Katalin előzetes üzenet vagy telefon nélkül állított be, pontosan úgy, ahogy mindig is szokott. Meg volt győződve róla, hogy a menyét nem kell külön értesíteni, ha ő éppen jönni akar. Eszter otthon dolgozott: az asztalon egy ügyfél lakásának kinyomtatott alaprajzai hevertek, a laptop nyitva állt, mellette kihűlőben volt egy bögre kávé.
Megszólalt a csengő. Eszter ajtót nyitott, és ott találta Katalint egy nagy szatyorral a kezében, olyan arckifejezéssel, mint aki nem látogatóba érkezett, hanem intézkedni.
— Márk itthon van? — kérdezte, miközben már lépett is befelé.
— Dolgozik.
— Nem baj, megvárom. — Katalin besétált a nappaliba, körbenézett, majd letette a csomagot a földre. — Elhoztam neki a kabátját. Megvarrtam a bélését. Ő aztán soha az életben nem vitte volna el szabóhoz.
Eszter visszaült az asztalához, maga elé húzta a laptopot, és a képernyőre nézett. Úgy tenni, mintha az ember nyugodtan dolgozna, miközben az anyósa három méterre ül tőle, és jelentőségteljes hallgatásba burkolózik — külön képesség kellett hozzá.
Nagyjából három perc telt el így. Aztán Katalin, mintha csak az időjárásról ejtene szót, megszólalt:
— Hallottam, hogy a nagynénéd rád hagyott egy lakást.
Eszter felnézett.
— Honnan tudja?
— Márk mondta.
Hát persze. Akkor az apja mégis elszólta magát, vagy valaki más indította el a hírt a családi csatornákon. Eszter magában végigpörgette a lehetőségeket, és hamar rájött: a legvalószínűbb, hogy az apja említette valamelyik rokonnak, onnantól pedig már ment minden a maga megszokott útján.
— Jó lakás? — érdeklődött tovább Katalin ugyanolyan könnyed hangon, mintha azt kérdezné, esik-e odakint.
— Igen, jó.
— Azt beszélik, a központban van.
— Nincs messze onnan.
Katalin elhallgatott egy pillanatra, megigazította az ölében a táskáját, aztán kimondta azt, amiért valójában jött:
— Na, akkor legalább ez is megoldódik. Eladjátok, abból kifizetitek a hitelt. Kényelmes.
Eszter óvatos mozdulattal lehajtotta a laptop fedelét. Aztán teljes figyelmével Katalin felé fordult.
— Még semmiről nem döntöttünk.
— Mit kell ezen dönteni? — csodálkozott el az asszony. — A tartozás nem fog magától eltűnni. Márknak meg amúgy is ideje lenne autót cserélni, három éve ugyanazzal jár.
Olyan természetesen mondta. Olyan családias magától értetődéssel: eladjátok, kifizetitek, Márknak autó kell. Eszternek egy másodpercre elakadt a lélegzete. Nem dühből. Inkább attól a hirtelen támadt tisztánlátástól, amellyel egyszerre minden a helyére került. Katalin fejében ez már rég eldőlt. A lakás közös. A pénz közös. Az pedig, hogy Eszter három éven át járt a nagynénjéhez, ült mellette a kórházban, segített hivatalos ügyeket intézni, gyógyszert vásárolt, bevásárolt, meghallgatta — mindez mintha nem számított volna. Mintha csak valami jelentéktelen háttérzaj lett volna.
— Katalin — mondta Eszter nyugodtan, minden szót külön megformálva —, a lakás az én nevemre került. Végrendelet alapján. Ez az én különvagyonom.
Az asszony hosszasan nézte. A tekintete nem volt hangos, mégis volt benne valami hideg figyelmeztetés.
— Ezt majd Márknak mondd.
— El fogom mondani — felelte Eszter. — Feltétlenül.
Márk fél nyolc körül ért haza. Katalin akkor még mindig ott volt; ha kellett, tudott türelmesen várni. Eszter a szobából hallotta, ahogy az előszobában halkan beszélgetnek. A hangok tompák voltak, szavakat alig lehetett kivenni, de a hangsúlyokból is érződött, hogy Katalin nem csupán a megvarrt kabátot adja át a fiának. Végül elment, Márk pedig néhány perccel később belépett a nappaliba.
Eszternek elég volt ránéznie az arcára. Tudta, hogy a beszélgetés nem halasztható tovább.
Márk leült a fotelbe. Egy ideig nem szólt, csak az ujjaival dobolt a karfán.
— Anya azt mondja, goromba voltál vele.
— Elmondtam neki az igazságot a lakásról.
— Miféle igazságot?
— Azt, hogy örökség. Az enyém. Különvagyon. És arról, mi lesz vele, én fogok dönteni.
Márk hunyorított. Eszter már ismerte ezt a tekintetet. Utána rendszerint az a higgadt, magabiztos magyarázat következett, amellyel az ember egy értetlen gyereknek próbálja elmagyarázni a nyilvánvalót.
— Eszter, mi házasok vagyunk. Család. Mit jelent az, hogy a te külön dolgod? Közben meg itt ülünk a hitelben, ha nem tűnt volna fel.
— Feltűnt. Pontosan tudom, miben ülünk.
— Akkor miről beszélünk? Eladjuk, lezárjuk a tartozást, és végre nyugodtan élünk.
— Nem akarom eladni.
Csend lett. Márk felállt, tett néhány kört a szobában. Mindig ezt csinálta, ha ingerült lett: járkált, mintha a felesleges feszültséget a lépteivel akarná kidolgozni magából.
— Te most komolyan normális vagy? — fordult vissza hozzá. — Neked egy lakás fontosabb, mint a családod?
— Nem — válaszolta Eszter. — De gondolkodni akarok. Szerintem teljesen rendben van, ha az ember nem egyetlen este alatt hoz döntést ekkora dologról.
— Ezen nincs mit gondolkodni — vágta rá Márk. — Teljesen egyértelmű.
Eszter felállt, elvette a bögrét az ablakpárkányról, és kiment a konyhába. Márk rögtön utána indult.
— Hová mész? Még nem fejeztük be.
— Márk — Eszter a hűtő mellett megállt, és visszafordult —, hallottam, amit mondtál. Át fogom gondolni. De ma fáradt vagyok, és nem szeretném, ha nyomást gyakorolnál rám.
Márk kinyitotta a száját, aztán mégsem mondott semmit. Valami megállította Eszter hangjában. Talán az, hogy nem kiabált. Nem sírt. Nem védekezett görcsösen. Csak nézte őt nyugodtan, valahogy másképp, mint korábban. Úgy, mint akinek már van egy belső döntése, még ha azt nem is mondta ki.
Márk persze erről még semmit sem tudott.
Aznap éjjel Eszter ébren feküdt, és hallgatta a férje alvását. Egyenletes, ismerős légzés. Három év ugyanabban az ágyban. Három év ugyanazon a plafon alatt.
Arra gondolt, hogy másnap felhívja Andreát. Azt fogja mondani neki, készen áll továbblépni. A Márkkal való beszélgetésre is sor kerül majd, de nem most, nem Márk feltételei szerint, és nem akkor, amikor ő úgy gondolja, hogy itt az ideje.
Odakint a város zúgott. Valahol lent becsapódott a lépcsőház ajtaja, aztán gyors léptek kopogtak végig az aszfalton.
Eszter lehunyta a szemét.
A magas belmagasságú lakás várta őt. Csendesen, régi bútorokkal, fahéjillatú emlékekkel. Az övé volt.
Andrea telefonon végighallgatta, anélkül hogy közbevágott volna. Amikor Eszter befejezte, csak ennyit mondott:
— Jöjjön be hétfőn. Elindítjuk a keresetet.
Hétfőig még három nap volt.
Eszter ezt a három napot a lehető legátlagosabb rendben vitte végig. Dolgozott, főzött, telefonokra válaszolt, terveket javított. Márk közben úgy keringett körülötte, mint aki biztos benne, hogy a másik előbb-utóbb leteszi a fegyvert. Óvatosan hozta szóba a lakást, mindig más irányból közelítve. Egyszer azt mondta, fel is lehetne újítani és kiadni. Máskor megjegyezte, hogy Katalin akár ideiglenesen oda is költözhetne, mert a szomszédai elviselhetetlenül zajosak. Eszter meghallgatta, néha bólintott, de semmit sem ígért.
Vasárnap este az apja hívta.
— Eszti, Márk nem mondott neked semmit? Csak mert hozzám is eljutott, hogy Katalin nagyon fűti őt. Azt hajtogatja, hogy ha együtt éltek, akkor neked illene átíratni rá a lakást.
Eszter egy pillanatra elhallgatott.
— Apa, minden rendben. Kezelem.
— Biztos?
— Biztos.
Letette a telefont, és kinézett az ablakon. A város lassan esti fénybe borult: lámpák gyúltak, kirakatok világítottak, a szemközti ház ablakaiban is megjelentek az első sárga négyzetek. Valahol két utcával arrébb ott állt az a magas mennyezetű lakás. Várt.
Hétfőn Eszter beadta a válókeresetet.
Andrea segített mindent pontosan és szabályosan megfogalmazni: szerepelt benne a hitellel terhelt közös lakás, az autó, és minden olyan vagyon, amelyet a házasság alatt szereztek. Az örökségről külön pontban rögzítették, hogy Eszter személyes tulajdona, ezért nem képezi a vagyonmegosztás részét.
Eszter aláírta az iratokat, a másolatot betette a táskájába, majd kilépett az utcára.
Különös könnyebbséget érzett. Nem öröm volt ez, inkább valami tiszta, csendes megkönnyebbülés — olyan, mint amikor az ember sokáig halogatja egy fájó fog kihúzását, aztán végre rászánja magát.