Éppen ilyen környezetre vágyott Eszter: ahol nem ordítanak, nem vádaskodnak, hanem leülnek, végiggondolják a lehetőségeket, és kimondják azt is, amit otthon már régóta nem lehetett.
Az időpontot már két héttel korábban lefoglalta. Közvetlenül azután, hogy az apjával beszélt a lakásról. Nem azért, mert akkorra már megszületett benne a végleges döntés. Inkább azért, mert tudni akarta, egyáltalán milyen utak állnak előtte, és melyik hová vezet.
Andrea Boriszovna nagyjából negyvenöt éves lehetett. Rövidre vágott haja, fegyelmezett tartása és nyugodt arca volt. Úgy nézett az emberre, hogy a pillantása nem volt tolakodó, mégis tovább időzött a kelleténél. Nem kellemetlenül, hanem figyelmesen. Mint aki nemcsak a kimondott szavakat hallja meg, hanem azt is, amit a beszélő inkább elhallgatna.
– Rendben – szólalt meg, miközben kinyitotta a jegyzetfüzetét. – Miben kér segítséget?
Eszter egy rövid pillanatig hallgatott. Aztán minden kerülő nélkül válaszolt:
– Szeretném tudni, hogyan zajlik egy válás. Az én helyzetemben.
Körülbelül húsz percig beszélt. Nem sírt, nem remegett a hangja, nem próbálta szebbre vagy csúnyábbra festeni a történetet. Csak sorolta a tényeket. Három éve házasok. A közös vagyon: egy autó, amelyet még az esküvő előtt vett a saját pénzéből, és egy egyszobás lakás hitellel, amelynek törlesztőrészleteit fele-fele arányban fizették, de az önerőt szintén ő tette bele. Márk egy építőipari cégnél dolgozott vezető beosztású alkalmazottként, tisztességesen keresett, csakhogy a pénzét mindig a sajátjának tekintette. A közös kiadásokhoz pontosan annyit adott, amennyit ő maga indokoltnak látott.
Katalin Nikolaevna külön lakott, de a jelenléte szinte állandó volt a házasságukban. Telefonhívások, váratlan látogatások, halknak szánt, mégis jól célzott megjegyzések arról, hogyan főz Eszter, hogyan takarít, mit vesz fel. Márk soha nem állította le az anyját. Sőt, többnyire bólogatott, helyeselt, néha pedig még hozzá is tett egy-egy mondatot.
Andrea Boriszovna végighallgatta, időnként néhány szót feljegyezve.
– Gyermekük van?
– Nincs.
– Ez jó. Illetve… emberileg nem így értem – javította ki magát az ügyvéd. – De jogi szempontból egyszerűbbé teszi az eljárást. A hiteles lakás kinek a nevén van?
– Mindkettőnkén.
– Értem. – Andrea letette a tollat. – Az örökség, amelyet említett, már hivatalosan is az öné?
– Tegnap írtam alá a papírokat.
– Kizárólag az ön nevére került?
– Igen.
– Nagyon helyes. – Az ügyvéd szája szélén alig észrevehető mosoly jelent meg. – Akkor az nem képezi majd a vagyonmegosztás részét. Az az ön különvagyona. Csak az öné.
Eszterben valami lassan engedni kezdett. Nem boldogság volt ez, inkább megkönnyebbülés. Olyasmi, mint amikor az ember hosszú ideje cipel egy nehéz táskát, és végre leteheti a földre.
Délután kettő körül ért haza.
Márk a konyhában állt, valamit melegített a mikróban, közben a telefonját bámulta. Eszter belépésére először fel sem nézett.
– Megjöttél – jegyezte meg végül, továbbra is a képernyőt figyelve.
– Szia – mondta Eszter.
Leakasztotta a kabátját, bement a szobába. Márk utána indult, egyik kezében tányérral, a másikban a telefonnal, mintha a beszélgetés is csak mellékes program lenne.
– Anyám megsértődött. Azt mondja, goromba voltál vele.
– Taxit hívtam neki, és szóltam a sofőrnek, hogy segítsen a csomagokkal.
– Az nem ugyanaz, mintha te vitted volna el.
– Igazad van – felelte Eszter. – Viszont így odaértem a megbeszélésemre.
Márk ekkor végre ránézett.
– Miféle megbeszélésre?
– Szakemberhez mentem – válaszolta nyugodtan. – Semmi különös.
A férfi gyanakvóan méregette. Úgy nézett rá, mint aki érzi, hogy valami elmozdult a megszokott helyéről, de még nem tudja, pontosan mi. Eszter állta a tekintetét. Még egy halvány, szinte észrevétlen mosolyt is megengedett magának.
– Aha – mondta végül Márk, és visszafordult a tányérjához.
Katalin Nikolaevna este hét körül telefonált.
Eszter vette fel, mert Márk éppen zuhanyozott.
– Eszter – kezdte az anyósa olyan hangon, amelyből hallatszott, hogy régóta készül erre a beszélgetésre. – Szeretném közölni veled, hogy ma nagyon csúnyán viselkedtél. Idős asszony vagyok, nekem nehéz egyedül intézkedni.
– Katalin Nikolaevna, rendben hazaért?
– Nem ez a lényeg.
– Nekem ez a lényeg – mondta Eszter. – Ha eljutott oda, ahová kellett, és mindent meg tudott venni, akkor a dolog sikerült. Ennek örülök.
A vonal túlsó végén néhány másodpercre csend lett.
– Te valahogy… – az anyósa kereste a megfelelő szót – nagyon szemtelen lettél.
– Igyekszem udvarias maradni – válaszolta Eszter. – De nekem is vannak teendőim. Ez természetes, nem?
Katalin Nikolaevna még sokáig beszélt. A tiszteletről, arról, milyen ember volt Márk a házasság előtt, meg Mónikáról, a barátnőjéről, akinek a menye bezzeg valóságos kincs. Eszter csak fél füllel hallgatta. Az ablakon át a várost figyelte: odalent autók haladtak el, az utcai lámpák sárgán világítottak, egy férfi egy nagy, vöröses szőrű kutyát sétáltatott.
Átlagos este volt. Átlagos város.
Csak Eszterben mozdult meg valami. Lassan, de biztosan. Mint az iránytű mutatója, amely hosszú ingadozás után végre megtalálja északot.
Éjszaka, amikor Márk már aludt, Eszter a saját oldalán feküdt az ágyban, és a mennyezetet nézte.
Andrea Boriszovna azt mondta, ha nincs vita, a válás nagyjából két hónap alatt lezárulhat. A jelzáloghiteles lakás bonyolultabb ügy, ott a bankkal is egyeztetni kell. De nincs lehetetlen helyzet. Vannak megoldások.
Eszter Júlia nagynénje lakására gondolt. A magas mennyezetre. Arra, hogy most még ott állnak a régi bútorok: kissé súlyosak, kicsit ódivatúak, de saját történetük van. A konyhában még mindig kint lóg a falinaptár balatoni tájképekkel, amelyet Júlia már nem vett le. Az előszobában könyvek és fahéj illata keveredik.
Eszter utoljára egy héttel a nagynénje halála előtt járt nála. Kávét ittak, Júlia valami szomszédról mesélt, és közben nevetett. Tudott nevetni. Igazán, felszabadultan, egész testből.
„Te vagy nekem a legerősebb” – mondta akkor hirtelen, minden előzmény nélkül, mintha nem is az addigi beszélgetéshez kapcsolódna. Aztán hosszan nézett Eszterre, úgy, ahogy azok az emberek néznek, akik többet tudnak, mint amennyit kimondanak. – „Csak ezt ne felejtsd el.”
Eszter akkor nem értette. Most viszont mintha kezdte volna felfogni.
Az oldalára fordult, és lehunyta a szemét.
Még egy hét állt előtte. Utána beszélnie kell Márkkal. Azután rengeteg minden következik majd, ami aligha lesz könnyű.
De a dokumentumokkal teli mappa ott volt a táskájában. És ez már valaminek a kezdete volt.
A következő hét csendben telt. Túlságosan is csendben. Olyan gyanús nyugalom ült rá a napokra, amilyen rendszerint csak valami kellemetlen esemény előtt szokott.
Márk eljárt dolgozni, esténként sorozatokat nézett, hétvégén pedig az anyjához ment. Eszter kávét főzött, munkahívásokra válaszolt, terveket javított. Belsőépítészettel foglalkozott, otthonról dolgozott, és ez Márkot mindig bosszantotta. Szerinte aki otthon van, annak igazán beleférhet, hogy ide-oda elmenjen, elvigyen valakit, hazahozzon valamit, elintézzen ezt-azt. Mintha az otthoni munka nem is munka volna, csupán hosszúra nyúlt pihenés egy laptop mellett.
Szerdán Eszter ismét elment a földhivatalba, hogy beadja a tulajdonjog bejegyzéséhez szükséges iratokat. Sorszám, várakozás, ügyfélablak, közönyös ügyintéző, aki úgy vette át a mappát, hogy alig nézett rá. Hétköznapi bürokrácia volt, semmi több. Mégis, amikor Eszter kilépett az utcára, beszállt az autójába, és becsukta maga mögött az ajtót, percekig csak ült mozdulatlanul, előre meredve.
Minden haladt. Lassan, de haladt.
A csend végül pénteken szakadt meg.