— Mondd le az időpontodat! — vetette oda Márk anélkül, hogy akár egy pillanatra is elfordította volna a fejét a tévétől. — Anyám ma piacra akar menni. Elviszed, aztán megvárod. Sokáig fog tartani, legalább három óra.
Eszter a nappali ajtajában állt, és a férje tarkóját nézte. Egyenes, magabiztos tarkó volt: olyan emberé, aki soha nem kérdőjelezi meg a saját döntéseit. Márk elnyúlva feküdt a kanapén, lábát kinyújtóztatva, és a távirányítóval unottan váltogatta a csatornákat.
— Tizenegyre van időpontom orvoshoz — felelte Eszter nyugodt hangon.
— Akkor kérsz másikat. Nem nagy ügy.
Eszter nem szólt vissza. Átment a konyhába, feltette a vízforralót. Három év házasság alatt megtanulta, mikor kell hallgatni. Nem alázatból, nem megadásból, hanem azért, hogy ne mondjon ki valamit túl korán, amit később már nem lehet visszanyelni. Ez lett az ő csendes, sok fájdalomból összerakott szabálya.
Márk öt perc múlva megjelent a konyhában. A telefonja már a kezében volt, hüvelykujja gyorsan mozgott a képernyőn, mintha közben valakinek üzenne.
— Hallottad, amit mondtam?
— Hallottam.
— És?
— És semmi — válaszolta Eszter, miközben forró vizet öntött a bögréjébe. — Megértettem, mit akarsz.
Márk összeszűkített szemmel nézett rá. Eszter kívülről ismerte ezt az arckifejezést. Olyan ember néz így, aki megszokta, hogy ha ő mond valamit, azt „helyesen” értelmezik. Vagyis engedelmeskednek neki.
— Anyám tízkor már lent lesz a ház előtt. Úgyhogy igyekezz.
Azzal visszament a nappaliba.
Az anyósát Katalinnak hívták, és a nevét olyan tartással viselte, mintha nyugdíjas tábornok volna. Termetes asszony volt, harsány hanggal, állandóan összeszorított ajkakkal, és olyan tekintettel, amely egyszerre tudott sajnálkozni és ítélkezni. Rendszeresen bukkant fel az életükben, nagyjából olyan kiszámíthatóan, mint a közüzemi számlák. És körülbelül ugyanazzal a hatással.
Katalin nem azért járt piacra, hogy bevásároljon. Neki maga a folyamat kellett. Minden paradicsomot megtapogatott, minden csokor zöldséget megszagolt, elvből alkudott akkor is, ha a különbség mindössze negyven forint volt, és ragaszkodott hozzá, hogy valaki elkísérje: cipelje a táskáit, és végighallgassa a megjegyzéseit.
Eszter Katalin szemében tökéletes kísérőnek számított. Hallgatott, cipelt, bólogatott.
Csakhogy a mai nap más volt.
Eszternek ma valóban volt időpontja. Nem háziorvoshoz láz miatt, nem fogorvoshoz fájós foggal. Közjegyzőhöz.
Három héttel korábban meghalt a nagynénje, Júlia, az apja nővére. Magányosan élt, gyermeke nem volt, egy kétszobás lakásban lakott a belvárosban. A lakás régi volt, de jó házban állt, magas mennyezettel, az ablakokból pedig egy kis parkra lehetett látni. Eszter minden vasárnap meglátogatta Júliát, amíg Márk focimeccset nézett, Katalin pedig telefonon hosszan ecsetelte a vérnyomását. Ez a nagynéni végrendeletet készített.
Eszter javára.
Erről Eszter két hete szerzett tudomást, egészen véletlenül, az apjától. Este hívta fel őt. A hangja halk volt, kissé bűntudatos, mintha valami kellemetlen dolgot kellene közölnie.
— Tudtad, hogy Júlia téged jelölt meg örökösnek? A közjegyző telefonált. A lakásról van szó, Eszterkém. Az egész a tiéd.
Eszter akkor hosszú ideig nem válaszolt. Végül csak ennyit mondott:
— Rendben, apa. Utánajárok.
Márknak nem említett semmit. Egyetlen szót sem. Ez nem hirtelen felindulásból született döntés volt, és nem is véletlen elhallgatás. Eszter már régóta tudta, hogy bizonyos dolgokat előbb meg kell tenni, és csak utána szabad magyarázkodni róluk. Mert ha az ember először magyarázni kezd, könnyen lehet, hogy a dolog soha nem történik meg.
Tíz órakor kabátban, táskával a vállán kilépett a házból. Április volt, de a levegő még hűvösen csípett, a szél pedig élesen húzott végig az utcán.
Katalin már ott állt a kapu előtt. A szokásos virágmintás dzsekijét viselte, mellette két üres gurulós bevásárlótáska várakozott, az arcán pedig annak az embernek a sértett kifejezése ült, akit állítólag megvárakoztattak.
— Na végre — mondta, noha Eszter pontosan időben ért le. — Induljunk, mostanra biztosan tele van már a piac.
— Katalin — szólalt meg Eszter, és a hangjában volt valami, amitől az anyósa elhallgatott. — Ma nem én viszem el. Sajnálom.
Csend lett.
— Mi az, hogy nem? — kérdezte Katalin lassan, mintha maga a szó is idegen volna számára.
— Fontos találkozóm van. Márk félreértette. Hívtam önnek taxit, úton van, hét perc múlva itt lesz. Szóltam a sofőrnek, hogy segítsen a táskákkal.
Katalin kinyitotta a száját, aztán becsukta. Ez önmagában is ritka eseménynek számított.
— Te tisztában vagy vele, hogy Márk…
— Márk otthon van — vágott közbe Eszter halkan, harag nélkül. — Ha szeretné, menjen fel hozzá, majd ő elkíséri. Viszontlátásra.
Azzal elindult az autója felé: a kicsi, szürke kocsihoz, amelyet még az esküvő előtt vett, teljesen a saját pénzéből.
A közjegyzői iroda egy régi bérház harmadik emeletén működött az Október utcában. Súlyos faajtók, papírszag és halvány kávéillat fogadta odabent. Eszter a közjegyzővel szemben ült, egy idősebb, szemüveges nővel, akinek feltűnően nyugodt, biztos mozdulatú kezei voltak. Sorra írta alá az elé tett iratokat.
Júlia lakása hivatalosan is az övé lett.
Nem az övéké. Az övé.
Ez a különbség nagyon is számított. Eszter tudta, hogy az ajándékba kapott vagy öröklés útján szerzett vagyon válás esetén nem válik közös tulajdonná. Nem volt jogász, de ezt megtanulta. Szóról szóra. Néhány hónappal korábban, amikor először megfordult benne, hogy az ő és Márk története talán egészen más irányba tart, mint amiben valaha hinni akart.
A közjegyző rányomta a bélyegzőt az utolsó lapra, majd átnyújtotta neki a dossziét.
— Gratulálok. Az iratok készen vannak, a tulajdonjog bejegyzését a földhivatalnál elindíthatja.
— Köszönöm — mondta Eszter.
És hosszú idő óta először érezte úgy, hogy a talaj biztosan tartja a lába alatt.
Márk fél tizenkettőkor hívta. Eszter éppen kilépett az irodából, és lefelé ment a lépcsőn, a mappát a hóna alatt szorítva.
— Hol vagy? Anyám telefonált, azt mondja, otthagytad a ház előtt!
— Taxit hívtam neki — felelte Eszter egyenletes hangon. — Odaért?
— Nem az a lényeg, hogy odaért-e vagy sem! Azt mondtam, vidd el!
— Márk, orvosnál voltam. Minden rendben, ne aggódj.
— Miféle orvosnál?! Hiszen te…
— Később visszahívlak — szakította félbe Eszter. — Most nem tudok beszélni.
A telefont visszacsúsztatta a kabátzsebébe.
Odakint zajos volt a város: villamos csilingelt, emberek beszélgettek, a szemközti kávézó előtt valaki hangosan felnevetett. Eszter megállt a lépcsőn, és felemelte az arcát a hűvös levegő felé. A dokumentumokkal teli mappa melegnek tűnt a kezében, bár lehet, hogy ezt csak képzelte.
A lakásra gondolt, a magas mennyezetre, a parkra néző ablakokra. Arra, hogy ott most csend van. Hogy ott senki sem hever a kanapén, és senki sem osztja be helyette az idejét.
Aztán eszébe jutott, hogy Márk még semmit sem tud. Nem tud a lakásról, és arról sem, hogy Eszter már beütemezett egy másik találkozót a következő hétre. Az már nem közjegyzőnél lesz.
Hanem ügyvédnél.
Andrea Boriszovna ügyvédi irodája egy üzleti központ második emeletén kapott helyet: üvegfalak tagolták a teret, az ablakpárkányon élő virágok sorakoztak, a sarokban kávégép zümmögött halkan. Már a küszöbnél olyan benyomást keltett az egész, mintha itt a legnehezebb kérdéseket is józanul, felesleges indulatok nélkül lehetne rendezni.