Eszter felállt, és odalépett az ablakhoz. Lent, az utcán egy férfi sétáltatta a kutyáját: nagy, bozontos állat volt, amely határozottan húzta maga után a gazdáját, mintha pontosan tudná, merre kell menni, és valami olyan titkot őrizne, amelyhez az embereknek nincs kulcsuk. Eszter akaratlanul is elmosolyodott rajtuk.
Külön.
Gábor számára ez a szó vereséget jelentett. Magányt. Bizonytalanságot.
Fogalma sem volt róla, hogy Eszternek egészen mást kezdett jelenteni.
Az új lakást pénteken vette ki, az Andrássy út egyik mellékutcájában.
Gábor akkor éppen az anyjánál volt — legalábbis reggel, miközben magára rángatta a kabátját, ezt mondta: „segítek anyának a felújításban.” Eszter csak bólintott, töltött magának egy kávét, és magában szárazon megjegyezte, hogy Katalinnál két éven belül már negyedszer indult el ugyanaz a bizonyos felújítás. Különös munkálatok voltak ezek: por nélkül, mesteremberek nélkül, és valamiért mindig pénteken.
Nem vesztegetett rá több gondolatot.
A lakás nem volt nagy, de világos — pontosan olyan, amilyet elképzelt magának. Ötödik emelet, nyugatra néző ablakok, széles párkányok, amelyekre akár fel is lehetett volna kuporodni. A tulajdonos, egy idős asszony, Júlia néni, kevés szavú, gyakorlatias teremtésnek bizonyult: szerződés, kaució, kulcsok, „a szemetet kedden és pénteken viszik”. Felesleges kérdések nem hangzottak el.
Eszter egyedül állt az üres szoba közepén, és hallgatta a csöndet. Nem azt a fajta csöndet, amely egy veszekedés előtt telepszik az ember mellkasára. Ez más volt.
Az övé.
Gábor vasárnap este vette észre az összekészített holmikat. Két bőrönd az ajtó mellett, egy doboz könyv, egy szatyor edény — csak azok, amelyeket még a szülei házából hozott magával.
— Te ezt most komolyan gondolod — mondta.
Nem kérdés volt. Inkább megállapítás. Úgy nézett rá, mintha egyszerre látna valami nevetségeset és sértőt.
— Teljesen komolyan — felelte Eszter, miközben behúzta a táskája cipzárját.
— És mégis hová mész? — A hangjában valami szokatlan rezdült. Nem düh volt, inkább tanácstalanság. Gábor nem tudott mit kezdeni ezzel az állapottal; nem is illett hozzá.
— Mondtam már. Találtam lakást.
Gábor elhallgatott. Aztán, úgy látszott, más irányból próbálkozik.
— Eszter, várj már egy kicsit. Meg tudjuk ezt beszélni normálisan. Lehet, hogy akkor túllőttem a célon…
— Lehet — ismerte el a nő.
— Na látod. — Gábor még a karját is széttárta, mintha ezzel már el is dőlt volna, hogy Eszter marad. — Akkor nincs értelme elmenned.
Csakhogy Eszter addigra már a kabátját vette fel.
Aznap este még kétszer hívta. Egyszer felvette, röviden válaszolt, aztán lenémította a telefont.
A másik nőről véletlenül szerzett tudomást — ahogy a legtöbb kellemetlen igazság is véletlenül bukkan elő. Nem barátnőktől hallotta, nem üzenetekben kutakodott. Egyszerűen egy keddi napon betért a Kertész utcai kávézóba, abba, ahol munkába menet mindig kapucsínót vett, és meglátta őket az ablak melletti asztalnál.
Gábort. És egy ismeretlen lányt.
Eszternek volt ideje végigmérni. Legfeljebb huszonöt éves lehetett. A haja olyan gondosan elkészített frizura volt, amelyért sokat dolgoznak, hogy aztán természetesnek tűnjön. A dzsekije ránézésre is drága volt. A lány Gábor felé hajolva beszélt, és közben hangosan nevetett, mindenféle zavar nélkül, úgy, hogy a szomszéd asztaloknál ülők is odapillantottak.
Gábor olyan arccal nézte őt, amilyet Eszter három év alatt egyszer sem látott rajta.
Kikérte a kávéját elvitelre, kilépett az utcára, és egy pillanatra megállt. Csak levegőt akart venni. Furcsa érzés volt benne. Nem az a fájdalom, amelyre korábban számított volna. Inkább olyan, mint amikor az ember sokáig keresi egy kérdésre a választ, aztán rájön, hogy végig ott hevert előtte, a legnyilvánvalóbb helyen.
Szóval így állunk.
A lányt Viviennek hívták. Ezt Eszter három nappal később tudta meg, megint csak véletlenül, egy közös ismerőstől, aki ugyanabban az irodaházban dolgozott, mint Gábor. Vivien reklámmenedzser volt, elvált, gyereke nem volt, és az ismerős szavaival élve „nagyon feltűnő jelenség”.
Feltűnő — ez kétségtelen. Eszter megnézte a közösségi oldalát: fotók egyszerre több szögből, minden képen ugyanaz a félrebillentett tekintet, mindenhol költséges háttér. Sok követő, egyforma kommentek. A legutóbbi bejegyzésen éttermi kép: vörösbor, gyertyák. Alatta felirat: „Amikor tudod értékelni a jót.”
Eszter lezárta a telefont.
Vajon Vivien sejti, hogy Gábor majd tőle is elvárja, hogy adja oda neki a fizetését? Vagy ez csak később jön el — mondjuk három hónap múlva, amikor az első lelkesedés már leülepszik, mint a hab?
Igazából ez már nem az ő ügye volt.
Katalin csütörtökön telefonált. Ezúttal eltűnt a hangjából a bársonyosság; csak a száraz, metsző tónus maradt.
— Eszter, találkoznunk kell.
— Miért?
— Beszélnünk kell. Komolyan.
Az anyósa házához közeli kávézóban ültek le — semleges terepnek nevezhető hely volt, természetesen Katalin választása. Az asszony a megszokott, kifogástalan megjelenésével érkezett: szigorú szabású kabát, kitűző, gondosan rendezett frizura. Csak a szeme árulta el, keményen, méricskélve, hogy ez a beszélgetés nem a békülésről fog szólni.
— Felfogod egyáltalán, mit művelsz? — kezdte, alighogy helyet foglaltak.
— Lakást bérelek — válaszolta Eszter nyugodtan.