— Na jó, elég volt ebből a naiv kislányos szerepből! — vágta oda Gábor már a nappali ajtajából, a kabátját sem vette le. — Hol a pénz? Azt kérdezem, hová tűnt a pénz a kártyádról?
Eszter a kanapén ült, az ölében nyitott laptoppal, és nem kapta fel azonnal a fejét. Megszokta már. Három év együttélés alatt megtanulta, hogy mielőtt válaszolna, előbb számoljon el magában ötig. Különben estig tartó veszekedés következik, utána pedig még az anyósa is telefonál majd, persze csak azért, hogy „megkérdezze, minden rendben van-e”.
— Befizettem egy tanfolyamra — felelte nyugodt hangon. — Hiszen ezt már megbeszéltük.
— Mikor beszéltük meg?! — Gábor beljebb lépett, aztán súlyosan belezuhant a vele szemben álló fotelbe, és úgy meredt rá, mintha Eszter épp valami bűncselekményt vallott volna be. — Felfogod egyáltalán, hogy lakáshitelünk van? És hogy anya pénzt kért a fogaira?
Ekkor Eszterben valami megmozdult. Nem robbant szét, nem tört ki belőle látványosan semmi. Csak elcsúszott belül valami csendesen, mint tavasszal a folyón meginduló jégtábla.
Anya. Már megint anya.
Katalin, az anyósa, különös asszony volt. Kívülről kedvesnek tűnt: állandó mosoly ült az arcán, a hangja pedig olyan lágy volt, mint egy óvónőé. Eszter azonban régóta tudta, hogy e mögött a mosoly mögött hideg számítás lapul. Minden telefonbeszélgetés valamilyen kéréssel végződött. Minden látogatás egy burkolt célzással. „Gáborka olyan sokat dolgozik.” „Gáborka jobbat érdemelne.” „Eszter, te is tudod, hogy a család mindenekelőtt támogatást jelent.”
Támogatást. Persze.
— Gábor, a pénzt én keresem meg — mondta Eszter, miközben lehajtotta a laptop fedelét. — A lakberendezői képzésre három hónapig tettem félre. Ez az én pénzem volt.
— A tiéd? — nevetett fel a férfi, de a hangjában nyoma sem volt jókedvnek. — Az én lakásomban laksz, az én autómat használod, és még azt mondod, hogy „az én pénzem”?
A lakást hitelre vették, és a törlesztőt fele-fele arányban fizették. Az autót valóban Gábor kapta a szüleitől, ezt Eszter soha nem vitatta. Viszont minden hónapban pontosan átutalta a közös kiadások felét. Táblázatot is vezetett róla. Rendeset, képletekkel, dátumokkal, összegekkel.
Gábor azonban arra a táblázatra soha még csak rá sem pillantott.
— Akkor most figyelj — állt fel a férfi, és járkálni kezdett a szobában, ahogy mindig tette, amikor határozottabbnak akart látszani. — Eldöntöttem. Mostantól a fizetésedet nekem adod, én osztom be. Vagy külön élünk.
Eszter csak nézte őt. A magabiztos tartását. A mellkasa előtt összefont karját. Azt a mozdíthatatlannak hitt fölényét.
— Rendben — mondta végül.
Gábor pislogott egyet.
— Mi az, hogy rendben?
— Külön — ismételte Eszter egyszerűen, minden drámai hangsúly nélkül. — Beleegyezem.
Látszott rajta, hogy erre egyáltalán nem számított. Néhány másodpercig hallgatott, aztán gúnyosan felhorkant.
— És mégis hová mennél?
Eszter nem válaszolt. Csak újra felnyitotta a laptopot.
Másnap ebédidőben kilépett az irodából, és gyalog indult át a belvároson.
Betért abba a Petőfi utcai kis ingatlanirodába, amely mellett nap mint nap elhaladt, és amely előtt valamiért mindig lelassított egy pillanatra. Odabent friss festék és kávé illata keveredett. A pult mögött ülő fiatal nő felnézett rá.
— Segíthetek valamiben?
— Albérleteket szeretnék megnézni — mondta Eszter. — Garzont vagy egyszobás lakást, lehetőleg ezen a környéken.
Amikor később visszalépett az utcára, a táskájában három kinyomtatott hirdetés lapult. A szíve egyenletesen vert. Nem érzett pánikot, nem szorította össze a félelem. Inkább valami furcsa, szinte ismeretlen bizonyosság töltötte el: mintha végre abba az irányba indult volna, amerre mindig is mennie kellett volna.
Este Gábor feltűnően nyugodtnak mutatta magát. Vacsora közben egyikük sem beszélt. A férfi a telefonját görgette, Eszter olvasott. Végül mégsem bírta tovább.
— Te most komolyan azt hiszed, hogy elköltözöl valahová?
— Ma lakásokat néztem — felelte Eszter.
Gábor kezében megállt a villa.
— Te… mit csináltál?
— Három lehetőséget találtam — mondta Eszter. — Az egyik kifejezetten jó. Ötödik emelet, nagy ablakok, közel a metróhoz.
Gábor letette a villát. Megdörzsölte a halántékát. Aztán elővette a telefonját, és Eszter biztos volt benne, hogy az anyját hívja. Kiment az erkélyre, halkan beszélt, nagyjából tíz percig.
Fél órával később már Katalin telefonált Eszternek.
— Eszterkém — szólt bele bársonyos, meleg hangon —, hallottam, hogy van köztetek egy kis félreértés. Gáborka egyszerűen kimerült, te is tudod, milyen keményen dolgozik. Nagyon felelősségteljes ember, csak azt szeretné, hogy minden rendben menjen nálatok, hogy kézben legyenek a dolgok…
— Katalin — szakította félbe Eszter szelíden —, én mindent értek.
— Na, ennek örülök! — élénkült fel az anyósa. — Akkor biztosan szépen elsimul az egész.
— Úgy értem, hogy a helyzet egészét értem.
A vonal másik végén csend lett.
— Ezt hogy érted?
— Pontosan úgy, ahogy mondtam — felelte Eszter. — Jó éjszakát.
Letette a telefont, és érezte, ahogy lassan mosoly terül szét az arcán. Halk, szinte saját maga számára is meglepő mosoly. Három éven át hallgatta ezt a puha, bársonyos hangot, és közben azt hitte, ennek így kell lennie. Hogy az anyósának igaza van. Hogy Gábor valóban túl sokat fárad. Hogy ő maga az, aki nem igyekszik eléggé.
Három teljes év.