— És tanfolyamra járok — tette hozzá Eszter ugyanolyan higgadtan. — Igen, pontosan tudom, mit csinálok.
Katalin szája keskeny vonallá préselődött.
— Egy szeszély miatt szétvered a családodat. Gábor rendes férj. Dolgozik, eltart benneteket…
— Katalin — vágott közbe Eszter csendesen —, maga tud Vivienről?
A beálló hallgatás többet mondott bármilyen vallomásnál.
Egyetlen pillanatra — tényleg csak egy villanásra — valami eleven mozdult meg az anyósa arcán. Aztán a vonásai újra lezárultak, akár a vízfelszín, miután elnyel egy követ.
— Nem tudom, miről beszélsz.
— Dehogynem tudja — felelte Eszter indulat nélkül. — Ráadásul nem most tudta meg. Látom magán.
Katalin a csészéje után nyúlt, ivott belőle egy kortyot, majd pontosan ugyanoda tette vissza. Sokáig nem szólalt meg.
— A férfiak néha… elkalandoznak — mondta végül halkan. — Ez még nem ok válásra. Ott van a lakáshitel, a közös életetek…
— Arra viszont nem ok, hogy maradjak — válaszolta Eszter.
Elköszönt, kilépett az utcára, és gyalog indult tovább. Nem a metró felé ment, csak ment az üzletek kirakatai mellett, idegen arcok között, galambok mellett, amelyek fontoskodva csipegettek valamit egy szemetes körül. A város ugyanúgy lüktetett tovább, mit sem tudva Vivienről, Katalinról, a három elvesztegetett évről és a két fizetésről.
Eszternek pedig egyszer csak eszébe jutott: van egy lakása nagy ablakokkal. A tanfolyam hétfőn kezdődik. És nagyon hosszú idő óta először az estéivel azt kezdhet, amit akar.
Nem is volt ez olyan rossz kezdet.
Bár valóban csak kezdet volt. Mert akkor még fogalma sem volt róla, hogy Vivien korántsem az, akinek látszik. És arról sem, hogy az igazi botrány még csak ezután következik.
A papírok egy hónappal később érkeztek meg.
Gábor nem írta alá azonnal. Két hétig húzta az időt, esténként telefonált, egyszer pedig még Eszter új lakásánál is megjelent, és vagy húsz percig ácsorgott a kapu előtt. Eszter az ablakból látta; az ötödik emeletről remekül rá lehetett látni az utcára. Amikor a férfi végül elment, ő teát főzött magának.
A közjegyző egy ötvenes éveiben járó, fáradtnak tűnő nő volt, aki az ujjai között forgatta a tollát, miközben ők ketten az íróasztal két oldalán ültek. Gábor új kabátban érkezett — szép darab volt, de Eszternek azonnal feltűnt, hogy aligha ő választotta. A férfi oldalra nézett, kerülte a tekintetét. Eszter azon kapta magát, hogy már nem a régi szorongással figyeli az arcát, hanem úgy, mintha valaki más családi albumában lapozgatna: érdekes volt, de nem fájt.
— Mindketten saját akaratukból, kényszer nélkül írják alá? — kérdezte a közjegyző.
— Igen — mondták egyszerre. Majdnem egyszerre.
Eszter nyúlt először a tollért.
Vivienről nagyjából egy héttel az aláírás előtt tudott meg mindent. Megint véletlenül, és megint olyan embereken keresztül, akik azt hitték, szívességet tesznek neki.
Vivien ugyanis nem reklámmenedzser volt. Pontosabban papíron igen, de ez csupán a látszat része volt. A valódi elfoglaltsága egészen más természetű munkának bizonyult: aprólékos, következetes, türelmet igénylő módszerrel keresett bizonyos típusú férfiakat. Házasokat, kissé megfojtottakat a hétköznapoktól, lakással rendelkezőket, és nem túl élénk fantáziájúakat. Fényesen, feltűnően lépett be az életükbe, pontosan addig maradt, ameddig kellett, aztán távozott azzal, amivel érkezett — és még valamivel többel.
Gábor, amennyire Eszter meg tudta ítélni, éppen ennél a „valamivel többnél” tartott.
Amikor mindezt megtudta, sokáig ült a felismeréssel, és próbálgatta magán a lehetséges érzéseket. Káröröm? Nem, az nem illett rá. Sajnálat Gábor iránt? Egy kevés talán, de hideg fajta, olyan, amelyben már nincs semmiféle javítási vágy. Végül egyetlen egyszerű gondolatnál kötött ki: ez már nem az ő története. Ő kiszállt belőle, és maga mögött becsukta az ajtót.
Majdnem felhívta, hogy figyelmeztesse. Hajnali három volt, nem tudott aludni, a telefon ott feküdt a kezében. Aztán még egyszer végiggondolta. Letette. Kinyitotta a laptopját, és befejezte a tanfolyami tervét: egy apró garzont fehér falakkal és fa polcokkal. Másnap az oktató ezt írta vissza: „Jó térérzék.”
Eszternek az utóbbi időben valóban egyre jobb érzéke lett a térhez.
Katalin három nappal a válás után telefonált. Eszter felvette, de nem udvariasságból — inkább kíváncsiságból.
— Eszter — szólalt meg az asszony. Furcsa volt a hangja. Nem bársonyos, nem is száraz. Egyszerűen csak kimerült. — Tudod, mi történik?
— Gáborral?
— Igen.
— Sejtem.
Hosszú csend következett. Aztán — Eszter legnagyobb meglepetésére — Katalin felsóhajtott. Nem színpadiasan, nem hatáskeltésből. Igazán.
— Azt hittem, elmúlik — mondta. — Azt gondoltam… hát, férfiak. Érted. A család a legfontosabb.
— Katalin — kérdezte Eszter óvatosan —, most Gáborról beszél, vagy saját magáról?
Nagyon sokáig nem érkezett válasz.
— Erre a kérdésre nem fogok felelni — mondta végül az anyósa. És Eszter először hallott a hangjában valami valódit: nem számítást, nem befolyásolási szándékot, hanem annak az embernek a fáradtságát, aki már nagyon régóta cipel valami súlyosat, és közben megtanult úgy tenni, mintha csak egy könnyű táskát tartana a kezében.