Nem a kimondott mondatok szintjén, hanem valahol mélyebben, ott, amire az egész élete épült.
– Én viszont nem féltem – mondta végül Lilla csendesen. – Sem akkor, sem most. Azt hitted, ha megremegek, könnyebben kezelhető leszek. De az engedelmesség nem ugyanaz, mint a közelség. Az csak a vihar előtti némaság.
Márk felnézett rá. A tekintetében már nem volt számítás, sem dac. Csak üresség, amelynek alján lassan megjelent a felismerés.
– Bocsáss meg – lehelte. – Én… hibáztam. Kész vagyok változni. Vállalok pluszműszakot. Itt leszek melletted. Csak… ne küldj el. Adj még egy lehetőséget. Visszajövök. Vissza akarok jönni.
Lilla felállt, és az ablakhoz lépett. Odakint kihunyóban volt az alkony, a házak falára puha, borostyánszín fényt kent. Eszébe jutott a nagyanyja keze: ráncos volt, erős, kapaszkodó, de soha nem szorult ökölbe. Hallotta a hangját is: „Kislányom, ne keverd össze a hangerőt az erővel. Az erő az, amikor el tudnál menni, mégis maradsz, mert maradni akarsz. Nem pedig azért, mert félsz.”
– Nem jössz vissza – mondta Lilla egyenletes hangon. – Nem azért, mert kegyetlen vagyok. Hanem mert te már döntöttél. A tisztelet helyett a félelmet választottad. A bizalom helyére az irányítást tetted. Most tanulj meg együtt élni ezzel. Nem őrzök haragot. De az ajtót sem hagyom nyitva.
Márk felállt, közelebb lépett, aztán egy lépésnyire tőle megállt.
– Lilla… kérlek. Nélküled én… nem tudom, hogyan…
– Megtanulod – felelte a nő. – Mindenki megtanulja. Van, aki gyorsan. Más lassabban. Harmadik esély nem lesz. Nem azért, mert szívtelen vagyok, hanem mert már nem hiszem el, hogy ugyanazzal a ragasztóval össze lehet illeszteni azt, ami egyszer már szilánkokra tört.
Márk bólintott. Lassan, némán. Levette a kabátját a fogasról, és kiment. Az ajtó halkan záródott mögötte. Nem csapódott be, nem remegtette meg a lakást. Csak egy apró kattanás hallatszott.
Lilla egyedül maradt. A lakásban friss festék és nyugalom illata keveredett. Kiment a konyhába, végighúzta tenyerét a sima munkalapon. Elővette a jegyzetfüzetét, tiszta lapot nyitott, és felírta: „Csaptelep csere. Polcok felszerelése. Virágot venni.” Aztán becsukta a füzetet, és lekapcsolta a villanyt.
Korán lefeküdt. Másnap reggel felhívta a lakberendezőt, átbeszélték az új elrendezést, kiválasztotta a falak színét. Az élet nem ért véget. Csak végre megszűnt idegennek lenni. És ez éppen elég volt.