A kék munkaruhás takarítók közben zsákokba hordták a szemetet, lemosták a falakat, kicserélték a zsanérokat, Lilla pedig a nappaliban ült, és az ingatlanostól érkezett kimutatásokat nézte át. Az összeg már megérkezett az édesanyja számlájára. Úgy beszélték meg, hogy ha minden végleg lezárul, az anyja átutalja neki a pénzt. Lilla fejben már el is osztotta: egy részét leköti, a másikat félreteszi a felújításra.
Márk csak estefelé bukkant fel. Lassan nyitotta ki az ajtót, mintha nem tudná, mi várja odabent. Belépett, körbenézett, és megtorpant. A konyha ragyogott. Új hátfal, egyenesre igazított polcok, ép tányérok és poharak. A levegőben citrom és frissen megmunkált fa illata keveredett.
– Ezt mind elrendezted? – kérdezte halkan. A hangjában különös árnyalat bujkált. Nem harag volt. Inkább bizonytalanság.
– Igen – felelte Lilla, anélkül hogy felnézett volna a laptopjából.
– És a pénz? – Márk közelebb lépett. – Nem utaltad át? Megnéztem. A közös számlán nincs semmi.
Lilla lehajtotta a gép fedelét, és végre ránézett.
– Márk, mi soha nem állapodtunk meg közös számlában. Abban állapodtunk meg, hogy nem szabsz nekem feltételeket. A pénz anyánál van. Most már az ő öröksége, az ő pénze.
Márk arca elsápadt. Hátralépett egyet, az ujjai megremegtek.
– Ezt hogy érted?
– Pontosan úgy, ahogy mondom. A nagymamám lakása többé nem az én örökségem. Az ügy lezárult. Papíron, anyagilag és bennem is. Nem az enyém. Dühönghetsz. Összetörhetsz megint bármit. El is mehetsz. De a pénz ott marad, ahová én teszem.
Márk kinyitotta a száját, aztán becsukta. Szárazon nyelt. A tekintete az ajtóra siklott, majd az ablakra, végül a saját kezére. Azokra a kezekre, amelyeket tegnap még az ereje bizonyítékának hitt, most azonban csak csontnak és bőrnek látta őket. Leült a kanapé szélére. A háta meggörnyedt, a vállai lezuhantak.
– Lilla… – szólalt meg alig hallhatóan, szinte gyerekesen. – Én csak megijedtem. Attól, hogy elmész. Hogy magamra hagysz. Hogy minden szétesik. Nem gondoltam végig… csak azt akartam, hogy együtt maradjunk. Hogy olyan legyen, mint régen.
Lilla nem válaszolt. Nézte, ahogy Márkban lassan összeroppan az a rendszer, amelyet ő maga épített fel: hogy a félelem összetart, hogy a hangos szó tekintély, hogy egy szétvert konyha a szerelem bizonyítéka. Látta rajta, amint ráébred, hogy tévedett.