– A pénz oda kerül, ahová való – felelte Lilla halkan. – Emiatt ne aggódj.
Márk elmosolyodott, de a mosolya félresikerült: inkább volt torz fintor, mint magabiztos gúny.
– Ez most fenyegetés? Engem fenyegetsz? Azok után, hogy én… – elharapta a mondatot, és végignézett a feldúlt konyhán. – Rendben. Gondolkodj. Kapsz huszonnégy órát. Holnap este várom az átutalás visszaigazolását. Ha nem, akkor nincs miről beszélnünk.
Sarkon fordult, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a falról újabb vékony vakolatcsík pergett le. Lilla meg sem rezzent. Felállt, kikerülte a szétfolyt olajat, majd óvatosan összeszedte a törött csésze darabjait, és egy újságpapírba csomagolta őket. Ezután elővette a telefonját, és tárcsázott.
– Anya – szólalt meg, amikor a hívást felvették. – Intézzük el hivatalosan. Az örökség a te nevedre kerüljön, ne az enyémre. Igen, még ma. Már hívtam közjegyzőt. Nem, Márknak egy szót sem. Hadd higgye, hogy minden a régi. Köszönöm. Egy óra múlva ott vagyok.
Az autó a szürke sugárúton haladt, Lilla pedig az ablakon át nézte az elmosódó házakat. Odabent lassan valami a helyére billent. Nem boldogság volt ez, és nem is diadalérzet. Inkább tisztaság. Az a különös, csendes bizonyosság, amely akkor érkezik meg, amikor az ember többé nem retteg valaki más árnyékától.
A közjegyző irodájában régi papír és viasz szaga ült a levegőben. Az anyja vele szemben foglalt helyet, egyenes háttal, összeszedetten, abban a szigorú kabátban, amelyet csak komoly ügyekhez vett fel. Nem borultak egymás nyakába. Nem sírtak. Csak aláírtak. Az ősz hajú, fáradt tekintetű közjegyző lapozta az iratokat, pecséteket ütött rájuk, és néhány pontosító kérdést tett fel. Lilla határozottan válaszolt. Az anyja időnként bólintott. Amikor minden elkészült, a közjegyző összecsukta a dossziét, és a szemüvege fölött rájuk nézett.
– Minden rendben van.
– Köszönöm – mondta Lilla.
Átvette a kivonatot, a táskájába csúsztatta, majd kilépett az utcára. A szél belekapott a hajába, ő mégsem fázott.
Későn ért haza. A konyha pontosan úgy állt, ahogy hagyta. Nem kezdett azonnal rendet rakni. Levette a kabátját, felakasztotta, teát töltött magának, és leült. A telefon néma maradt. Márk nem hívta. Nem írt. Hadd képzelje azt, hogy ő tanácstalan. Hadd higgye, hogy az idő neki dolgozik.
Másnap reggel takarítócéget hívott, és hamarosan megérkeztek a munkások.