A szegélyléc mellett egy csésze hevert darabokra törve, három szabálytalan cserépre hullva. A padlón liszt fehérlett, napraforgóolaj csillogott szétkenődve, a fajanszszilánkok között pedig egy konyhaszék feküdt oldalára borulva, kifordult lábbal. Az alsó szekrények ajtajai tárva-nyitva lógtak, némelyik már csak egyetlen zsanéron kapaszkodott. A mosogató fölötti tapétán nedves, sötét folt terjengett: Márk oda vágta a teásbögrét, benne a maradékkal, nem célzott, csak azt akarta, hogy minél nagyobbat csattanjon, hogy beleremegjen a levegő, és Lilla végre megértse.
A férfi az ajtóban állt. Zihált, öklei görcsösen összezárva, inge nyaka kigombolva. Tekintete ide-oda kapkodott, Lilla arcán keresve a megszokott választ. Könnyeket várt. Elcsukló hangot, hátráló mozdulatot, azt a megadó mondatot: „Jól van, rendben, odaadom.” Azt remélte, most is működni fog, ami korábban már annyiszor.
Lilla az egyetlen épen maradt hokedli mellett ült. Előtte egy sértetlen csésze állt. Lassan kortyolt belőle, majd nyugodtan visszatette az asztalra, és ránézett. Nem sietve, nem dühösen, nem riadtan. Csak nézte.
– Hol van a pénz? – Márk hangja rekedt hörgésbe tört. – A lakást eladtuk. A számla megnyílt. Pontosan tudod, miről beszéltünk. Az közös vagyon. Nem fogom eltűrni, hogy a család elől rejtegesd.
Lilla aprót bólintott, mintha csupán az időjárásról szóló megállapítást nyugtázna.
– Beszéltünk róla. De nem döntöttünk.
– Elég ebből a játszmából! – lépett közelebb, és a bakancsa alatt roppant egy cserépdarab. – Látod, mire vagyok képes? Szét tudok verni mindent. Elmehetek. Elérhetem, hogy később megbánd. Add ide a banki széf kulcsát. Most azonnal.
Lilla végighordozta tekintetét a konyhán. A törött üvegen, a leszakított polcokon, a kiömlött ecet savanyú szagán és a régi por fojtogató leheletén. Eszébe jutott a nagyanyja mondata: „A félelem rossz alapanyag. Arra nem lehet házat építeni.” Felidézte, hogyan kért tőle Márk három hónapja „barátilag” kölcsön a megtakarításaiból, mindössze egy hétre. Aztán az egy hétből három lett, később adósságok bukkantak fel, végül kifogások. Arra is emlékezett, amikor először emelte fel rá a hangját, csak mert nem a megfelelő tapétát vette meg. Ő akkor összerezzent, és elhitte, hogy valóban ő hibázott.
Többé azonban nem húzta össze magát.