— Hát… — Márk elbizonytalanodva kereste a szavakat. — Azért a lakás mégiscsak családi ügy. Anya is beszállt a felújításba.
— Négyszázezer forinttal — vágta rá Anna halkan. — Három évvel ezelőtt. Egy nagyjából hatmilliós felújításnál.
— Már megint ezek a számaid! — Márk felpattant az ágyról, mintha megégette volna valami. — Neked mi vagyunk, üzleti partnerek? Neked tényleg csak a pénz számít! Anyának igaza van: te fejben állandóan számológéppel élsz. Én lelki támaszt adok, tartást, szellemiséget, te meg mindent forintra váltasz. Hol marad a hit a férjedben? Hol a hála azért, hogy elviselünk téged ezzel a természeteddel?
Azzal kiviharzott a hálóból, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a tok.
Anna egyedül maradt. A plafon fehér ürességét bámulta, és érezte, ahogy odabent valami lassan megdermed. Nem fájdalmasan, nem is hirtelen, hanem tisztán, hidegen, könyörtelen nyugalommal. „Elviselünk téged ezzel a természeteddel.” Ő, aki két felnőtt embert etetett, tartott el, szolgált ki nap mint nap, még legyen hálás is, amiért megtűrik.
Felállt, és odament a tükörhöz. A visszanéző nő harminckét éves volt, a szeme alatt sötét árkokkal, a szája szélén fáradt, keserű vonással. Valaha könnyen nevetett. Valaha tervei voltak, vágyai, elképzelései a jövőről. Mostanra csak kötelességei maradtak.
Szombaton találkozott Júliával. Egy park melletti apró kávézóban ültek, tejeskávét ittak, és beszélgettek. Pontosabban Anna beszélt, Júlia pedig hallgatta. Júlia pszichológusként dolgozott, és ritka adottsága volt hozzá: nem vágott közbe, nem okoskodott, csak jelen volt, figyelt, és hagyta, hogy a másik végre kimondja mindazt, amit addig lenyelt.
— Felfalnak, Júlia — mondta Anna, és két kézzel szorította a csészét. — Érted? Akármit csinálok, kevés. Keresem a pénzt, de kevés. Fizetem a hitelt, de kevés. Megveszem az ennivalót, az is kevés. És közben még hálálkodnom kellene, kiszolgálni őket, gyereket szülni, és áhítattal leborulni, amiért „elviselnek”.
— És Márk ebben hol van? — kérdezte Júlia csendesen.
— Márk? — Anna keserűen felnevetett. — A férjem a kanapén fekszik, és konzolon játszik. Néha éppen „a startupján dolgozik”. Ez azt jelenti, hogy ül a laptop előtt, és olyan prezentációkat küldözget ide-oda, amiket senki sem olvas el. Három év alatt egyetlen szerződés, egyetlen megbízás, egyetlen forint bevétel sem jött belőle. Viszont van neki „szellemisége” meg „lelki támogatása”. Tudod, miben áll a támogatása? Abban, hogy anyja kedvéért nem ordít velem minden alkalommal, amikor megtehetné.
— És Erzsébet?
Anna a homlokához nyúlt, mintha már a név hallatán is megfájdult volna a feje.
— Az anyósság külön műfaj. Két éve él velünk, és két éve oktat arról, milyen az „igazi feleség”. Nekem kell elsőként felkelnem, reggelit csinálnom, mosogatnom, mosnom, takarítanom, mosolyognom és hallgatnom. Mert szerinte „egy asszony legyen simulékony”. Ha pedig megpróbálok valamit szóvá tenni, azonnal jön a lemez: hogy ők befogadtak a családba az én múltammal, hogy egyedül nevelt az anyám, az apám ki tudja merre, a nagyanyám húzott fel, szóval legyek már hálás, és ne viselkedjek úgy, mintha nekem bármi járna.
Júlia letette a csészéjét az asztalra.
— Anna, most figyelj rám nagyon. Amit leírsz, annak neve van. Ez bántalmazás. Anyagi és lelki bántalmazás. Te vagy az, aki eltartja a háztartást, közben sikerült elhitetniük veled, hogy te tartozol mindenkinek. Két felnőtt eltartott él belőled, akik még téged neveznek élősködőnek. Ez tipikus kifordítás: ők kapaszkodnak rád, de úgy állítják be, mintha te lógnál rajtuk. És tudod, mi ebben a legijesztőbb?
— Mi?
— Hogy egy részed még mindig elhiszi. Még mindig magyarázkodsz nekik. Még mindig bizonygatni akarod, hogy jó ember vagy, hogy érdemes vagy a szeretetre.
Anna lesütötte a szemét. Gombóc nőtt a torkában. Júliának igaza volt. Állandóan mentegetőzött. Minden vitában úgy viselkedett, mintha neki kellene bizonyítania, hogy megérdemli, hogy ne bántsák.
Ekkor megszólalt a telefonja. A kijelzőn Márk neve villant fel.
— Igen? — szólt bele Anna.
— Hol vagy?! — csattant fel a férje hangja. — Azonnal gyere haza! Anya talált valamit. Úgy látszik, hazugságra építetted az egész házasságunkat!
— Tessék?
— Majd ha ideérsz, meglátod. És készülj fel, mert lesz mit megmagyaráznod.
Anna elköszönt Júliától, majd taxit hívott. Hazafelé az ablakon át nézte az elsuhanó házakat, a járdán siető embereket, a kirakatok fényét, és próbálta kitalálni, ezúttal mivel állnak elő. Nem találta el.
A nappaliban olyan hangulat fogadta, mintha rögtönítélő bíróság ült volna össze. A dohányzóasztalon sorban kiterítve feküdtek a saját banki kivonatai, mellettük a megtakarítási számlájáról kinyomtatott papírok. Erzsébet az asztal fölött állt eltorzult arccal. Márk a fotelben ült, mellkasa előtt összefont karral, és sértett, erkölcsi fölénnyel nézett a feleségére.
— Hát itt az igazság! — jelentette ki diadalmasan Erzsébet. — Nekünk számolgatja a filléreket, sajnálja tőlünk a falat kenyeret is, közben meg hatmillió forintot dugdos félre! Júdás szoknyában! Mi itt kínlódunk, Márk az utolsó idegszálait teszi bele az üzletbe, ez meg biztosan gyémántokra kuporgat!
— Nem gyémántokra — felelte Anna halkan. — Ez a vésztartalékom. Arra az esetre, ha elveszíteném a munkám, megbetegednék, vagy valami váratlan kiadás jönne. Minden forintját én kerestem meg.
— A te pénzed? — Erzsébet közelebb lépett hozzá. — Házasságban nincs olyan, hogy a te pénzed! Meglopod a férjedet! Itt éltek készen kapott kényelemben az én lakásomban…
Elharapta a mondat végét, de már késő volt. A szavai ott maradtak a levegőben, nehezen, mérgezően.
— Az ön lakásában? — kérdezte Anna lassan.
— A mi közös otthonunkban — javította ki magát gyorsan az asszony. — Ne kapaszkodj minden szóba, te ostoba. Semmibe veszel minket! Ezek szerint idegenek vagyunk neked? Élősködőknek tartasz bennünket, akiket a tenyeredből etetsz?
Márk nem szólt, de a hallgatása mindennél beszédesebb volt. Anna a férjére nézett.
— Te is így gondolod? Szerinted megloplak benneteket?
— Azt gondolom, hogy pénzt titkolsz el előlem — mondta Márk. — Ez árulás, Anna.
Valami megpattant benne. Az a jégréteg, amely napok óta ráfagyott a szívére, hirtelen megrepedt, és a helyét hideg, fegyelmezett düh töltötte ki. Már nem félt. Nem akart magyarázkodni. Nem akart jó lenni, elfogadható, hálás, csendes.
— Ha én vagyok itt az élősködő, aki folyton pénzt rángat ki belőletek — mondta kimérten, minden szót külön megnyomva —, akkor semmi okotok tovább az én lakásomban maradni. Ön, Erzsébet, nincs ide bejelentve. Te pedig, Márk, a férjemként laksz itt, de ez az ingatlan az én házasság előtti különvagyonom. Mindkettőtöket ki foglak költöztetni. Elég volt.
Olyan csend zuhant a nappalira, hogy a konyhából tisztán hallani lehetett a rosszul elzárt csapból hulló vízcseppek kopogását. Erzsébet kinyitotta a száját, becsukta, aztán újra kinyitotta.
— Micsodaaa?! — sikította végül. — Ki vagy te, hogy minket kitegyél?! A saját férjedet dobnád ki az otthonából, te hálátlan féreg?
A következő pillanatban Anna felé rontott, hadonászva, rikácsolva. Márk felugrott, elkapta az anyja karját, próbálta visszatartani. Kiabálás, zokogás, átkozódás kavargott a szobában. Anna mozdulatlanul állt, és úgy figyelte őket, mintha egy rossz színdarab utolsó felvonását látná. A zajra még a szomszéd kutyája is rákezdett a fal túloldalán.
Az első döbbenet lassan lecsengett, a hisztéria után pedig könyörgés következett.
— Anna, ne haragudj, anya túl messzire ment — Márk egészen közel lépett hozzá, és lehalkította a hangját, mintha hirtelen bizalmas beszélgetésre váltanának. — Én is ideges voltam, olyat mondtam, amit nem kellett volna. Feszült napok vannak mögöttünk. Vegyünk egy nagy levegőt, jó? Te alapvetően jó ember vagy, tudom, hogy meg fogsz bocsátani. Szeretlek. Ki szeretne még téged így, ezzel a makacs természeteddel? Becsüld meg azokat, akik melletted vannak, amíg nem késő.
Anna az ablak felé hátrált. Közben észrevétlenül elővette a telefonját, és megnyomta a hangrögzítő indítógombját. A döntés egyetlen másodperc alatt megszületett benne: ha már odáig jutottak, hogy a banki iratait kutatják és kiterítik, ennél csak rosszabb következhet. Bizonyítékokra lesz szüksége.
Erzsébet látta, hogy az üvöltés nem vezet eredményre, ezért taktikát váltott. Leült a kanapéra, összekulcsolta a kezét az ölében, és magára öltötte a megsértett, mégis bölcsen szenvedő anya szerepét.
— Kislányom, próbáld megérteni — kezdte kenetteljes hangon. — Mi befogadtunk téged ebbe a családba, pedig nem volt könnyű múltad. Egyedülálló anya, eltűnt apa, a nagyanyád nevelt… Te igazán tudhatnád, mi az a hála. Ez a lakás a mi közös otthonunk, én is beletettem a lelkemet. Add szépen oda azt a pénzt, ami azon a számlán van, Márknak kell. Mi pedig elfelejtjük ezt a butaságodat. Ne üldözz el minket, ezt az ég sem bocsátaná meg neked.
Márk azonnal bólintott.
— Igen, Anna. Engedd el ezt az egészet. Ne tedd tönkre a házasságunkat. Család vagyunk. Ami van, az közös.
Anna hol a férjére, hol az anyósára nézett. Család. Közös. Hála. Milyen szépen hangzó szavak voltak. És milyen rothadt jelentés bújt mögéjük az ő szájukban.
— Tehát a béke ára az lenne, hogy átadom nektek a hatmillió forintomat, aztán még bocsánatot is kérek?
— Nem nekünk adod, te ostoba, hanem a családi kasszába! — Erzsébet előrehajolt, de hirtelen megmerevedett, amikor észrevette Anna kezében a telefont. — És azonnal fejezd be ezt a felvételesdit. Csak nem minket rögzítesz?
Az asszony előbb elsápadt, majd vörös foltok gyúltak ki az arcán. Anna nyugodtan letette a készüléket a dohányzóasztalra, kijelzővel felfelé. A felvétel tovább futott.
— Egy hetet kaptok, hogy összepakoljatok és elköltözzetek. Mostantól minden egyeztetés az ügyvédemen keresztül történik.