— És még valami, Erzsébet: ha még egyszer a holmijaim között turkálsz, feljelentést teszek lopás miatt. A bankszámlakivonataim magántitoknak számítanak. Minden rögzítve van. Az is, ahogy megígérted, hogy tönkreteszed az életemet.
Aznap éjjel Anna kiment az erkélyre. A város odalent már elcsendesedett; sárga ablakfények úsztak a sötétben, valahonnan messziről az országút tompa morajlása hallatszott. A régi plédet szorosan maga köré csavarta, és a sarokban álló bőröndöt nézte. Azt a bőröndöt, amelyet fél évvel korábban pakolt össze titokban, majd eldugott a kamrában. Menekülésre készült csomag volt: iratokkal, pénzzel, néhány váltás fehérneművel. Akkor még azt hitte, egyszer majd eljön egy rettenetes nap, amikor nem bírja tovább, és az éjszaka közepén elszökik.
Most viszont már tisztán látta: nem kell futnia sehová. Maradnia kell. És végig kell állnia.
Visszament a hálóba, leült a laptop elé, és levelet írt egy ismerős ügyvédnek. Alig húsz perc telt el, amikor megérkezett a válasz.
„Küldje át a lakásra vonatkozó iratokat és a fenyegetésekről készült hangfelvételt. A jogszabályok alapján joga van eltávolíttatni mindenkit, aki nem tulajdonos. Az anyósa semmilyen jogcímmel nem rendelkezik az ingatlanban, a férje pedig csak be van jelentve. Az anyós részéről elhangzott fenyegetések és a férj tétlen közreműködése mellett az esélyei kifejezetten jók.”
Másnap új hét kezdődött. Olyan hét, amely kívülről néma volt, belülről azonban méreggel telt.
Erzsébet és Márk úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Mintha a botrány egyszerűen felszívódott volna, nyomtalanul eltűnt volna a lakás falai közül. Reggelente reggeli várta az asztalon, a ruhák katonás rendben sorakoztak, és a lakásban szokatlan tisztaság uralkodott. Erzsébet felhagyott a nyílt szurkálódással; helyette régi műsorokat kapcsolt be a családi értékekről, és hangosan magyarázta őket a fiának, mindig úgy, hogy Anna is hallja.
— Nézd csak, Márk, ilyen az igazi asszony. Imádta a férjét, sosem magát nézte, az egész életét neki szentelte. Meg is kapta érte a tiszteletet. A mai nők meg? Csak az jár a fejükben, hogyan tegyék ki az embert az ajtón. Önző mind, Isten bocsássa meg nekik.
Márk hümmögött, néha lopva a feleségére pillantott. Anna ilyenkor bedugta a fülhallgatót, és kizárta őket. Pontosan értette, mi történik. Ez már egy másik taktika volt. Megfélemlíteni nem sikerült. Kedvességgel sem tudták megpuhítani. Most megpróbálták lassan, alattomosan megtörni.
Az ügyvéd közben elküldte a kereset tervezetét: a férj bírósági úton történő eltávolítása a közös élet ellehetetlenülése miatt, mellékelve a hangfelvételeket. Erzsébet kijelentésére külön eljárás sem kellett, hiszen neki semmilyen joga nem volt a lakáshoz. A megfelelő napon elég lett volna rendőrt hívni.
Az ötödik napon Anna a szokásosnál jóval korábban ért haza. A munkahelyi megbeszélést törölték, így nem este nyolckor, hanem már négykor belépett a lakásba. Az előszobában levette a cipőjét, és nesztelenül végigsiklott a szőnyegen. A nappali ajtaja zárva volt, mögüle hangok szűrődtek ki. Anna félúton megtorpant.
— Te tényleg ostoba vagy — sziszegte Erzsébet. — Bírósággal kidobat az utcára, aztán ott állunk majd üres kézzel. Ezt okosan kell csinálni.
— Mit akarsz? — Márk hangja fáradtnak tűnt.
— Most visszavonulót fújsz. A fülébe duruzsolsz szerelemről, békülésről, mindenről, amit hallani akar. El kell érni, hogy teherbe essen. Amint megszüli a gyereket, otthon marad, legyengül, kiszolgáltatott lesz. Egy gyerekkel már nem fog tudni csak úgy ugrálni. Aztán ráijesztünk a gyámhivatallal: hogy ideges, kiszámíthatatlan, bántalmaz minket. Váláskor pedig a lakást a gyerekkel együtt felosztjuk, tulajdoni hányadot kérünk. Utána engem is be lehet jelenteni nagymamaként. A végén még ő adja a kezünkbe a kulcsokat.
Anna teste jéggé dermedt. A szíve előbb a torkában dobbant, aztán mintha lezuhant volna a gyomrába. Hallotta. A saját fülével hallotta. Nem elszólás volt, nem indulatos kirohanás, hanem terv. Hideg, átgondolt terv arra, hogyan tegyék tönkre az életét.
— Anya, ez azért… elég kegyetlen — motyogta Márk. — Mégiscsak a feleségem.
— Inkább egy dobozban akarsz lakni? Ő nem tekint minket embernek. Akkor most fizessen érte. És jegyezd meg: háborúban nincs válogatás az eszközök között.
Anna lábujjhegyen hátrált el az ajtótól, besurrant a hálószobába, és gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Reszketett. Leült az ágy szélére, felkapta a telefonját, bekapcsolta a kamerát, majd remegő ujjal megnyitotta annak a diktafonos alkalmazásnak a beállításait, amelyet munkamegbeszélések rögzítésére használt. Tudta róla, hogy a háttérben is képes hangot felvenni. A készüléket a hálóban hagyta. Vett egy mély levegőt, aztán újra kiment az előszobába, és ezúttal direkt hangosan becsapta a bejárati ajtót.
— Megjöttem!
A nappaliban abban a pillanatban elhallgattak. Egy perc múlva kinyílt az ajtó, és Erzsébet kedves mosollyal az arcán kilibbent.
— Annácska, nem is számítottunk rád ilyen korán! De milyen jó, hogy hazajöttél. Épp vacsorát akartam készíteni. Maradj velünk, iszunk egy kis teát.
Anna ránézett arra a mosolyra, azokra a mézes-mázos szemekre, amelyek mögött hideg számítás lapult. Aztán ő is elmosolyodott.
— Köszönöm, Erzsébet. Örömmel.
Éjjel, amikor Márk már a nappaliban aludt — mostanában a kanapén töltötte az éjszakákat —, Anna elővette a telefont a hálóból. A felvétel hosszúra sikerült, majdnem másfél órás volt. Megkereste a fontos részt, és meghallgatta egyszer. Aztán még egyszer. Majd harmadszor is. Ezután átmásolta pendrive-ra, feltöltötte felhőbe, és egy tartalék adathordozóra is lementette. Most már volt fegyvere. Igazi fegyvere.
A hét utolsó napja szürke, hétköznapi reggellel érkezett. Az ablakon túl finom eső permetezett, az eget alacsony, nehéz felhők borították. Anna hétkor kelt, megitta a kávéját, és úgy öltözött fel, mintha dolgozni menne: szigorú szabású kosztüm, összefogott haj, alig észrevehető smink. Tudta, hogy ma minden eldől. Azt akarta, hogy egyetlen mozdulatán se látszódjon bizonytalanság.
Márk még aludt. A konyhából palacsinta illata szállt ki; Erzsébet reggelit készített, és valami templomi dallamot dúdolgatott. Első pillantásra minden olyan volt, mint egy békés, boldog családban. Csakhogy ez nem család volt többé, hanem csatatér.
Dél körül megérkezett Erzsébet erősítése. Mónika, az anyós nővére úgy vonult be a lakásba, mint egy hadihajó: nagy testű, harsány, eltökélt asszony volt, aki láthatóan rendet akart tenni más otthonában. Anna ajtót nyitott neki, és azonnal az arcába zúdult a vádaskodás.
— Hogy van képed, te lelketlen teremtés, utcára tenni egy idős asszonyt! Hát hogy bír el téged a föld? Erzsébettel gyerekkorunk óta összetartunk, én nem hagyom, hogy bántsd! Hol a lelkiismereted, te lány?
Márk közben hamis békeajánlattal várta a feleségét: három hervatag szegfűt szorongatott, amelyeket nyilván a legközelebbi virágosnál kapkodott össze. Megpróbálta megcsókolni Anna arcát, de ő félrelépett.
— Anna, ne csináld már ezt, elég volt a háborúból — súgta Márk. — Intézzük el normálisan, tanúk előtt. Anya megbékél, beszéltem vele, hajlandó elfelejteni mindent. Csak te is felejtsd el, és hozd vissza a pénzt a családba.
— A családba — ismételte Anna, majd bement a nappaliba.
Erzsébet már ott ült, a nagy mártír szerepében. Vörös szemek, zsebkendő a kézben, fájdalmasan összeszorított ajkak.
— Semmi baj, Mónika, majd túléljük valahogy. Csak az Úr ítélkezhet fölötte. Mi békében távozunk, ha a lelkiismerete engedi.
Mónika csípőre tett kézzel fordult Anna felé.
— Na? Mit tudsz mondani magadra, szégyentelen?
Anna nyugodtan állt meg velük szemben. A hangja tiszta volt és tárgyilagos, mintha egy munkahelyi tárgyaláson beszélne.
— Erzsébet, Márk. Ez az utolsó békés ajánlatom. Tanúk előtt mondom. Ismerjétek el, hogy hazugságokat terjesztettetek rólam, és ígérjétek meg, hogy holnapig botrány nélkül elköltöztök. Ebben az esetben nem teszek feljelentést.
Erzsébet látványosan a levegőbe kapta a kezét.
— Hallják ezt, emberek? Fenyeget engem! Feljelentést akar tenni! De miért?! Gondoskodtunk rólad, főztünk rád, etettünk-itattunk! Te meg a pénzt rázod, mint valami utolsó élősködő…
— Ti akartátok így — vágott közbe Anna.
Elővette a telefonját, megnyitotta az alkalmazást, és megnyomott egy gombot. A készülék Bluetoothon keresztül összekapcsolódott a televízióval. A nagy képernyőn megjelent egy hangfájl ikonja.
— Ez meg mi? — kérdezte Mónika gyanakodva.
— Hallgassátok végig. Mindannyian.
A következő pillanatban Erzsébet hangja betöltötte a szobát. Ugyanaz a rekedt, alattomos, mézesen suttogó hang.
— …El kell érni, hogy teherbe essen. Amint megszüli a gyereket, otthon marad, legyengül, kiszolgáltatott lesz. Egy gyerekkel már nem fog tudni csak úgy ugrálni. Aztán ráijesztünk a gyámhivatallal: hogy ideges, kiszámíthatatlan, bántalmaz minket. Váláskor pedig a lakást a gyerekkel együtt felosztjuk, tulajdoni hányadot kérünk. Utána engem is be lehet jelenteni nagymamaként. A végén még ő adja a kezünkbe a kulcsokat.
A csend úgy zuhant a nappalira, mintha valaki fejszével sújtott volna le. A pohár, amelyet Mónika addig a kezében tartott, kicsúszott az ujjai közül, és csattanva szilánkokra tört a parkettán. Erzsébet nyitott szájjal dermedten ült, akár egy gipszből öntött szobor. Márk előbb krétafehér lett, aztán vörös foltok jelentek meg az arcán.
— Ez ki van ragadva a szövegkörnyezetből! — ordította. — Nem én mondtam… én hallgattam! Én nem egyeztem bele!
— De nem is tiltakoztál — javította ki Anna.