Nem haragszom. Csupán szeretném, ha értené, miért nincs már miről beszélnünk.
Erzsébet hallgatott. Három év alatt talán most először valóban hallgatott: nem hümmögött röviden, nem tartott jelentőségteljes szüneteket, nem készített elő újabb szúrást. Csak nézte Lillát. Az arcán volt valami, amit Lilla először nem tudott hová tenni. Aztán rájött: döbbenet. Erzsébet nem számított rá, hogy az a bizonyos „senki” egyszer így fog megszólalni.
Az utolsó hetet Lilla szinte árnyékként töltötte a lakásban. Esténként apránként pakolt, egyik táskát a másik után, csak azt, amire valóban szüksége volt. András hol némán járkált körülötte, hol hirtelen beszélni kezdett, sértetten, kerülgetve ugyanazt a vádat: te félretettél pénzt, te titkolóztál, te már régen eldöntöttél mindent. Lilla végighallgatta. Nem magyarázkodott.
Egyik este András leült vele szemben. A hangjából akkorra kiveszett a düh, inkább kimerültnek tűnt.
– Egyáltalán jó volt neked velem? Valaha is?
Lilla nem akart automatikusan felelni. Őszintén végiggondolta. Eszébe jutott az első év: igen, akadtak szép esték, nevetséges kis történetek, néhány valóban élő, meleg pillanat.
– Igen – mondta végül. – Az elején.
– És utána?
– Utána te mindig az anyádat választottad. Minden egyes alkalommal, amikor választani kellett.
András most nem tiltakozott. Talán először, mióta ismerték egymást, nem próbált vitatkozni.
Pénteken megérkezett a kisméretű bérelt teherautó. Lilla előre lefoglalta, sofőrrel együtt; más segítségre nem volt szüksége. Végül három táska és két doboz lett minden vagyona. Két fordulóval levitte az egészet. A gyertyatartót egy pulóverbe csavarta, és óvatosan a tetejére fektette.
András a szoba ajtajában állt, és figyelte. Nem segített, de nem is akadályozta. Csak ott volt.
– A kulcsokat hagyd itt – szólalt meg, amikor Lilla felemelte az utolsó dobozt.
Lilla letette a kulcscsomót a tükör melletti polcra. Egyetlen pillanatra belenézett a tükörbe. Nyugodt arc nézett vissza rá, egyenes vállakkal. Szinte idegen volt. Vagy éppen ellenkezőleg: nagyon is ismerős, csak rég nem látta már.
Kilépett. Az ajtó halkan csukódott be mögötte, csattanás nélkül.
A ház a régi fa illatával és mély csenddel fogadta.
Lilla az előszobában letette a dobozokat, aztán bement a konyhába, és kitárta az ablakot. Odakint a kert terült el: három almafa, orgonabokrok a kerítés mentén, magasra nőtt fű, amelyhez abban az évben még senki sem nyúlt. Egyszerű látvány volt. Teljesen hétköznapi. És valamiért mégis összeszorult tőle a torka.
Feltette a vízforralót. Az egyik dobozból előkereste a kedvenc bögréjét. A gyertyatartót az ablakpárkányra állította.
A telefonján üzenet villant fel Katalintól, attól a nőtől, Péter barátjának feleségétől. „Hogy vagy?” Ennyi volt az egész, két rövid szó.
Lilla visszaírt: „Jól. Itthon vagyok.”
Elküldte, és maga is meglepődött, milyen könnyedén született meg ez a szó. Itthon. Három évig élt egy idegen lakásban, de ezt sosem érezte olyan tisztán, mint most, amikor bögrével a kezében az ablaknál állt, és a saját kertjét nézte. A saját almafáit. A saját egét a kerítés fölött.
Senki. Ugyan már.
A senkik nem vesznek házat. Nem mennek el csendben úgy, hogy közben nem veszítik el önmagukat. Nem állnak így az ablaknál: békésen, épen, saját helyükön.
A víz felforrt. Lilla teát készített, belekortyolt, és arra gondolt, hogy másnap vennie kell egy fűnyírót, ki kell pakolnia a dobozokat, és írnia kell annak az új szegedi ügyfélnek, aki hétfő óta várja a válaszát.
Az élete nem újrakezdődött. Inkább most indult el igazán.
Eltelt egy év.
Lilla az íróasztalánál ült, az ablak mellett, ugyanott, ahonnan az almafákra lehetett látni. Épp virágba borultak: fehéren és kissé kócosan álltak, mintha felhők ereszkedtek volna túl alacsonyra. Az asztalon kávé gőzölgött, mellette a tabletjén egy új terv nyílt meg: nagyobb megbízás, Szegedről, tisztességes költségvetéssel. Már két órája dolgozott, és ezalatt senki sem nyitott rá, senki sem szakította félbe, senki sem szólt oda egy fotelből valami felesleges megjegyzést.
A csend most munka közbeni csend volt. Eleven. Az övé.
A válás végéről egy rövid telefonos értesítésből szerzett tudomást. A bírósági ülés nélküle zajlott le, távollétében kimondták, minden szabályosan és gyorsan rendeződött. András nem kereste. Erzsébet sem. Lilla nem tudta, hogyan élnek most, és nem is kutatta. Vannak fejezetek, amelyeket az ember becsuk, és nem lapoz vissza többé.
Katalin egyszer novemberben írt neki, különösebb ok nélkül. Azóta néha váltottak pár üzenetet, könnyedén, elvárások nélkül. Jó érzés volt tudni, hogy létezik valaki, aki magyarázat nélkül is megértette.
A szomszédban, a kerítés túloldalán Ilona élt, hetvenévesen, határozott természettel és gondosan művelt veteményessel. Hosszú idő után talán ő volt az első ember, akinek a közelében Lilla valami egyszerűt és biztonságosat érzett. Szombatonként teáztak. Többnyire semmiségekről beszélgettek. Néha csak ültek egymás mellett hallgatva, és az is rendben volt.
Lilla félretette a tabletet, felvette a kávéscsészét, és kilépett a tornácra.
Az almafák teljes pompájukban virágoztak. A fű már szépen le volt vágva; a fűnyírót még ősszel megvette, egy kicsi, piros, kissé mulatságos darabot. Megtanulta használni. Először girbegurba csíkokat hagyott maga után, később egyre egyenesebbeket.
Ott állt a tornácon, és arra gondolt, hogy egy évvel korábban még egy idegen nappali közepén, idegen szőnyegen állt, és olyan szavakat hallgatott, amelyeknek elvileg össze kellett volna törniük.
Senki.
Két szó, olyan magabiztossággal odavetve, hogy majdnem ő maga is elhitte.
Majdnem.
A kertben almafavirág illata szállt. Valahol a kerítésen túl halkan elgurult egy autó. A zsebében a telefon néma maradt.
Lilla kiitta a kávéját, visszament a házba, és újra munkához látott.