hogy levegyen egy újságot az éjjeliszekrényről. Az újság végül ott maradt.
– Lilla – szólalt meg később a konyhában, miközben Lilla a bögréket öblítette –, nem vagy beteg?
– Nem. Miért lennék?
– Olyan a tekinteted… – Erzsébet kereste a megfelelő szót, mintha óvatosan válogatna a fiókban. – Mintha valahol máshol járnál.
– Sok a munka, ennyi az egész.
Az anyósa még hosszú másodpercekig nézte. Nem egyszerűen figyelte, inkább vizsgálta, ahogyan az ember egy tárgyat szemlél, amely mindig ugyanott állt, aztán egyszer csak mintha elmozdult volna egy ujjnyit, és nem lehet eldönteni, valóban így van-e, vagy csak a szem csal.
– Jól van – mondta végül.
Aztán elment.
Lilla csak akkor engedte ki a levegőt, amikor a bejárati ajtó kattanása végleg lezárta a látogatást.
Kevesebb mint két hete maradt. Az iratok nagyjából rendben voltak. A holmijait már fejben régóta szétválogatta: mit visz, mit hagy itt. Meglepte, milyen kevés dolog számított igazán. A laptopja. Néhány ruha. Pár könyv. Egy doboz a munkához kapcsolódó anyagokkal. És egy kicsi, fából faragott gyertyatartó, amelyet az édesanyjától kapott. Az egész lakásban talán ez volt az egyetlen tárgy, amelyet valóban a magáénak érzett.
A többi maradhatott. A szőnyeg, az edények, a közösen vásárolt gépek, minden. Nem készült alkudozásra, nem akarta darabokra szedni a múltat. Nem félelemből mondott le róla, hanem mert már nem kívánt semmit cipelni abból az életből, amihez nem akart többé tartozni. Úgy akart kilépni, hogy egyetlen fölösleges kiló se tapadjon hozzá.
Gondolatban már látta a házat a város szélén: szerény, világos ablakú épület, kis telekkel, ahol három almafa állt, a kerítés mellett pedig öreg orgonabokrok húzódtak. Elképzelte az asztalát az ablaknál. A saját csöndjét. Nem szűrődik át tévéhang a falon, nem ül senki a fotelben kötőtűkkel a kezében, és nincs az a hang sem, amely már a küszöbről utasításokkal fonja körbe az embert.
Csak nyugalom. Munka. És egy reggel, amely végre kizárólag az övé.
Már nem kellett sokáig várnia erre a reggelre.
A válókeresetet csütörtökön adta be.
Nem jelenet közepette, nem könnyek között. Egyszerűen bement a Kertész utcai kormányablakba, sorszámot húzott, leült egy kemény műanyag székre a hideg fényű lámpák alatt, majd amikor hívták, átadta a papírokat. Az ügyintéző lány tárgyilagos hangon kérdezte meg:
– A közösen szerzett vagyont kívánják megosztani?
– Nem – felelte Lilla.
A lány egy pillanatra pislogott, mintha ritkán hallana ilyet, aztán szó nélkül bejelölte a megfelelő rubrikát.
Odakint napfény volt. Lilla vett egy kávét papírpohárban, és gyalog indult el a villamosmegálló felé. Nem jöttek nagy gondolatok. Csak léptek voltak, a kávé melege a kezében, és az a különös érzés, hogy valamit végre megtett, amit már régen meg kellett volna tennie. Mintha kidobott volna egy régi, használhatatlan tárgyat, amely csak foglalta a helyet.
Andrásnak még aznap este elmondta.
Nem azért, mert készen állt a beszélgetésre, hanem mert a halogatásnak már semmi értelme nem maradt. A férfi a nappaliban ült, telefon a kezében. Lilla belépett, megállt a szoba közepén, éppen azon a szőnyegen, amelyet annyiszor kerülgetett, és egyenletes hangon közölte:
– Beadtam a válókeresetet. Az iratok már a bíróságon vannak.
András felnézett. Hosszan meredt rá, mintha várná, hogy Lilla hozzátesz még valamit. Valami magyarázatot, visszavonást, enyhítést.
– Ezt most komolyan mondod? – kérdezte végül.
– Igen.
– De mégis miért? – A hangja megváltozott. Nem volt dühös, legalábbis még nem; inkább tanácstalan. Lillát ez majdnem meglepte. Kiabálásra számított, nem zavarodottságra.
– Minden miatt, András.
– Ez nem válasz.
– Nekem az.
András felállt. Végigsétált a szobán, oda-vissza, megdörzsölte a tarkóját. Aztán megállt, és másképp nézett rá. Már ismerősebben. Résnyire húzott szemmel.
– És hová mész egyáltalán? A szüleidhez? – A hangjába gúnyféle csúszott. – Ott egy egyszobás lakásban?
– Vettem egy házat.
A csend hosszúra nyúlt. András mozdulatlanul állt, és úgy tűnt, nem fogta fel azonnal, mit hallott.
– Hogy mit?
– Egy házat. A város szélén. A papírok el vannak intézve, a kulcsok nálam vannak.
– Miből?
– A saját pénzemből.
Nézte őt, és Lilla látta, ahogy belül valami átrendeződik benne. A zavartság lassan eltűnt, és a helyére olyan dolog költözött, amelyet nagyon jól ismert: sértettség, ingerültség, és az a sürgető vágy, hogy találjon rajta egy pontot, ahová odaszúrhat.
– Te titokban gyűjtögettél mögöttem.
– Dolgoztam. És úgy rendelkeztem a pénzemmel, ahogy helyesnek láttam.
– Ezt úgy hívják, hogy becsapás.
– Nem – mondta Lilla nyugodtan. – Ezt úgy hívják, hogy az embernek van esze a saját életéhez.
Erzsébet másnap reggel érkezett. Nyilvánvaló volt, hogy András azonnal felhívta, alighogy Lilla lefeküdt. Fél tízkor már ott állt az ajtóban, olyan arccal, mint aki katasztrófa helyszínére jött ki, és pontosan tudja, hogyan kell rendet tenni.
– Ülj le – mondta Lillának a nappaliban. – Beszéljük meg ezt emberi módon.
Lilla leült. Összekulcsolta a kezét az ölében, és várt.
– Felfogod te, mit művelsz a családoddal? – kezdte Erzsébet. A hangja lágy volt, szinte együttérző; tudta használni ezt a tónust, amikor megérezte, hogy erőből nem fog célt érni. – Egy házasság kompromisszumokból áll. Türelemből. Én is sok mindenen keresztülmentem András apjával, mégsem futottam el.
– Én nem futok – válaszolta Lilla. – Elmegyek. A kettő nem ugyanaz.
Erzsébet alig észrevehetően megfeszült.
– András jó férj. Nem iszik, dolgozik…
– Erzsébet – szakította félbe Lilla halkan, durvaság nélkül –, maga három éven át úgy bánt velem, mintha nem is léteznék. Néha nyíltan, néha csak célozgatva. Ebből a lakásból a második otthonát csinálta. Helyettünk döntött, kettőnk dolgairól, és András mindig maga mellé állt. Nem azért, mert nekem nem volt igazam, hanem mert így volt kényelmesebb.