Otthon azonban egyetlen szóval sem hozta elő a dolgot. Feltette a vizet teának, megválaszolta a munkahelyi leveleket, és ugyanazzal a megszokott, udvarias bólintással fogadta Erzsébetet, aki „csak egy percre” ugrott be fél hatkor, aztán kilencig ki sem mozdult.
András a kanapén ült, és sorozatot nézett. Erzsébet közben a szomszédasszony konyhájáról beszélt; most éppen a felső szekrények kerültek sorra.
Lilla a bögréjét két kézzel tartva ült az asztalnál, és kifelé bámult az ablakon. Közben egyetlen gondolat járt a fejében: egy hónap. Körülbelül ennyi idő kell.
Az asztalnál ülők közül senki sem sejtette, mi zajlik benne. Igazából soha nem is törődtek különösebben azzal, mire gondol, mire vágyik, mitől fáj a szíve. Számukra ő valami láthatatlan része volt a lakásnak. Egy üres hely. Márpedig az üres helyeknek nincsenek gondolataik.
Csakhogy ebben óriásit tévedtek.
A következő két hétben Lilla mintha két, egymás mellett futó életet élt volna egyszerre.
Az egyikben minden a régi mederben folyt. Reggelik, határidők, Erzsébet a kötésével, András a telefonjával. A lakás ismerős zaja vette körül, annak az otthonnak a zaja, amelyben már rég nem érezte magát háziasszonynak. Inkább fizetés nélküli személyzetnek, akinek soha nincs szabadnapja.
A másik életében viszont csendben, higgadtan és lépésről lépésre elkezdte egyetlen irányba terelni mindazt, ami még az övé volt.
A külvárosi házat szerdán nézte meg. Előtte megkérte az egyik kollégáját, Márkot — régebb óta kapcsolatban álltak munkaügyben, és a férfi éppen azon a környéken lakott —, hogy menjen el, nézzen rá a tetőre meg a kerítésre. Márk rövid üzenetet küldött: „Stabil. A tulajok karbantartották. A telek is rendben van.” Lillának ennyi elég volt.
Csütörtökön nekilátott a papírok előkészítésének.
András ezekben a napokban különösen önmaga volt. Vagyis elviselhetetlenebb, mint máskor, bár természetesen ő ebből semmit sem vett észre.
Péntek este az anyjával együtt érkezett haza — valamilyen ügyet intéztek közösen —, és még az előszobából bejelentette, hogy szombaton átjön hozzájuk a régi iskolatársa, Péter a feleségével.
— Esetleg előre szólni nem jutott eszedbe? — kérdezte Lilla.
— Most szólok. Mi ezzel a baj?
— Az, hogy péntek este van.
— És? Úgyis itthon vagy. Mivel lennél annyira elfoglalva?
Erzsébet éppen a kabátját akasztotta le az előszobában. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a beszélgetést, de a tartásából, a vállai apró megfeszüléséből egyértelmű volt: mindent hallott, és a fia minden szavával egyetértett.
Lilla nem kezdett vitába. Csak bólintott, aztán bement a konyhába. András és az anyja berendezkedtek a nappaliban, felhangosították a tévét, és a falon át is átszűrődött a nevetésük. Olyan otthonos, összeszokott nevetés volt, mintha ebben a lakásban csak ketten élnének. Nem hárman.
Éjszaka Lilla nyitott szemmel feküdt, és a plafont nézte. Mellette András mélyen, zavartalanul aludt, úgy, ahogy az alszik, akinek a lelkiismerete makulátlan. Talán tényleg az volt. Talán valóban nem értett semmit. Vagy nagyon is értette, csak nem érdekelte. Lilla már rég feladta, hogy eldöntse, melyik a rosszabb.
Szombaton a vendégek délután egykor érkeztek, és egészen este nyolcig maradtak.
Péter hangos, erőteljes férfi volt, kemény kézfogással és azzal a rossz szokással, hogy mások mondatait ő fejezte be. A felesége, Katalin apró termetű, rendezett külsejű nő volt, drága frizurával; egész este különös arckifejezéssel figyelte Lillát. Nem sajnálattal. Inkább úgy, mintha ráismert volna valamire.
András és Péter autókról, fociról és fizetésekről beszélgettek; úgy tűnt, ez náluk afféle kötelező szertartás. Erzsébet, akit senki sem hívott, de fél kettőkor mégis megjelent, a fia mellett ült, és olyan magabiztosan szólt bele mindenbe, mintha mindenki kifejezetten rá várt volna.
Lilla közben tányérokat hordott be, tányérokat vitt ki, szeletelt, tálalt, pakolt. Egy idő után Katalin is kiment utána a konyhába, mintha segíteni akarna.
— Régóta tart ez nálad? — kérdezte halkan, miközben Lilla a kenyeret vágta.
— Mi?
Katalin bizonytalan mozdulatot tett a kezével a nappali felé, ahonnan a férfiak hangja és Erzsébet közbeszólásai hallatszottak.
— Ja — mondta Lilla. — Három éve.
Katalin egy darabig hallgatott. Aztán csendesen megszólalt:
— Én négyig bírtam. Az első férjemmel. — Majd még halkabban hozzátette: — Aztán abbahagytam a bírást.
Egymásra néztek. Lilla szája szinte észrevétlenül megrebbent, mintha mosoly készülne rajta. Katalin is ugyanígy nézett vissza rá.
Többet nem beszéltek erről, mégis kialakult köztük valami néma szövetség. Halk, pontos és felesleges magyarázatok nélküli.
Hétfőn Lilla átutalta az első részletet a házra.
A dolgozóasztalánál ült, a monitor fénye hidegen világította meg az arcát, odakint a város tompán zúgott. Amikor megnyomta a jóváhagyás gombot, olyan nyugodt volt, mintha csak egy megszokott internetszámlát fizetne be. Nem remegett a keze. Nem tört rá pánik. Csak egy egyenletes, szinte testi bizonyosságot érzett: mintha a talaj a lába alatt egy árnyalattal szilárdabbá vált volna.
Ugyanezen a napon írt két új ügyfélnek is, akikkel már egy hónapja zajlottak az egyeztetések. A szerződéseket még aznap aláírták. Több munkája lett, és a következő hónaptól a bevétele is nőni fog. Ezt előre kiszámolta. Nem kapkodva, nem kétségbeesetten, hanem hideg fejjel.
Este András megkérdezte, miért ilyen hallgatag.
— Elfáradtam — felelte Lilla.
A férfi bólintott, és több kérdése nem volt. Ez a magyarázat tökéletesen megfelelt neki.
Erzsébet viszont hamarabb megérezte a változást, mint a fia. Megvolt benne az a pontos, állati ösztön, amely azokban alakul ki, akik egész életükben arra ügyeltek, hogy minden az ellenőrzésük alatt maradjon.
Szerdán állított be, állítólag azért, hogy visszahozzon egy sütőformát, amelyet már egy hónapja kölcsönkért. Körbejárta a lakást, nézelődött, figyelt. Végül a hálószobába is benézett, valami egészen ártatlan ürüggyel.