– Már megint bent ragadtál a munkahelyeden? – szűrődött ki Erzsébet hangja a nappaliból, olyan élesen, mintha Lilla nem is a saját lakásába lépett volna be, hanem kihallgatásra érkezett volna. – Ha legalább valami hasznod lenne! De se gyerek, se vacsora, se rend! Semmirekellő nőszemély!
Lilla letette a táskáját az előszobában, a küszöb mellett, és nem felelt. Csak bement a nappaliba, ahol Erzsébet a fotelben trónolt, akár egy sértett császárné: egyenes háttal, összeszorított szájjal, kezében a kötése, amelyet mintha soha nem akart volna befejezni. A tű meg-megvillant az ujjai között. A tekintete mozdulatlan maradt.
– Jó estét – mondta Lilla halkan.
– Jó estét, jó estét – préselte ki magából az anyósa anélkül, hogy ránézett volna. – Csakhogy végre hazaértél.
András a kanapén hevert, kezében a telefonjával. Még a fejét sem fordította felé. Harmincnégy éves férfi volt, mégis úgy feküdt ott, mintha soha nem nőtte volna ki a gyerekkorát. Lilla már nem először gondolt erre, és valahányszor eszébe jutott, rögtön megbánta.
– Van valami kaja? – kérdezte András.
– Most léptem be az ajtón.
– Akkor menj, és főzz valamit.
Erzsébet alig hallhatóan horkantott. Olyan rövid, szinte észrevehetetlen hang volt, amelyet Lilla három év alatt már tökéletesen megtanult értelmezni. Azt jelentette: látod, ennyire haszontalan vagy.
Lilla grafikusként dolgozott, távmunkában, egy debreceni stúdiónak. Jól keresett, komoly ügyfelei voltak, és az elmúlt egy évben a portfóliója annyit fejlődött, hogy néha ő maga is rácsodálkozott. Ebben a lakásban azonban mindez nem számított valódi munkának. Erzsébet egyszerűen úgy nevezte: „egész nap a gép előtt ül”. András pedig csak legyintett rá: „képeket rajzolgat”.
Vacsora közben Erzsébet az ötödik emeleti szomszédasszonyról beszélt, aki új konyhabútort vett. Olyan irigységgel ecsetelte a részleteket, mintha az a konyha személyes támadás lett volna ellene. András evett, bólogatott, Lilla pedig a tányérját nézte.
– Egyébként – vetette oda az anyósa, mintha csak mellékesen jutott volna eszébe –, Andráskám, kérni szeretnék tőled valamit. Kellene nekem egy új hűtő, a régi már teljesen vacakol.
– Megveszem – mondta András gondolkodás nélkül.
Lilla felnézett. Két hónapja gyűjtögettek Andrással, ő pedig azt hitte, valami közös célra teszik félre a pénzt. Ezek szerint tévedett.
– De hát megbeszéltük, hogy… – kezdte.
– Mit beszéltünk meg? – András aznap este először pillantott rá, de abban a nézésben nem volt kíváncsiság. Csak ingerültség.
– A közös megtakarításról.
– Anyámnak hűtő kell. Ez most fontosabb.
Erzsébet tapintatosan hallgatott. Pontosan tudott akkor csendben maradni, amikor a hallgatás többet ért bármilyen mondatnál.
A veszekedés másnap robbant ki, és ahogy náluk lenni szokott, valami jelentéktelen apróságból. Lilla mindössze arra kérte Andrást, hogy ne hagyja a koszos tányérokat a mosogatóban. Így is két ember után mosogatott: utána és Erzsébet után, aki mindennap úgy érkezett hozzájuk, mintha munkaidőre járna.
– Te hallod egyáltalán, miket beszélsz? – lépett ki András a fürdőből, törölközővel a vállán. – Egész nap talpon vagyok, te meg tányérokkal zaklatsz?
– Én is egész nap dolgozom.
– Dolgozol? – nevetett fel András, és ez a nevetés rosszabb volt minden kiabálásnál. – Itthon ülsz, és ezt nevezed munkának? Anyámnak még kimondani is kínos, hogy mivel foglalkozol!
– András…
– Anyám szégyelli elmondani a szomszédoknak, milyen felesége van a fiának. Egy nagy nulla! – Már nem nevetett. A hangja magasabbra csapott, az arca kivörösödött. – Se gyerek, se rendes háztartás, se normális munka! Egy üres hely vagy, ennyi!
Lilla a nappali közepén állt. A talpa alatt ugyanaz a szőnyeg feküdt, amelyet három évvel korábban együtt választottak, az esküvőjük utáni első hónapban. Akkor még azt hitte, jelent valamit, ha az ember közösen választ ki dolgokat.
Nem sírta el magát. Inkább azt érezte, hogy odabent valami nem eltört, hanem végre a helyére csúszott. Mint egy kirakós utolsó darabja, amely sokáig hiányzik, aztán hirtelen megkerül.
– Rendben – mondta.
– Mi az, hogy rendben? – András láthatóan nem ezt a választ várta.
– Rendben van, hogy ezt kimondtad.
A férfi vállat vont, és bement a másik szobába. Számára a beszélgetés ezzel le is zárult.
Másnap reggel Lilla bement a belvárosba. Nem ügyet intézni, nem találkozóra sietni, csak úgy. Szüksége volt levegőre, járkálásra, arra, hogy ne ugyanazokat a falakat lássa maga körül. Végigment a széles úton a kávézók és kirakatok mellett, és különös módon tisztának érezte a fejét.
Egy apró ingatlaniroda előtt nem szándékosan torpant meg. Egyszerűen megakadt a szeme a kirakatba tett hirdetésen. Kis ház az elővárosban, negyven percre a várostól. Telek. Saját udvar. Saját tér.
Az ár pedig… meglepően elérhetőnek tűnt.
Lilla elővette a telefonját, és lefotózta a hirdetést. Aztán benyitott.
A pult mögött ülő fiatal, szemüveges ügyintéző felnézett a monitorról.
– Ez a ház érdekelne – mondta Lilla. – Szeretnék többet megtudni róla.
Miközben a férfi magyarázott, Lilla a bankszámlájára gondolt. Arra az összegre, amely ott pihent: az ő pénze volt, csak az övé, olyan megtakarítás, amelyről András nem tudott. Nem azért, mert titkolta volna előle. Egyszerűen soha nem kérdezte. Nem érdekelte. Úgy gondolta, Lilla csak „képeket rajzolgat”.
Amikor kilépett az irodából, még sokáig gyalogolt. Elhaladt a piac mellett, aztán a régi mozi előtt, majd a park szélén, ahol kutyák futkároztak a gazdáik körül. A város élte a maga zajos, sietős, közönyös életét. És ebben a közönyben Lilla hirtelen valami olyasmit érzett, ami a szabadságra emlékeztette.