— folytatta Anna, minden egyes szót élesen, kimérten ejtve ki. — A ház az enyém marad. Ti ketten viszont bíróság elé kerültök. Gábor okirat-hamisítás miatt, maga pedig, Mária Arkagyevna, bűnrészes lesz. Mert biztos vagyok benne, hogy Erikát maga kaparta elő azokkal a régi piaci ismeretségeivel.
Az anyósa arca hamuszürkévé vált. Az iménti gőg egyetlen pillanat alatt leolvadt róla, és nem maradt utána más, csak nyers, ösztönös félelem.
— Anna… én csak segíteni akartam a fiamnak… — motyogta, miközben hátrálni kezdett a fal felé. — Erika a harmadunokatestvérem lánya…
— Talált, süllyedt — húzta el a száját Anna hidegen. — Előre kitervelt, csoportosan elkövetett csalás.
— Mit akarsz? — rekedten préselte ki magából Gábor, miközben feltápászkodott a térdéről. Mintha hirtelen tíz évet öregedett volna. — Mondd meg, mit tegyek, hogy ne menj a rendőrségre.
— Semmi bonyolultat, Gábor. Először is: azonnal aláírsz egy házassági vagyonjogi megállapodást, amelyben lemondasz minden igényedről az összes vagyonommal kapcsolatban. Másodszor: írásban vállalod, hogy megtéríted nekem annak a hat kivágott tujának az értékét. Harmadszor: összeszeditek a büdös, rongyokkal teli zsákjaitokat, és eltakarodtok a házamból. Ha holnap reggelre nem lesz az asztalomon a szerződés, elindítom az ügyet. Péterrel és Márkkal pedig boldoguljatok, ahogy tudtok.
— Nincs hová mennünk! — sikoltott fel kétségbeesetten az anyósa. — Ide nem jön ki taxi! Már sötét van!
— Lesétálnak az országútig. Ott van buszmegálló. A gyaloglás jót tesz az ízületeknek.
Anna odalépett a tűzhelyhez, undorodva megfogta egy törölközővel a forró, fehérneművel teli fazekat, és egyetlen mozdulattal a mosogatóba öntötte az egész tartalmát. A konyhát azonnal elárasztotta a főtt, koszos alsónemű émelyítő szaga.
— Ketyeg az óra. Kilenc percük van.
Fél óra múlva a telek kiürült. Anna a tornácon állt, magára húzva a kasmír kardigánját. Némán figyelte, ahogy a kavicsos úton, a sötétben két alak távolodik. A telefonjuk lámpájával világítottak maguk elé, és kockás, túltömött batyuk súlya húzta görnyedtre a hátukat.
A kertvárosi csend végre visszatért. Anna lelépett a tornácról, és odament a kerítés mellé, ahol kedvenc fáinak csonkjai árván meredeztek a földből. Ujjait végighúzta az egyik durva, friss vágási felületen.
Nehéz hónap állt előtte. Válás, bírósági eljárások az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés érvénytelenítéséért, zárak cseréje, kamerarendszer felszerelése, és végtelennek ígérkező egyeztetések az ügyvédekkel.
Azt is tudta, hogy Péter nem fog ilyen könnyen visszavonulót fújni, és megeshet, hogy személyi védelmet kell majd fogadnia. Sejtette, hogy Gábor napokon át szét fogja hívogatni a telefonját, kegyelemért könyörögve. Márk pedig talán még bosszút is próbál állni.
De abban a pillanatban, a saját, törvényesen az ő nevén lévő telkének hideg őszi földjén állva, Anna először vett igazán mély levegőt. A levegőben fenyőillat, nedves földszag és szabadság keveredett.
Elővette a telefonját, és megnyitotta a növénykertészet alkalmazását.
— Hét darab Smaragd tuja — mormolta maga elé, miközben leadta a rendelést. — És mélyebbre kell őket ültetni. Úgy, hogy többé egyetlen… senkiházi se tudja kitépni őket.
Rányomott a „Fizetés” gombra, aztán megfordult, és elindult vissza a házba. Ki kellett súrolnia a konyhából azoknak az embereknek a nyomait, akiket ezen az estén végleg kihúzott az életéből.
A hibák mindig sokba kerülnek. De az a képesség, hogy az ember időben leltárt készítsen, felismerje a veszteséget, és könyörtelenül leírja azt, pontosan az, ami megkülönbözteti a jó könyvelőt a körülmények áldozatától.