A szerelők olyan hálásan köszönték meg a kávét, mintha valami egészen kivételes figyelmességben lett volna részük.
Miután becsukódott mögöttük az ajtó, a lakás hirtelen másnak tűnt. Nem üres helyiségnek, hanem olyasminek, amiben már el lehet kezdeni élni.
Anna a könyveit egyelőre a fal mellé sorakoztatta a padlón, mert polcot még nem vett, de a rendezetlen megoldás furcsa módon otthonossá tette a szobát. A fürdőszobában felakasztotta a kedvenc, halványkék törölközőjét. A konyhaasztalra pedig odatette a bögrét, amelyen egy medve vigyorgott.
Este kopogtak.
Amikor ajtót nyitott, egy harmincöt év körüli férfi állt előtte, kezében papírzacskóval, az arcán pedig azzal a kissé zavart kifejezéssel, amellyel az ember nem biztos benne, jó ötlet volt-e becsöngetni.
— A harmadikról jöttem — mondta. — Márk vagyok. Én írtam a közös csoportba a zenével kapcsolatban.
— Emlékszem. — Anna elmosolyodott. — Nyolcadik emelet, Anna.
— Ezt hoztam — nyújtotta felé a zacskót. — Nálunk a házban van egy ilyen szokás. Illetve nem is szokás, inkább én találtam ki. Ha új lakó költözik be, viszek neki valamit. Csak kávé meg keksz van benne. Lehet, hogy butaság.
— Egyáltalán nem az — felelte Anna, és átvette a csomagot. — Köszönöm.
Márk bólintott, aztán már fordult is volna vissza a lépcsőház felé.
— Márk — szólt utána Anna. — Most már két székem van. És kávé is akad, ha van kedve.
A férfi meglepetten nézett vissza, aztán felnevetett. Könnyedén, minden feszengés nélkül.
— Van kedvem.
Nagyjából másfél órát beszélgettek.
Kiderült, hogy Márk építészként dolgozik egy kisebb irodában; főleg magánmegbízásaik vannak, néha önkormányzati projektek is beesnek. Fél éve költözött a környékre, előtte a belvárosban lakott, de elege lett az állandó zajból. Elvált — ezt különösebb hangsúly nélkül mondta, nem panaszkodva, csak úgy, mint egy adatot az életéből.
Anna mesélt neki a stúdióról, a tervezésről, a munkáiról. Márk figyelmesen hallgatta, és nem udvariasságból kérdezett, hanem azért, mert valóban érdekelte. Anna már elszokott ettől.
Amikor a férfi elment, összeszedte a csészéket, elmosta őket, majd a szárítóra tette mindet. Aztán odaállt az ablakhoz. Lent a folyó a lámpák fényét ringatta a sötét vízen.
Nem történt semmi különös. Csak átjött egy szomszéd kávézni.
Mégis, valahogy melegebb lett a lakás.
Mária pénteken telefonált.
Ezúttal nyoma sem volt a bársonyos hangnak.
— Te egyáltalán felfogod, hogy elveszed tőle a lakást?! — támadt rá köszönés nélkül. — Az apjával együtt, Isten nyugosztalja, mennyi mindent beletettünk abba az ingatlanba! Én segítettem a felújításnál, te meg most egyszerűen kisétálsz, és kéred a felét?!
— Mária — Anna leült a kanapéra —, a lakás mindkettőnk nevén van. A törvény szerint ez közös vagyon.
— A törvény szerint! — Mária hangja élessé vált. — Hét évig ott éltél, mindent használtál, most meg hirtelen a törvényre hivatkozol! Bence rendes ember, te pedig tönkretetted!
Anna hallgatta, és közben arra gondolt: hát ez az igazi Mária. Nem a finom nyomás, nem az édesített mondatok, hanem ez a gyors, dühös, pontos támadás. Mint egy könyvelő, aki hibát talált valaki más kimutatásában.
— Az ügyvéd mindent szabályosan elintéz — mondta Anna. — Viszontlátásra.
Letette.
A telefont betolta az íróasztal fiókjába, aztán kiment az erkélyre.
Od lent emberek sétáltak a part mentén. Valaki kutyát vezetett, más babakocsit tolt, néhányan csak mentek, különösebb cél nélkül. A szemközti ház egyik ablakában fény égett; egy alak mozdult el mögötte, hétköznapi, egyszerű élet zajlott ott is.
Anna arra gondolt, vennie kellene valami növényt az erkélyre. Talán kettőt. Meg egy kicsi asztalt, hogy reggelente ott ihassa a kávéját.
És futócipőt is. Már régóta ideje lenne.
A szobából értesítés hangja hallatszott. Lehetett Bence. Vagy Mária egy másik számról. Esetleg az ügyvéd küldött valamilyen iratot.
Anna nem ment be megnézni.
Még egy darabig az erkélykorlátnak támaszkodva állt. A folyó odalent nyugodtan haladt tovább, sietség nélkül, arra, amerre mennie kellett. Mintha mindig pontosan tudta volna az irányt.
Most már én is tudom, gondolta Anna.
És hosszú idő óta először ez nem hangzott túlzásnak.
Három hét telt el.
A nyolcadik emeleti lakás lassan valódi otthonná változott. Felkerültek a világos, majdnem fehér függönyök, megérkezett a könyvespolc, az ajtó elé került egy kis szőnyeg, az erkélyen pedig két cserép muskátli állt. Apróságok voltak csupán, mégis ezekből állt össze az a különös érzés, hogy az ember hazaérkezik valahová.
A válás csendben haladt a maga útján. Bence nem rendezett jelenetet, Anna legnagyobb meglepetésére egyszerűen aláírta, amit kellett, és hallgatott. Egyszer küldött egy üzenetet: „Nem gondolnád át még egyszer?” Anna röviden válaszolt: „Nem.” Többé nem kérdezte.
Mária még kétszer próbálkozott telefonon. Anna felvette, meghallgatta egy percig, aztán udvariasan elköszönt. Harmadszor már nem vette fel. És bűntudat helyett megkönnyebbülést érzett. Váratlan volt, mégis helyes.
Szombaton Márkkal lementek a folyó melletti piacra. A férfi ismert ott egy sort, ahol jó palántákat és régi bakelitlemezeket árultak egymás mellett. Anna vett még egy muskátlit, meg egy apró kaktuszt piros virággal. Márk egy kopott borítójú dzsesszlemezt választott az ötvenes évekből.
Visszafelé gyalog indultak el a vízparton. Mindenféléről beszélgettek: Márk egyik tervéről, Anna új megbízásáról, és arról is, hogy a környéken hamarosan végre nyílik egy tisztességes pékség. Semmi lényeges nem hangzott el. De Anna már tudta, hogy az igazán fontos dolgok gyakran éppen így rejtőznek el a hétköznapok között.
A kapunál Márk megállt.
— Jövő szombaton új kiállítás nyílik a múzeumban. Építészet és városi környezet. Megyek. Ha van kedved, nem bánnám a társaságot.
Anna ránézett.
— Van kedvem — mondta egyszerűen.
Este Júlia hívta, hogy gratuláljon a papírok lezárásához.
— Na és milyen? — kérdezte a nővére.
— Rendben van — felelte Anna. — Sőt. Jó.
— Nem félsz egyedül?
Anna az erkélyen álló muskátlira nézett, aztán a medvés bögrére, majd a lemezre, amelyet Márk véletlenül az asztalán felejtett.
— Nem — mondta. — Egyáltalán nem félek.
És ez igaz volt.