— Mi a csudát keres a főzőlapomon ez a rozsdás, zománcos vödör?!
Anna kezéből kicsúszott a terepjáró kulcsa, és egyenesen abba a zavaros tócsába csattant, amelyet valakinek az ormótlan gumicsizmája hordott be az előszobába.
A saját vidéki házának küszöbén állt. Annak a háznak a küszöbén, amelybe négy évét, az összes erejét és minden félretett pénzét beleölte. A levegőben fojtogató elegyként terjengett a főtt káposzta szaga, az olcsó mosópor édeskés bűze és a szívgyógyszer kesernyés aromája.
A konyha felől csoszogás hallatszott, majd Mária Arkadjevna jelent meg, letaposott papucsával végigsúrolva a drága kvarcvinil padlót. Kifakult, förtelmes virágmintás otthonkát viselt, kezében merőkanalat szorongatott, mintha fegyver volna. Mögötte, a hűtő ajtaja mögé félig elbújva, Gábor ácsorgott, kerülve a felesége tekintetét.
— Annácska, ne emelgesd a hangodat — sziszegte az anyósa, és közben teljes nyugalommal kavargatta a vödör tartalmát. — Ez nem vödör, hanem kifőzőedény. Nálatok kemény a víz, a mosógép nem öblíti ki rendesen azt a sok vegyszert. Én csak a fiam egészségére vigyázok.
— Tönkretette az üvegkerámia lapot! — Anna előrelépett, és érezte, ahogy a dühe forrni kezd benne. — És hol vannak a tujáim? Hol van a kerítés mellől az a hat Smaragd tuja, Mária Arkadjevna? Darabja hatvanezer forintba került!
— Azokat a seprűféléket kivágtam — felelte az öregasszony zavartalanul. — Túl sok árnyékot adtak. Gábor már fel is ássa ott az ágyást az őszi fokhagymának. A föld nem állhat üresen, Anna. Vétek volna.
— Gábor felássa? — Anna villámló szemmel fordult a férje felé. — Gábor, nincs valami mondanivalód? Abban egyeztünk meg, hogy az anyád hétvégére jön, megnézni a házat. Ehhez képest az előszobában három batyu régi, szocialista időkből maradt rongyot látok, az ablakpárkányokon pedig palántákat!
Gábor végre becsukta a hűtő ajtaját. Idegesen megdörzsölte a nyakát, amelyen földfoltok sötétlettek.
— Annácska, hát… közben változott a helyzet. Anyának nagyon nehéz már abban az ötödik emeleti lakásban. A kora, az ízületei… Úgy gondoltuk, itt tölti a telet. Elférünk, nem? Száznegyven négyzetméter, gázkazán, kényelem. Mindenkinek jut hely.
— Úgy gondoltuk? Az én házamban? Abban, amit az én pénzemből építtettem, miközben te három éven át a kanapén „kerested önmagad”, mielőtt végre elmentél raktárba dolgozni?
— Törvényes házasságban éltek, Anna! — csattant fel Mária Arkadjevna, és fenyegetően meglendítette a merőkanalat.
Egy csepp zavaros víz a hófehér szegélylécre fröccsent.
— Itt minden szög fele Gábort illeti. Ha pedig az övé, akkor az enyém is. Én az anyja vagyok. A földszinti vendégszobában fogok lakni. A lakberendezési katalógusaidat már kihordtam a garázsba, kellett a hely a befőtteknek.
Anna ujjai ökölbe zárultak, körmei fájdalmasan a tenyerébe vájtak. Ez a ház volt a menedéke, az ereje forrása. Minden egyes csempét, minden méternyi padlófűtést ő választott ki, esténként, munka után számolgatva a költségvetést.
— Gábor, fogd a zsákokat — mondta olyan jeges hangon, amelytől a beosztottjai a munkahelyén rendszerint idegrángást kaptak. — Összepakolod az anyád holmiját, és a sajátodat is. Mindketten eltakarodtok innen. Most azonnal.
— Anna, ne csinálj őrültséget! Hová mennénk ilyenkor, este? — nyafogta Gábor, és tett egy lépést felé. — Üljünk le, igyunk egy teát. Anya sütött belsőséges pitét is…
— Nem eszem belsőséget. Én árulókat reggelizem — Anna levette a kabátját, és gondosan felakasztotta a fogasra, ügyelve, hogy még véletlenül se érjen hozzá az anyósa bűzlő dzsekijéhez. — Tíz percet kaptok a pakolásra. Ha addig nem indultok el, hívom a biztonságiakat, és ők kísérnek ki benneteket, akár tetszik, akár nem.