Aztán halkan elnevette magát, inkább csak magának.
Júlia előre látta az egészet. Hát persze, hogy látta. Ő valahogy mindig hamarabb tudta, mi következik, mint maga Anna.
— Igen — mondta végül Anna. — Szükségem lenne tanácsra. Mikor tudna fogadni?
Bence este nyolckor jelentkezett. Nem hívta fel, csak üzenetet küldött, és már ez is sokat elárult.
„Beszélnünk kell. Nem léphetsz le csak így. Ez nem komoly.”
Anna a felfújható matracon fekve olvasta el az üzenetet. Egyelőre ez volt az egyetlen bútordarab a lakásban. Fölötte a fehér plafon, mellette a jegesmedvés bögréje, benne már langyosra hűlt tea. Odakint lassan ráereszkedett az este a városra.
Sokáig nézte a kijelzőt, és azon gondolkodott, mit lehet erre válaszolni.
Végül csak ennyit írt: „Már beszéltem egy jogásszal.”
Megjelent a három pont. Bence gépelt. Sokáig. Aztán a pontok eltűntek. Válasz nem érkezett.
Eltelt vagy tíz perc, amikor a telefon újra megrezzent. Ezúttal azonban nem Bencétől jött az üzenet, hanem a ház közös csoportjában bukkant fel egy új bejegyzés. Ugyanabban a csoportban, amely az új otthonához, a nyolcas lakáshoz tartozott.
Egy ismeretlen kontakt írt:
„Sziasztok, szomszédok! A harmadikon lakom, egy hónapja költöztem be. Ha van itt új lakó, isten hozta. És bocsánat, ha áthallatszott a zene — az én saram volt.”
Anna elmosolyodott.
Tehát a zenés szomszéd a harmadikon lakik. Nem is rossz kezdet egy teljesen új házban.
Beírta a csoportba:
„Sziasztok. Nyolcas lakás. Ma költöztem be.”
A válasz szinte azonnal megérkezett:
„Ó, üdv itt! Ha bármiben segítség kell, csak kopogj.”
Anna félretette a telefont, és felnézett a mennyezetre. Az ablakon túl, a sötét ég alatt egyetlen utcai lámpa világított. Enyhén himbálózott, mintha inga lett volna.
Holnap vennie kell egy ágyat. Meg egy asztalt. És függönyt is — abból mindenképpen világosat.
Az élet apróságokból indul újra, gondolta. Egy jegesmedvés bögréből, egy felfújható matracból, egy ismeretlen szomszédból, aki elnézést kér a zenéért.
Mária asszony pedig nyugodtan ápolgathatja tovább a vérnyomását.
Anna nélkül is boldogulni fognak.
Az első reggel az új lakásban különös érzéssel kezdődött.
Anna fél hétkor ébredt, jóval korábban, mint máskor, és néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt, mert nem tudta hirtelen, hol van. Fehér plafon. Függöny nélküli ablakon beömlő napfény. Valahol lent egy autó türelmetlenül dudált. Aztán minden eszébe jutott. És a megszokott, ólomszerű nyomás helyett, amellyel az elmúlt három évben szinte minden reggel felkelt, most valami könnyűséget érzett. Olyasmit, amit már majdnem elfelejtett.
Felállt, elővette a vízforralót. A táskájából került elő, régi darab volt, lepattant füllel, de az övé. Amíg a víz melegedett, az ablaknál állt. Lent a folyó csendesen simult a reggelbe, a rakparton egy magányos futó haladt narancssárga sportcipőben.
Nekem is el kellene kezdenem futni, jutott eszébe Annának, és rögtön meg is lepődött ezen. Régebben ilyen gondolat valahogy sosem fért bele a fejébe.
Bence fél tizenegykor állított be.
Nem telefonált előre. Valahogy megszerezte a címet Júlián keresztül, bár Júlia később esküdözött, hogy ő egy szót sem mondott neki. Anna meghallotta a csengőt, kinézett a kukucskálón, és ott látta a férjét: ugyanabban a kabátban, amelyet előző nap viselt, gyűrött arccal, zsebre dugott kézzel.
Kinyitotta az ajtót.
Bence belépett, és körbenézett. Üres szoba, felfújható matrac, dobozok. A tekintete végül az ablakpárkányon álló jegesmedvés bögrén akadt meg. Anna nem tudta megfejteni, mi villant át az arcán.
— Ezt most komolyan gondolod? — szólalt meg végül. — Ez lenne a nagy terved?
— Igen.
— Anna. — Levette a kabátját, de nem volt hová tennie. Egyik kezéből a másikba rakta, aztán csak ott tartotta. — Felfogod, hogy beszélhettünk volna? Egyszerűen leülünk, és megbeszéljük, mint két felnőtt ember.
— Hét éven át beszélgettünk.
— És akkor mi van? Minden kapcsolatban vannak nehéz időszakok. Anyának most tényleg rossz az állapota, ezt nem csak kitalálja.
Anna töltött magának teát. Bencének nem kínált, de nem sértettségből; egyszerűen még nem volt második bögréje.
— Bence — mondta nyugodtan —, tegnap volt a születésnapom. Zsinórban harmadik éve nem veszed észre. Nem köszöntöttél fel, nem kérdezted meg, hogy vagyok. Reggel elmentél anyádhoz, és csak akkor hívtál, amikor megtaláltad a levelemet.
Bence hallgatott.
— És ez nem a születésnapról szól — folytatta Anna. — Hanem arról, hogy én nem vagyok jelen az életedben. Van egy lakásod, van egy feleséged, mint tény, és van az anyád. Ő pedig mindig mindennél fontosabb.
— Túlzol.
— Nem.
Bence leült vele szemben az ablakpárkányra, mert máshová nem lehetett. A padlót nézte. Anna látta rajta, hogy nem dühös. Inkább elveszett. Ez pedig Bencénél ritkaságnak számított. Neki általában mindenre kész válasza volt.
— És most mi lesz? — kérdezte halkan.
— Már beszéltem a jogásszal.
Csend lett.
— Anya teljesen ki fog borulni — mondta Bence.
Ez volt az első mondata. Nem az, hogy ő borul ki. Nem az, hogy nem akarja ezt. Hanem anya.
Anna hosszasan nézte. Harag nélkül, egyszerűen csak nézte.
— Tudom — felelte.
Bence fél óra múlva ment el. Nem csapott jelenetet, nem vágta be az ajtót. Csak távozott, Anna pedig bezárta mögötte, állt még egy pillanatig az előszobában, aztán visszament, hogy megigya a teáját.
Nemsokára Júlia hívta.
— Na?
— Itt járt.
— Tudom. Engem is hívott, a címedet akarta. Komolyan mondom, nem árultam el. Talán a szomszédoktól tudta meg, vagy az ingatlanostól.
— Eszter biztos nem mondta volna meg.
— Akkor valahogy kiderítette. — Júlia elhallgatott egy pillanatra. — Anna, bírod?
— Igen. Jól vagyok, Júlia. Tényleg jól.
És ez most nem önáltatás volt.
A bútorokat csütörtökön hozták ki. Anna egy alkalmazáson keresztül rendelte őket: egyszerű darabokat, semmi felesleges cicoma. Egy ágyat, egy asztalt, két széket és egy kisebb kanapét. A szerelők nagyjából három órán át dolgoztak, ő pedig főzött nekik kávét.