— ma van a születésnapom.
A vonal túlsó végén hosszúra nyúlt a csend.
— És akkor mi van? Tudom én. Csak anya…
— Nem tudtad — mondta Anna halkan. — Egyetlen szóval sem köszöntöttél fel. Már harmadik éve egymás után.
Bence belefogott valamibe. Az anyjáról beszélt, a vérnyomásáról, arról, hogy Anna mindig felfúj mindent, és hogy megint jelenetet rendez. Anna azonban már csak fél füllel figyelt. Az ablaknál állt, és lefelé nézett a rakpartra. Odalent emberek sétáltak a víz mellett. Valaki rollerrel suhant el, más kutyát vezetett, megint más csak ráérősen ballagott, és a folyót nézte.
— Később visszahívlak — mondta végül, és megszakította a hívást.
A telefont a zsebébe csúsztatta.
A táskájában, a könyvek alatt, ott lapult egy apró cukrászdai doboz. Mézes krémes volt benne, ezúttal nagyobb szelet. Reggel vette, még azelőtt, hogy Eszterhez indult volna.
Anna a dobozt az ablakpárkányra tette, felnyitotta, és elővett egy műanyag villát. Az első falatot ott, az ablaknál állva ette meg, miközben a folyót figyelte.
Senki nem kívánt neki boldogságot. Senki nem hívta fel, hogy felköszöntse — a nővérén kívül, aki már reggel hétkor küldött egy hangüzenetet. Júlia nevetett benne, és valami „új életről” beszélt, pedig akkor még fogalma sem lehetett róla, mennyire pontosan ráérzett a dolgokra.
Anna mégis azt érezte, éppen most, ebben az idegen lakásban, villával a kezében, mézes krémessel az ablakpárkányon, hogy ez a születésnapja fontosabb lesz az összes többinél.
Nem a legvidámabb. Nem is a leghangosabb.
Hanem a legigazibb.
Bence húsz perc múlva újra telefonált. Anna nem vette fel.
Aztán Mária hívása érkezett.
Na, ez már érdekesebb, gondolta Anna, és fogadta a hívást.
— Annácska — szólalt meg az anyósa bársonyos, szinte kedves hangon. — Mi történik nálatok? Bence azt mondta, elmentél valahová. Teljesen ki van borulva, nem találja a helyét.
Anna félmosolyra húzta a száját. Bence és a „ki van borulva” kifejezés eddig nemigen szerepeltek egy mondatban. Ő többnyire „elfoglalt” volt, „fáradt”, vagy éppen „nem volt kedve beszélgetni”.
— Nincs semmi baj, Mária asszony. Elköltöztem.
— Hová költöztél? — A rövid szünet sokkal többet mondott bármilyen kérdésnél. — Ez most valami tréfa akar lenni?
— Nem.
Mária elhallgatott. Anna tisztán hallotta a lélegzetvételét: egyenletes volt, kimért, teljesen nyugodt. Egyáltalán nem olyané, akit épp a vérnyomása gyötör. Aztán az anyósa összeszedte magát.
— Te felfogod egyáltalán, mit művelsz a családoddal? Bence ezt nem érdemelte meg. Jó férj, gondoskodó fiú. Nem lehet, hogy inkább te csinálsz valamit rosszul?
Hát persze. Előbb a selyem, utána a tüske. Mindig így ment.
— Jó egészséget kívánok önnek, Mária asszony — felelte Anna változatlanul nyugodt hangon. — Bencének pedig adja át, hogy a jogászom a jövő héten keresni fogja.
Ezzel bontotta a vonalat.
A telefont kijelzővel lefelé az ablakpárkányra fektette. Még egy darabig mozdulatlanul állt, és a folyót nézte. Aztán újabb falat mézes krémest vett a villájára.
Hét évvel korábban ismerkedtek meg, méghozzá egy kormányablakban, sorban állás közben — ami már önmagában úgy hangzott, mintha egy rossz vicc kezdete lenne. Bence akkor egészen másmilyennek tűnt. Vagy talán csak Anna hitte másnak, ami végül is majdnem ugyanaz. Könnyed volt, élénk, minden helyzetből képes volt viccet csinálni. Anna akkoriban tért vissza Pécsről, ahol két évet húzott le idegen városban, idegen emberek között, és már nagyon vágyott valami egyszerű, emberi melegségre.
Bence pedig melegszívűnek látszott.
Mária a harmadik randevún lépett be igazán az életébe. Pontosabban telefonon. Egy kávézóban ültek, amikor felhívta Bencét, ő pedig mindenféle bocsánatkérés nélkül felvette. Tíz percig beszélt vele, miközben Anna az ablakon bámult kifelé, és a lassan felmelegedő üdítőjét kortyolgatta. Akkor azt mondta magának: nincs ebben semmi különös, az anya az anya.
Ez volt az első tévedése.
A többi hiba aztán sorban követte. Csendben, szinte észrevétlenül gyűltek, akár a falon futó hajszálrepedések, amelyeket az ember addig nem vesz komolyan, amíg egyszer csak le nem omlik a vakolat.
Dél körül felhívta a nővére. Júlia négy évvel volt idősebb nála, gyakorlatias, egyenes ember, olyan, mint egy vonalzó.
— Na? Aláírtad?
— Aláírtam.
— És milyen a hely?
Anna körbenézett. Üres szoba, csupasz falak, a padlón egy széles napsáv. Valahol a fal túloldalán halkan zene szólt; valószínűleg a szomszédnál.
— Jó — mondta. — Nyugodt.
— Bence keresett már?
— Igen. És az anyja is.
Júlia röviden, de annál beszédesebben felhorkant.
— Mária hogy viselte a hírt? Nem ugrott fel tőle a vérnyomása?
— Elég erősnek hangzott.
— Gondoltam — hallgatott el Júlia egy pillanatra. — Anna, büszke vagyok rád. Ezt nemcsak kimondani kellett, hanem meg is lépni.
Anna nem válaszolt azonnal. Az ablaknál állt, és azt figyelte, ahogy egy sétahajó lassan átsiklik a folyón.
— Féltem — vallotta be végül.
— Tudom. De megcsináltad.
A nővérével folytatott beszélgetés után Anna úgy döntött, nem marad az üres lakásban. Felöltözött, és lement az utcára.
A környék ismeretlen volt számára, és éppen ezért választotta. Messze esett attól a városrésztől, ahol az elmúlt öt évét töltötte. Új építésű házak álltak egymás mellett, széles járdákkal, a sarkon pedig egy nagy ablakos kávézó működött. Előtte termoszos, hátizsákos emberekből állt a sor.
Anna bement, kért egy cappuccinót, és leült az ablak mellé.
A szomszéd asztalnál ketten élénken vitatkoztak valamiről: egy fiatal férfi és egy laptopos lány. A gesztusaik alapján munkáról lehetett szó, de közben folyton nevettek. Anna nézte őket, és arra gondolt: talán így kellene élni. Vitatkozni, de közben nevetni is tudni.
A telefonja megrezzent. Ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn.
Felvette.
— Anna asszony? — Egy férfihang szólt bele, tárgyilagosan, udvariasan, számára teljesen idegenül. — Gábor vagyok, jogász. Júlia adta meg a számát. Azt mondta, válással kapcsolatban lenne szüksége tanácsadásra.
Anna kis híján félrenyelte a cappuccinót.
— Júlia adta meg önnek a számomat?
— Igen, ma reggel. Azt mondta, a húga estére készen fog állni.
Anna az ablak felé fordult.