— Neked teljesen elment az eszed?! — Bence úgy rontott be a nappaliba, mintha vihar sodorta volna be, és a zakóját egyenesen a fotel támlájára hajította, ahová máskor soha nem tette. — Hányszor mondtam már, hogy a polcomon lévő holmikhoz ne nyúlj!
Anna az ablak mellett állt, és feltűnően nyugodtan nézett rá. Túlságosan is nyugodtan. Bence ezt érzékelte ugyan, de nem tudta hová tenni. Ami a feleségét illette, ritkán értett meg bármit is elsőre.
— Ott volt anya képeslapja. Anya képeslapja! Valahová elpakoltad, most meg nem találom.
— A hűtőn van — felelte Anna. — A mágnes alatt.
Bence kiviharzott a konyhába. Zörgött, pakolászott, morgott magában. Aztán visszajött, természetesen egyetlen köszönöm nélkül.
Anna aznap töltötte be a harminckettőt. Harminckét évesen az ember már nem várja el kötelezően a gyertyás tortát, a lufikat meg a nagy felhajtást, mint tizennyolc évesen. De valami mégis jólesett volna. Legalább egy odavetett „boldog születésnapot”. Akár csak futólag.
Nem kapott semmit.
Hazafelé, munka után, a sarki cukrászdában vett magának egy kis mézes krémest. Betette a hűtőbe. Senkinek nem szólt róla.
Este telefonált az anyósa, Mária Mihályné, az az asszony, akinek a hangja olyan volt, mint egy ügyészé, a tekintete pedig, mint egy könyvelőé, aki mások kiadásait ellenőrzi.
— Bencécském — hallotta Anna az előszobából —, ugye nem felejtetted el, hogy holnap orvoshoz kell mennem? Megint ingadozik a vérnyomásom. Egész éjjel le sem hunytam a szemem.
Bence abban a pillanatban átváltozott. A hangja ellágyult, szinte gyöngéd lett. Anna a hét év házasságuk alatt egyszer sem hallotta, hogy vele így beszélt volna.
— Anyukám, persze hogy emlékszem. Minden rendben lesz. Holnap reggel benézek hozzád.
Anna elment mellette a konyhába, kivette a hűtőből a süteményt, és levágott belőle egy szeletet. Némán ette meg, a mosogató mellett állva.
Bence letette a telefont, aztán megjelent az ajtóban.
— Holnap reggel anyához megyek. Felment a vérnyomása.
— Rendben.
— Egyébként meg — ráncolta a homlokát — mi van veled? Megsértődtél valamin?
— Nem.
— Akkor jó.
Átment sorozatot nézni. Anna befejezte a mézes krémest, elmosta a tányért, majd még sokáig ott állt, két kézzel a mosogató szélébe kapaszkodva. Odakint egy reklámtábla villogott: valami fitneszklub hirdetése volt, a képernyőn boldog emberek ugráltak és nevettek.
Vajon tényleg ennyire boldogok? — futott át Anna fején. — Vagy nekik is csak jól megfizetik a mosolyt?
Mária Mihályné vérnyomásos története nagyjából kéthavonta ismétlődött, mindig kínosan pontos időzítéssel. Amikor Anna a nővére kerek évfordulós ünnepségére készült, hirtelen vérnyomásgondok támadtak. Amikor Bencével egy hétvégét terveztek Győrben, akkor is épp a vérnyomás lett a főszereplő. Amikor Anna édesanyja kórházban feküdt, és segítségre lett volna szüksége, az anyós rosszulléte különösen súlyosnak bizonyult, így Bence nem ment a feleségével, hanem otthon maradt, hogy „támogassa anyát”.
Mária Mihályné tízpercnyi autóútra lakott tőlük, egy háromszobás lakásban, teljesen egyedül. A lakásról gyakran mondogatta, hogy „egyszer majd Bencécskéé lesz, ha minden úgy alakul, ahogy kell”. Azt, hogy pontosan mit jelent az, hogy „ahogy kell”, sosem részletezte. De mindenki értette.
Anna egy kisebb stúdióban dolgozott tervezőként. Nem keresett rosszul, sőt a környékük viszonyaihoz képest kifejezetten jól. Az utóbbi két évben félretett pénzt. Csendben, következetesen, felesleges magyarázkodás nélkül. Bence nem érdeklődött a számlája iránt; igazából kevés dolog érdekelte a világon az anyja képeslapjain és a kedvenc sorozatán kívül.
Azon a szombaton, amikor Bence már kora reggel elment Mária Mihálynéhoz — „vérnyomás, érted te” —, Anna fél nyolckor felkelt.
Nyugodtan főzött magának kávét. Az ablaknál állva itta meg. Aztán elővette a telefonját, és írt az ingatlanosnak, Eszternek, akit még az egyetemről ismert: „Készen állok. Mikor tudjuk aláírni?”
Három perc múlva megérkezett a válasz: „Már bent vagyok az irodában. Gyere.”
Anna összekészítette a táskáját. Azt a táskát, amely már nagyjából három hete készenlétben állt. Iratok, laptop, a kedvenc bögréje a fehér medvével, néhány könyv. Pár ruhadarab. Többre nem volt szüksége. A többit majd megveszi magának.
A nappali asztalán hagyott egy cetlit. Röviden csak ennyit írt: „Elköltözöm. A kulcsok a polcon vannak. Az iratokat később ügyvéden keresztül intézzük.”
Nem magyarázkodott. Hét évnyi magyarázat éppen elég volt.
A lakás egy új építésű ház nyolcadik emeletén volt, a folyó közelében. Kicsi, de világos: egy szoba, konyha, erkély. Eszter gyorsan elintézett mindent. Anna az első részletet már egy hónappal korábban kifizette, aznap pedig megkapta a kulcsokat.
Két teljesen hétköznapi kulcs volt, egyszerű karikára fűzve.
Anna megállt az ajtó előtt, és csak nézte őket. Belül valami összerándult benne, majd ugyanazzal a mozdulattal el is engedett, mintha nagyon hosszú ideje visszatartotta volna a lélegzetét, és most végre kifújhatta volna.
A lakás üresen állt. Friss festék és új linóleum illata lengte be. Az ablakon át hosszú fénysáv hullott a padlóra, benne apró porszemek keringtek lassan, szépen, minden sietség nélkül.
Anna belépett a szobába, letette a táskáját a földre, és körbenézett.
Ez az enyém — gondolta egyszerűen, minden pátosz nélkül. — Az enyém.
Aztán elővette a telefonját, és csak akkor látta, hogy Bence már kereste. Háromszor. Az utolsó hívás tizenöt perccel korábban érkezett.
Visszahívta.
— Hol vagy?! — Bence hangja feszült volt, de nem ijedt. Inkább ingerült, ahogyan az ember akkor beszél, amikor egy tárgy egyszer csak nincs ott, ahová ő letette.
— A saját lakásomban.
Csend lett.
— Miféle lakásban? Mi ez az ostobaság?
— Kivettem egy lakást, Bence. Láttad az üzenetet?
— Én… — elakadt. — Te most komolyan beszélsz?! És rám gondoltál egyáltalán? Anya ma nagyon rosszul van, megint a vérnyomása, és…
— Bence — szakította félbe Anna nyugodt hangon.