Ő pedig közben visszaszámolta a napokat. Gábor amúgy sem szokta igazán megnézni őt; legfeljebb átnézett rajta, mintha a felesége a lakás berendezésének egyik régi, megszokott darabja volna.
Szerda este Júlia elment az egyik bevásárlóközpontba, és vett magának egy ruhát. Élénkvörös volt, szabadon hagyta a vállát, pontosan az a darab, amelyre Gábor két évvel korábban fintorogva csak annyit mondott: közönséges, és nem az ő alkatára való. Júlia most felpróbálta a próbafülke tükrében, végignézett magán, és elégedett mosoly jelent meg az arcán. Az alakjával semmi baj nem volt. Egyszerűen csak Gábor felejtette el régen, hogyan kell egy nőt valóban látni.
A péntek szinte észrevétlenül érkezett el. A tizenötödik emeleten lévő konferenciaterem lassan megtelt a cég dolgozóival. Ott voltak a könyvelők, a fejlesztők, a menedzserek, a titkárság munkatársai, mindenki, aki számított, és azok is, akik máskor a háttérben maradtak. Gábor az emelvény közelében foglalt helyet, ahogy ő szerette nevezni, az első sorokban, közvetlenül Lilla mellett. Láthatóan kitűnő kedve volt. Halkan magyarázott valamit a nőnek, időnként pedig olyan elnéző pillantást vetett a kollégákra, mintha már előre tudná, hogy aznap is ő áll majd a figyelem középpontjában. Lilla közben néha felpattant, vizet osztott, iratokat igazított, és buzgó asszisztensként sürgött-forgott mellette.
A vezérigazgató, az őszülő halántékú, idősebb férfi, akit a munkatársak eddig inkább csak névleges vezetőként ismertek, felállt, és a pulpitushoz lépett. A beszélgetések azonnal elhaltak, a teremre feszült csend borult.
— Tisztelt kollégák — kezdte nyugodt, ünnepélyes hangon. — A mai nap különösen fontos a vállalat életében. Öt éve dolgozom önökkel együtt, és ez idő alatt mindvégig tudtam, hogy az N-Tech valódi tulajdonosa nem kíván reflektorfénybe kerülni. Most azonban elérkezett az idő, hogy bemutassam önöknek azt az embert, aki ezt a céget megteremtette, új életet lehelt belé, és azzá formálta, amit ma mindannyian ismerünk. Kérem, fogadják őt.
Ekkor a terem hátsó ajtaja kinyílt, és Júlia belépett.
A vörös ruha szinte lángolt rajta. Léptei határozottak voltak, a tartása egyenes, a fejét magasra emelte. Végigsétált a sorok között egészen a mikrofonig, és a csend olyan sűrűvé vált, hogy szinte hallani lehetett. Néhány dolgozó döbbenten félig felállt a helyéről. Lilla arca krétafehér lett, a kezéből kicsúszott a tálca, a vízzel teli műanyag poharak pedig szanaszét gurultak a padlón.
Gábor, amikor meglátta a feleségét, az első pillanatban fel sem fogta, mi történik. Zavartan elmosolyodott, kissé előredőlt a székén, és jól hallható suttogással odavetette a mellette ülőnek:
— Na, itt az én drága hitvesem. Mindjárt tönkreteszi az egész műsort.
Júlia természetesen meghallotta. Mégsem reagált azonnal. A mikrofonhoz lépett, megvárta, míg az utolsó suttogások is elcsendesednek, aztán megszólalt.
— Jó napot kívánok, kollégák. Júlia vagyok. Öt évvel ezelőtt vettem át ezt a vállalkozást, amikor már a csőd szélén állt. Azóta a legfontosabb döntéseket én hoztam meg, és mindaz, amit ma a cég sikereként tartunk számon, közös munkánk eredménye. Olyan munka, amelyet eddig a háttérből irányítottam.
Rövid szünetet tartott. Tekintete nyugodtan végigjárta a termet. Gábor mozdulatlanná dermedt, az arcáról lassan leolvadt a fölényes mosoly. Kezdte megérteni, hogy ami történik, az nem valami kellemetlen félreértés.
Júlia folytatta.
— Ugyanakkor ma kénytelen vagyok egy kevésbé kellemes ügyről is beszélni. A közelmúltban lezárult belső ellenőrzés több szabálytalanságot tárt fel a fejlesztési osztály működésében. Hatáskör túllépését, céges források nem rendeltetésszerű felhasználását, valamint több, erősen megkérdőjelezhető kiküldetési elszámolást.
Gábor hirtelen felpattant.
— Júlia, te most mit…
— Nem adtam önnek szót, Gábor — vágott közbe hidegen. — Üljön le.
A teremben síri némaság támadt. Senki sem mozdult, senki sem köhintett, még a papírok zizegése is megszűnt. Júlia felemelt az állványról egy dossziét, kinyitotta, majd határozott hangon tovább beszélt.
— Úgy tűnik, elfelejtette, hogy az én cégemben dolgozik. És a jelek szerint nemcsak ezt, hanem az alapvető emberi normákat is sikerült maga mögött hagynia. A mai nappal a fejlesztési osztály vezetését egy alkalmasabb munkatárs veszi át. Ön köteles átadni a folyamatban lévő ügyeit, majd a könyvelésen jelentkezni a végelszámolás miatt.
Gábor elsápadt. Ott állt, tátogott, mintha egy partra vetett hal próbálna levegőhöz jutni. Tekintete Júliáról Lillára ugrott, Lilláról pedig a teremre, ahol több tucat kolléga ült, és mind őt nézte. A megszégyenülése teljes volt, könyörtelen és nyilvános. Pont olyan, amilyet néhány nappal korábban ő szánt Júliának, amikor a titkárnő előtt gúnyosan nevetett rajta.
— De… Júlia, várj — préselte ki magából végül.
— Az értekezletnek vége. Köszönöm mindenkinek a figyelmet.
Júlia becsukta a dossziét, majd anélkül, hogy visszanézett volna, elindult kifelé. A vörös ruha még egy pillanatra felvillant az ajtóban, aztán eltűnt a folyosó irányában.
Aznap este Gábor berontott a házukba, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a vitrinszekrény üvegei.