– Holnap. Délig.
Azzal sarkon fordult, és kiment.
András lerogyott a hokedlire. Pont a szerződésre. A papírt maga alá gyűrte, összeroppantotta a súlyával. Más helyzetben talán nevettem volna rajta, de akkor inkább jeges rémület ült meg a konyhában.
– Eszter… Esztikém… te mit tettél… engem… engem…
– Mi lesz veled?
– Meg fognak ölni.
– Kik azok, akik meg fognak ölni?
Rám emelte a tekintetét, és abban a pillanatban megértettem: tessék, itt van minden, amiről eddig hallgatott. Az egész mocsok, amit gondosan elrejtett előlem.
– Én… kölcsönt vettem fel tőlük. Nem banktól. Hanem… emberektől. Erre a lakásra. Azt mondtam nekik, hogy eladom, és abból visszaadom.
– Az én lakásomra. Arra, amit jogod sem lett volna eladni. És amit akkor sem adhattál volna el, ha még a férjem vagy, mert házasság előtti különvagyon, az enyém. András, nyolc évig éltél velem. Ezt nem tudhattad nem tudni.
– Azt hittem… azt hittem, majd aláírod…
– Nyolc évig laktál együtt valakivel, és közben azt képzelted, hogy az a valaki csak egy tárgy. Tudod, mi ebben a legszánalmasabb? Lehet, hogy márciusban még tényleg aláírtam volna. Ha odajössz hozzám, és emberi hangon azt mondod: Eszter, bajban vagyok, segíts. Adtam volna kölcsönt. Eladtam volna az autót. Kitaláltam volna valamit.
Töltöttem neki egy kávét, és letettem elé.
– Te viszont inkább azt választottad, hogy üvöltözöl velem, és lehülyézel. Idd meg. Aztán pakolj össze. Egy órád van. Holnap reggel nyolckor lecseréltetem a zárakat.
Éjszaka ment el. Két sporttáskával. Hogy hová, azt nem tudom. És őszintén szólva nem is akarom tudni.
Az, hogy „adósság a lakásra”, sajnos igaznak bizonyult. Egy hét múlva két férfi csengetett be hozzám. Nem engedtem be őket. Az ajtón keresztül beszéltem velük.
– Ettől az embertől három hónapja elváltam. A lakás az én házasság előtti különvagyonom. Az ő tartozásaihoz semmi közöm. Minden kérdésükkel keressék őt. Ha engem zaklatnak, feljelentést teszek a rendőrségen. Kamera van a lépcsőházban, minden rögzítve van.
Álldogáltak még egy darabig. Aztán az egyik megszólalt:
– Értettem, asszonyom. Elnézést.
És elmentek.
Andrást ezek szerint végül megtalálták maguktól. Részleteket nem ismerek. És még egyszer mondom: nem is érdekelnek.
Gábor úr a maga egymillió-kétszázezer forintjából valamennyit, úgy hallottam, visszaszerzett. Bírósági úton. Egyszer engem is beidéztek tanúnak.
Aznap este, miután kicserélték a zárakat, Lilla bejött hozzám a konyhába. Leült mellém, aztán csendben a vállamra hajtotta a fejét.
– Anya. Ügyes voltál.
Végigsimítottam a haján.
– A nagymamád volt ügyes. Ő hagyta rám ezt a lakást. És anyám is, mert azt mondta, soha ne írassam át senkire.
– És te?
– Én… én most az egyszer egyszerűen hallgattam rájuk.
Teát töltöttem kettőnknek. Odakint az ősz első esője verte az ablakot. A lakásban nyugalom volt. Az én lakásomban.
Nyolc év után először éreztem úgy, hogy valóban az enyém.