Július elején végre kézhez kaptam. Betettem az ékszeres dobozomba. Lillának elmondtam. Anyámnak is. Rajtuk kívül senkinek.
Továbbra is ugyanabban a lakásban laktunk. Én azért, mert az enyém volt. Ő pedig azért, mert nem volt hová mennie. Vártam. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb előáll valamivel.
Szeptemberben elő is állt.
Aznap este ezzel a Gábor úrral toppant haza. Hozott egy szerződést is, otthon nyomtatva, a saját nyomtatónkon. Az arcán az a pimasz magabiztosság ült, amit az olyan ember visel, aki azt hiszi, elég ráordítani egy nőre, és az bármit aláír.
– Gábor úr – ismételtem nyugodtan. – Teát kér, vagy kávét?
A vevő zavartan leült.
– Ööö… kávét, ha lehet.
– Eszter, te megőrültél?! – András tenyérrel az asztalra csapott. – Miféle kávé? Írd alá!
Feltettem a kávét a tűzhelyre, aztán visszafordultam.
– Mondja csak, Gábor úr, András milyen iratokat mutatott önnek a lakásról?
– Hát… tulajdoni lapot. Meg valami igazolást.
– Kinek a nevére szólt?
A férfi hirtelen elbizonytalanodott.
– Az… az ön nevére. De András azt mondta, házasok, ön is beleegyezett, és…
– Mikori volt az a tulajdoni lap?
– Augusztusi…
– Értem. – Kinyitottam a szekrényt, elővettem egy mappát, és elé tettem. – Ez a friss. Szeptemberi. És van itt még valami.
Rátettem a tetejére a válásról szóló hivatalos iratot.
Gábor úr felvette, elolvasta. Aztán újra végigment rajta. Végül Andrásra nézett.
András arca falfehér lett.
– Ez… ez mi? – suttogta.
– Ez, András – feleltem egyenletes hangon –, annak a bizonyítéka, hogy mi három hónapja elváltunk. Nem vagyok a feleséged. Már régóta nem. Ebben a lakásban csak azért laktál eddig, mert megsajnáltalak. Ma ennek vége.
– Te… te ezt meghamisítottad…
– Menj be a hivatalba, és ellenőrizd. Az ügyvéded is utánanézhet, pontosan milyen helyzetbe hoztad magad. Gábor úr – fordultam a vevőhöz –, remélem, foglalót még nem adott neki?
A férfi hallgatott egy darabig, aztán halkan megszólalt:
– Adtam. Hárommillió-kétszázezer forintot. Készpénzben. Tegnap.
– Írtak róla átvételi elismervényt?
– Igen…
– Akkor még szerencséje van. Követelje vissza. Ha nem fizeti meg, menjen bíróságra. Feljelentés csalás miatt, jelentős értékre. Én tanúskodni fogok.
Gábor úr lassan felállt. Egyetlen szót sem szólt. Csak Andrásra nézett hosszan, olyan hideg tekintettel, hogy végigfutott a hátamon a borzongás. Ez az ember nem olyannak tűnt, akitől csak úgy pénzt vesznek át, aztán nem adják vissza.
– András. A pénzt.