Eszter kimerült. Olyan mély, csontig hatoló fáradtság ült rajta, hogy néha, miközben a tűzhely mellett állt, és már megint egy fazék levest kavargatott, elképzelte: egyszerűen elzárja a gázt, összepakol néhány holmit, aztán elindul, amerre a szeme lát. De minden alkalommal rendreutasította magát: „Feleség vagyok. Háziasszony. Ilyet nem lehet.” Aztán tovább keverte az ételt.
Harminckét éves volt, könyvelőként dolgozott egy kisebb cégnél, és rendszerint pontosan tizennyolc negyvenötkor ért haza. A férje, Balázs nagyjából fél órával később futott be, és az első útja mindig a konyhába vezetett: belesett a lábasokba. Ha üresen találta őket, olyan arcot vágott, mint egy megbántott kisfiú, akinek nem vették meg a cukorkát, majd leült a tévé elé, és várta, hogy a felesége valahogy elővarázsolja a vacsorát.
Balázs anyja, Mária, a szomszédos házban lakott, és minden este pontban hétkor jelent meg, mintha egy ingyenes menza nyitvatartási rendjéhez igazodna. Csengetni nem szokott. Úgy lépett be, mintha az a lakás is hozzá tartozna, gondosan vállfára akasztotta a kabátját, aztán elfoglalta állandó helyét az asztalfőn, királynői méltósággal, mintha trónra ülne, és némán várta, hogy elé tegyék a tányért.
Azon a napon Eszter a megszokottnál egy órával később ért haza, mert bent tartották a munkahelyén. A lakás síri csenddel fogadta. Balázs a konyhában ült, és maga elé meredt. Mária vele szemben fagyott meg szoborszerű tartásban, összeszorított szájjal, egész lényével azt sugallva, hogy a világ összes bánata az ő vállára nehezedik.
– Eszter, már azt hittük, eltűntél – szólalt meg az anyósa jéghideg hangon. – Tudod te, hogy a férjed éhes? Gyomorhurutja van. Egyáltalán gondolsz te valaha másra is saját magadon kívül?
– Tovább kellett maradnom – felelte Eszter halkan. – Le kellett adnunk a jelentést, nélkülem nem vették volna át.
– Jelentése volt – horkant fel Mária. – Hallod ezt, Balázs? Jelentése. Fontosabb, mint a férje egészsége. Én meg, vén fejjel, átjöttem hozzátok ezen a csúszós úton, gondoltam, legalább eszem egy tányér forró levest. Erre tessék: semmi. Se szégyen, se lelkiismeret.
Balázs nagyot sóhajtott, majd úgy nézett a feleségére, mintha az az utolsó nadrágját is ellopta volna.
– Eszter, azért tényleg… Olyan nehéz lett volna szólni? Legalább főztem volna magamnak egy kis mirelit derelyét vagy valamit. Most már semmihez sincs kedvem, teljesen elrontottad a hangulatot. Nézd meg, anya is miattad ideges.
– A fagyasztóban van derelye – mondta Eszter, miközben levette a sapkáját. – Víz is van a csapban. Öt perc megfőzni.
– Hát persze, mindig ez van – pattant fel Mária, és látványosan begombolta a kardigánját. – Az ember jó szívvel jön hozzá, ő meg rögtön támad: „Főzzék meg maguknak.” Balázs, én hazamegyek. Nem bírok itt maradni. Ez a hálátlanság már meghaladja az erőmet.
Az anyósa kiviharzott, az ajtót is becsapta maga mögött. Balázs szó nélkül bement a szobába, lefeküdt a kanapéra, és a fal felé fordult. Eszter az előszobában maradt. A sötét tükörben nézte a saját arcát, és érezte, hogy valami végleg elhal benne. Nem a szerelem, az már régen nem élt. Inkább az a része pusztult el, amely még hitt abban, hogy a türelem egyszer mindent rendbe hozhat.
Másnap minden visszazökkent a megszokott mederbe. Eszter bablevest főzött, fasírtot sütött, salátát készített. Mária pontosan hétkor megjelent, és a teljes vacsora alatt minden fogásba belekötött: megjegyzéseket tett a rántásra, a burgonyapüré állagára, még a kapor színére is. Balázs bólogatott, néha helyeselt. Eszter némán evett, tekintetét a tányérjára szegezve.
Vacsora után Mária félretolta az üres tálat, és kihirdette az ítéletet:
– A fasírt száraz. A leves híg. A saláta elmegy, bár túl sok rajta az öntet. Eszter, neked még sokat kell tanulnod. Bezzeg a szomszédasszonyom, Katalin menye! Az aztán aranyat ér. Leves, főétel, desszert, minden hibátlan. Te meg? Szégyen.
– Anya, elég már – próbált közbelépni Balázs erőtlenül. – Teljesen rendben volt a vacsora. Eszter igyekezett.
– Pontosan ez az, hogy csak igyekezett – préselte össze a száját Mária. – De mi haszna? Az eredmény nélküli igyekezet nem erény, hanem ostobaság.
Eszter felállt az asztaltól, összeszedte a tányérokat, és kivitte őket a konyhába. Nem sírt. Már nem maradt benne könny. Belül valami hideg, éles csend költözött a helyére. Megnyitotta a vizet, és hosszan nézte, ahogy a sugár lemossa az edényekről a vacsora maradékát. A fal túloldaláról Balázs hangja hallatszott: a munkahelyi dolgairól mesélt az anyjának. Eszterről senki sem beszélt.
Aztán elérkezett a szombat.
Mária péntek este telefonált, és olyan hangon közölte, amelynek nem volt helye ellenvetésre, hogy másnap ebédre rokonok jönnek. László bácsi, Ilona néni, Balázs unokatestvére, Júlia a férjével, Gáborral és a gyerekekkel. Összesen kilenc ember.
– Megígértem nekik, hogy elkészíted azt a híres süteményedet – tette hozzá Mária. – Ne hozz rám szégyent. Legyen minden első osztályú. Nem akarom, hogy azt mondják, a fiamnak kényes, semmirevaló felesége van.
Eszter letette a telefont, és hosszú ideig csak a falat bámulta. Szombaton az édesanyjához készült, aki a városon kívül lakott, idős volt, és Eszter már egy hónapja nem látta. Csakhogy Mária tervének keresztülhúzása egyet jelentett volna a botránnyal. Balázs ezt soha nem bocsátotta volna meg neki.
– Ugye, nincs ellene kifogásod? – kérdezte Balázs, miután Eszter elmondta, mit akart az anyja. – Vendégek jönnek, illik őket rendesen fogadni.
– Anyához akartam menni – mondta Eszter.
– Majd elmész jövő héten – legyintett a férje. – Nem haldoklik, vagy igen? Anya viszont már mindenkinek megígérte. Ne hozd kellemetlen helyzetbe.
Eszter nem válaszolt. Megtanulta már, hogy a vitának nincs értelme. Balázzsal és Máriával szembeszállni olyan volt, mintha az ember a fejével próbálna áttörni egy betonfalat: fájdalmas és hiábavaló.
Szombaton hatkor kelt. Begyúrta a sütemény tésztáját, félretette kelni. Krumplit pucolt, zöldséget aprított a salátákhoz, ellenőrizte a sütőben lévő csirkét, és két órára állította az időzítőt. Délelőtt tízre a konyhát betöltötte a sült hús és a friss tészta illata. Eszter keze remegett a fáradtságtól, a feje zúgott, de a munka haladt. A vendégeket egy órára várták.
A rokonok még korábban is érkeztek. Balázs nyitott ajtót, és azonnal széles mosolyra húzódott a szája. Mária mellette állt, sugárzó arccal, mintha személyesen ő nevelte volna fel a csirkét, ő dagasztotta volna a tésztát, és ő aprította volna fel a négyféle salátát.
– Gyertek csak, drágáim, gyertek beljebb! – trillázta. – A mi Eszterünk ma igazán kitett magáért. Olyan ebéd lesz, hogy megnyaljátok mind a tíz ujjatokat.
László bácsi, Ilona néni, Júlia, a férje, Gábor, valamint a két gyerek zajos kavalkádként özönlöttek be a lakásba. Egy perc sem telt el, a nappalit már betöltötte a beszélgetés moraja és a nevetés, Eszter pedig továbbra is a konyhában rohangált, tálakra rendezte az előételeket. Senki nem ment be hozzá segíteni. Senki nem kérdezte meg, szüksége van-e valamire. Még csak az sem jutott eszükbe, hogy él-e még egyáltalán.
Balázs pontosan egyszer dugta be a fejét a konyhába.
– Eszter, siess már egy kicsit. Éhes a társaság. Anya kezd elégedetlen lenni.
– Esetleg segítenél? – kérdezte Eszter, miközben letörölte a homlokáról az izzadságot.
– Miben? – csodálkozott el Balázs őszintén. – Én nem értek ehhez. Különben is, egész héten dolgozom, elfáradok. Te vagy nálunk a háziasszony. Megoldod.
Azzal el is tűnt. Megoldod. Háziasszony. Eszter leült egy pillanatra a hokedlire, vett néhány mély levegőt, majd folytatta a kenyér szeletelését.
Az ebéd egy órával később kezdődött. A vendégek helyet foglaltak, Balázs mondott egy pohárköszöntőt, valami fennkölt szöveget a családról és az összetartásról, de Eszter alig hallotta. Az asztal szélén ült, és gépiesen rágott. A fáradtság ólomsúlyként nehezedett rá, mintha vastag lemez szorítaná a vállát, és nem engedné felemelni a fejét.
– És a sütemény mikor kerül elő? – kérdezte Ilona néni, miután jóízűen lenyalta a kanalat a kompót után. – Mária úgy dicsekedett vele, hogy Eszter almás süteménye valami mennyei.
– Máris, máris! – kapkodott Mária. – Eszter, hozd be a remekművedet!
Eszter felállt, és visszament a konyhába. A sütemény valóban szép lett: aranybarna kéreg borította, belül egyenletesen terült el az almás-fahéjas töltelék. Óvatos mozdulattal átemelte egy nagy tálra, két kézzel megfogta, és elindult vele a nappali felé.