Ahogy belépett, a társaság tapsolni kezdett, mintha valóban valami ünnepi mutatvány következne. Mária azonnal magához vette a kést, és nagy szakértelemmel szeletekre vágta a süteményt.
– Na, lássuk csak, milyen lett – mondta, és az első falatot rögtön a szájába tette.
Egy pillanatra különös csend ereszkedett a szobára. Mária rágott néhányat, aztán lenyelte a falatot, és olyan arcot vágott, mintha nem süteményt, hanem valami mosórongyot kapott volna.
– Te jó ég, Eszter, mi ez? – csattant fel. – A tészta nyúlik, mint a gumi! Az alma savanyú! Mondd csak, egyáltalán igyekeztél, vagy csak összedobtad, hogy elmondhasd, készítettél valamit?
A vendégek egyszerre elhallgattak. Júlia, az unokatestvér, a tenyerébe fojtott kuncogással reagált. A férje, Gábor, egy hatalmas termetű, vörös arcú férfi, hangosan felröhögött. László bácsi összevonta a szemöldökét; látszott rajta, hogy kínosan érzi magát, mégsem szólt egy szót sem. Balázs ingerült pillantást vetett a feleségére.
– Anya, ne kezdd már – sziszegte, de úgy, hogy azért mindenki hallja.
– Ugyan mit kezdek? – tárta szét a karját Mária. – Én csak őszinte vagyok. Tudod, Eszter, én nem tudok hazudni. Ami rossz, az rossz. Ne haragudj, ha ezzel megbántalak, de még mindig jobb a keserű igazság, mint az édes hazugság.
Ilona néni eltolta maga elől a tányért, rajta az érintetlen szelettel. Júlia abbahagyta a nevetgélést, és látványosan inkább egy kolbászos szendvics után nyúlt. Gábor szája szélén továbbra is ott ült a vigyor.
– Pedig én már azt hittem, engem is megkínálnak egy darabbal – jegyezte meg Júlia elnyújtott hangon. – De úgy látszik, ez most nem az én napom.
– Jól van, Eszter, ne vedd annyira a szívedre – tette hozzá Mária, s közben olyan mosolyt villantott, amelyben semmi melegség nem volt. – Nem megy ez mindenkinek. A főzés adottság kérdése. Van, akinek megvan hozzá az érzéke, másnak meg… hát, sajnos nincs.
– Anya, tényleg elég lesz – ismételte Balázs, de a hangjából már hiányzott minden határozottság. Valójában nem az anyja miatt szégyenkezett, hanem Eszter miatt. Utálta, ha kellemetlen helyzetbe sodorják. Most pedig a feleségét nevették ki mindenki előtt, és ez számára azt jelentette, hogy rajta is mulatnak.
Eszter lassan felállt az asztaltól. Az arca égett, de nem sírt. Valami odabent élesen kattant, mintha egy apró kapcsoló átbillent volna. Az a pont volt ez, amikor mindaz, ami évek óta némán gyűlt benne, hirtelen már nem rakódott tovább, hanem hideg, tiszta, félelmetes dühvé változott.
– Elnézést kérek – mondta hallhatóan. – Lefekszem egy kicsit. Megfájdult a fejem.
– Persze, persze – csilingelte Mária. – Pihenj csak. Mi majd elboldogulunk valahogy. Köszönjük a vacsorát, még ha nem is sikerült minden tökéletesen. Semmi baj, majd belejössz.
Eszter a hálószobában ruhástul dőlt végig az ágyon, és a plafont bámulta. A fal túloldalán még vagy két órán át zsongott a rokonság. Balázs egyszer sem nézett be hozzá. Teát ivott a többiekkel, politikáról beszélgetett, fociról vitatkozott, valakinek az esküvőjét tárgyalta ki. Eszterről senki sem ejtett szót.
Amikor végre elment az utolsó vendég is, és becsukódott mögötte az ajtó, Eszter visszatért a nappaliba. Az asztalt ellepték a koszos tányérok, poharak és evőeszközök. Az abrosz foltos volt. A sütemény maradéka elhagyatottan árválkodott a tálon. Balázs a kanapén ült, és a tévét nézte.
– Eszter, rakj rendet – szólt oda anélkül, hogy hátrafordult volna. – Anya azt mondta, holnap ebédre menjünk át. Csinálhatnál valami könnyűt, mondjuk levest meg egy másodikat. Azt is mondta, a múltkori bableves jobban sikerült. Talán azt megismételhetnéd.
Nem kapott választ. Eszter némán nézte a férjét. Úgy érezte, mintha egy idegent látna maga előtt. Egy teljesen kívülálló férfit, aki az ő kanapéján ül, az ő lakásában, és közben sértéseket osztogat neki.
– Hallottad, amit mondtam? – fordult végre felé Balázs.
– Hallottam – felelte Eszter. – Elpakolok.
Balázs elégedetten bólintott. Eszter bement a konyhába, és nekilátott mosogatni. A keze magától dolgozott, gépiesen, mintha nem is hozzá tartozna. A fejében csak egyetlen mondat ismétlődött újra meg újra: „Soha többé.” Még nem tudta pontosan, mit jelent ez a soha többé. A válasz később érkezett meg.
Éjjel egy óra volt, amikor Balázs már hangosan horkolt a hálóban, Eszter pedig végzett a takarítással, és leült a konyhaasztal mellé. Az egyik széken ott hevert egy mobiltelefon, amelyet valamelyik vendég felejthetett ott. Régi, nyomógombos készülék volt, a billentyűin megfakult betűkkel. Eszter azonnal felismerte: Mária telefonja. Az anyósa folyton elhagyta, aztán a legváratlanabb helyeken bukkant rá. Most valószínűleg akkor eshetett ki a táskájából, amikor valamit előkotorászott belőle.
A kijelző hirtelen felvillant. Új üzenet érkezett. Eszter nem akart belenézni. Mindig tiszteletben tartotta mások magánügyeit. Csakhogy az üzenet szövege megjelent a lezárt képernyőn, ő pedig akaratlanul is elolvasta. Amint megtette, már képtelen volt elfordítani a tekintetét.
Júlia írt. „Mária néni, ez az Eszter tényleg a legalja. A süti komolyan olyan volt, mint egy cipőtalp. Nem is értem, Balázs hogy bírja mellette. Az én Gáborom már rég kirakta volna az ilyen háziasszonyt.”
Eszter megdermedt. Aztán lassan végighúzta az ujját a képernyőn, és megnyitotta az üzeneteket. Jelszó nem védte a telefont; Mária sosem foglalkozott ilyesmivel. A Balázzsal folytatott beszélgetés azonnal előugrott.
„Kisfiam, mikor teszed már helyre végre? Főzni nem tud. Ez a sütemény szégyen volt. Én mondom neki, mondom, de semmi haszna. Férfi vagy te, vagy mi? Mutasd meg neki, hol a helye.”
Balázs válasza ott állt alatta: „Anya, minden rendben, beszélek vele. Ne idegeskedj. Úgy fogja csinálni, ahogy kell.”
A következő üzenet már azután érkezett, hogy a vendégek elmentek: „Kisfiam, beszéltem Ilona nénivel is. Azt mondja, ez az Eszter nem való közénk. Rosszul főz, gyereket sem szült, a rokonságot nem tiszteli. Lehet, jobb lenne megszabadulni tőle. Találnál magadnak rendes asszonyt. Amíg viszont még ott van, legalább főzzön és takarítson. Tartsd magad mellett, de szigorúan. Ne engedd el magát, hallod?”
Balázs válasza: „Anya, pontosan ezt csinálom. Ne aggódj. Nálam kezes bárány. Ha szájal, hamar lenyugszik. Főz, mos, úgysem megy sehová. A süti tényleg nem sikerült valami jól. Már megmondtam neki a magamét.”
Az időpont szerint az üzenetek ma érkeztek, fél órával korábban. Azután, hogy Balázs megnézte a filmjét, és megette a maradék vacsorát. Azután, hogy Eszter elmosogatott egy halom edényt, és fényesre súrolta a konyha padlóját.
Letette a telefont. A mellkasában üresség nyílt. Nem jöttek könnyek, nem tört rá hisztérikus zokogás. Csak hideg volt benne. Olyan metsző hideg, mint amikor télen kinyit az ember egy üvegezetlen erkélyajtót.
Hát ez volt az. Az a bizonyos arcátlan húzás. És nem is csak egyetlen. Rengeteg volt belőlük. Százak, ezrek. Ő pedig egyszerűen nem akarta észrevenni. Nem akarta elhinni, hogy emberek képesek ilyenek lenni. Most azonban a bizonyíték ott feküdt előtte a konyhaasztalon, egy idegen telefon fakó fényével megvilágítva.
Eszter gondosan visszatette a készüléket ugyanoda, ahol megtalálta. Felállt. Feltette a vízforralót. Teát készített. Aztán elővett a szekrényből egy füzetet és egy tollat. Írni kezdett.
Listát állított össze. Nem sértett feleség panaszkodó naplója volt ez, hanem pontos, tárgyilagos terv. Első pont: anyagi önállóság. Második pont: kiszámolni, mennyit költött eddig a háztartásra és a család szükségleteire. Harmadik pont: a főzőverseny, amelyre két héttel korábban már elküldte a jelentkezését. Negyedik pont: ügyvéd.
A tea kihűlt. A falióra hajnali hármat mutatott. Odakint süvített a szél. Eszter még mindig a füzet fölé hajolva ült, és ahogy teltek a percek, a háta egyre egyenesebb lett. Többé nem áldozat volt. Attól az éjszakától kezdve a saját élete megtervezőjévé vált.
Reggel Mária pontosan kilenckor megjelent. Nem telefonált, nem szólt előre; minek tette volna, hiszen kulcsa volt a lakáshoz. Úgy lépett be, mint valami ellenőr, aki rajtaütésszerű vizsgálatra érkezett, és első útja természetesen a konyhába vezetett. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor az asztalon nem talált friss palacsintát, sem zabkását, de még tegnapi levest sem, amelyet a menye gondosan megmelegített volna. A konyha makulátlanul tiszta volt. A tűzhelyen mindössze egy apró kávéfőző állt kihűlt kávéval. Mellette egyetlen csésze. Egyetlen embernek.
– Eszter! – kiáltotta Mária olyan hangon, mintha legalábbis kigyulladt volna a lakás.
Eszter kilépett a hálószobából: fel volt öltözve, a haja rendezett volt, és az egész megjelenése szokatlan nyugalmat árasztott.