A falon túlról áthallatszott, hogy Péter és Mónika hevesen tanácskoznak valamiről, de Anna egyetlen mondatot sem tudott tisztán kivenni. Igazából nem is törekedett rá. Valami különös, addig ismeretlen szilárdság kezdett nőni benne. Olyan volt, mintha egy régóta feszülő húr végre elszakadt volna; egy húr, amely éveken át húzódott egyre feszesebbre, és közben állandó fájdalmat okozott. Most pedig, hogy elpattant, egyszerre könnyebb lett lélegezni. Félt, persze hogy félt, de a félelem mellett megjelent valami más is: a szabadság első, bizonytalan érzése.
Reggel Anna korán ébredt. Lilla még mélyen aludt, összegömbölyödve a takaró alatt, mint egy kiscica. Anna lehajolt, gyengéden megcsókolta a kislánya feje búbját, majd csendben felöltözött, és kiment a konyhába. Mónika már ott ült az asztalnál egy bögre teával, és látványosan az ablakon bámult kifelé, mintha Anna nem is lépett volna be.
Anna szó nélkül bekapcsolta a vízforralót. Elővette a kenyeret, a vajat, aztán leült az anyósa elé.
– Meddig kíván még sértődötten hallgatni? – kérdezte Mónika anélkül, hogy felé fordult volna. – Azt hiszi, mindenki megijedt ettől a nagy ultimátumtól? Péter komoly ember. Nem fog csak úgy kisétálni innen, mert maga azt mondta.
– Ez nem ultimátum – felelte Anna higgadtan. – Hanem döntés.
– Hát persze. Majd meglátjuk, mit szól hozzá az ügyvédje. Péter éjjel felhívta az egyik jogász ismerősét. Az elmagyarázta neki, milyen jogai vannak. Szóval ne képzelje, hogy ilyen egyszerű lesz. Fog még maga sírni emiatt.
– Lehet – mondta Anna, miközben nyugodtan vajat kent egy szelet kenyérre. – De a saját lakásomban fogok sírni. És maga nélkül.
Mónika erre hirtelen felé kapta a fejét.
– Tudja, mi maga? Hálátlan és rosszindulatú asszony. A fiam annyi mindent tett magáért, maga pedig most az utcára akarja tenni. Engem is, egy idős nőt, akinek gondoskodásra volna szüksége.
– Miféle gondoskodásra? – nézett rá Anna. – Egészségesebb nálam. Tegnap fél napig tologatta a bútorokat a szobájában, aztán még maga panaszkodott, hogy nem segítek.
Az anyósa összeszorította a száját, de erre nem tudott mit mondani. Ekkor Péter is belépett a konyhába. Nyúzottnak látszott, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Újra feltette a vizet, majd leült az üres székre.
– Anna, egész éjjel ezen gondolkodtam – kezdte fáradt hangon. – Próbáljuk meg még egyszer. Menjünk el párterápiára. A munkahelyemen ajánlottak egy jó szakembert.
– Késő, Péter. Számtalanszor elmondtam neked, hogy nem bírom tovább azt, ahogyan élünk. Nem akartad meghallani. Most már nincs miről beszélni.
– De miért? Miért nem lehet legalább megpróbálni?
– Azért, mert már nem hiszek neked. Azt ígérted, édesanyád csak pár hónapig marad, amíg nála tart a felújítás. Ebből négy év lett. A munkák három hónap alatt befejeződtek, ő mégis azóta is itt lakik.
– Egyedül nehéz neki – szólt közbe Mónika. – Megszoktam magukat. Lillához is kötődöm.
– Akkor másképp kellett volna viselkednie – vágta rá Anna. – Nem parancsolgatni, nem sértegetni, és nem belemászni minden döntésünkbe.
– Én is a család része vagyok! A férjed anyja vagyok.
– Én pedig az unokája anyja – mondta Anna élesen. – Csakhogy ez magát soha nem érdekelte.
Reggeli után Anna felöltöztette Lillát, és elkísérte az iskolába. Mire visszaért, a lakásban már nagy volt a sürgés-forgás. Mónika telefonált, és a félmondatokból Anna azonnal megértette, hogy a rokonokat hívogatja sorra.
– Igen, képzeld el, ki akar dobni minket… Nem, nem túlzok… Egyenesen az utcára… Mindannyian meg vagyunk döbbenve… Gyertek át ma, ezt meg kell beszélni…
Anna bement a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Pontosan tudta, mi történik: Mónika támogatói kört szervez. Hamarosan megjelennek majd Péter nagynénjei, nagybátyjai, unokatestvérei, hogy nyilvános ítélőszéket tartsanak fölötte. Hát jöjjenek. A lakás akkor is az övé, és minden joga megvan hozzá, hogy kitessékelje őket, ha szükséges.
Délután háromkor megszólalt a csengő. Anna ajtót nyitott, és a küszöbön Mónika húgát, Erikát találta, azt a harsány hangú asszonyt, aki mindenbe szeretett beleszólni. Mellette egy másik rokon álldogált, valami távoli unokahúg, akit Anna talán kétszer látott életében.
– Szervusz, Annácska – trillázta Erika, és minden kérdezés nélkül betolakodott az előszobába. – Halljuk, nálatok forradalom készül.
– Ha már eljöttek, fáradjanak beljebb – állt félre Anna.
A nappali rövid idő alatt megtelt emberekkel. Befutott Péter unokatestvére, Gábor is, aki valahol egy autószervizben dolgozott, és különösen szeretett nagy szavakkal értekezni az élet igazságtalanságairól. Megérkezett Mónika egyik szomszédasszonya is, akivel az elmúlt évek alatt meghitt barátságot kötött.
Mindenki helyet foglalt. Mónika úgy rendezte el őket, mintha színházi előadásra készülne, majd belekezdett a jelenetébe.
– Tessék, nézzék meg – mutatott Annára. – Ez az asszony ki akarja dobni Pétert és engem az utcára. Mindazok után, amit érte tettünk.
– De hát Anna, hogy lehet ilyet? – csapta össze a kezét Erika. – Család vagytok. Hét éve éltek együtt. Ilyet nem csinál az ember.
– Dehogynem – válaszolta Anna. – Ez az én lakásom. Ha akarom, a férjemmel és az anyósommal élek benne, ha akarom, egyedül.
– Csakhogy Péter felújította – szólt közbe Gábor. – Pénzt tett bele. Szerinted ez így rendben van? Az ember dolgozik, költ rá, aztán kap egy rúgást hátulról?
– A felújítást a családnak csinálta. Senki nem kényszerítette. Nincsenek meg a számlái az anyagokról, kivitelezői szerződés sincs – felelte Anna, aki előre utánanézett mindennek. – A befektetett összeget szinte lehetetlen bizonyítani. De még ha bizonyítaná is, attól nem lesz tulajdonos. Legfeljebb kártérítést vagy megtérítést követelhet.
– Lám, már ügyvédekkel is támadsz minket – sziszegte Mónika. – Szóval készültél. Régóta forgattad a fejedben, hogyan szabadulj meg tőlünk.
– Nem szőttem semmiféle tervet. Egyszerűen elfogyott a türelmem.
Péter ezalatt végig a sarokban ült, és hallgatott. Teljesen elveszettnek tűnt. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, miként tarthatná kézben a helyzetet. A rokonok zúgolódtak, egymás szavába vágva tárgyalták a részleteket, és egyre képtelenebb ötletekkel álltak elő, például hogy „át kell jelenteni egy másik tulajdoni részre”, vagy hogy „ellenkeresetet kell beadni”. Anna rezzenéstelen arccal hallgatta őket.
– Na, akkor tisztázzuk – állt fel végül Erika, és csípőre tette a kezét. – Mi nem fogjuk hagyni, hogy a mi Péterünket csak úgy kidobják. Harcolni fogunk érte.
– Harcoljanak – vont vállat Anna. – Csak nem velem kell majd megküzdeniük, hanem a törvénnyel. Az pedig az én oldalamon áll.
– A törvény egy dolog, az igazság meg egy másik – jelentette ki ünnepélyesen Mónika. – Isten mindent lát.
– Pontosan – nézett rá Anna egyenesen. – Azt is látja, hogyan mérgezte az életemet négy éven át.
Erre újra kitört a zsivaj. Valaki azt kiabálta, hogy Anna hálátlan, mások a lelkiismeretére próbáltak hatni. Erika még egy szívrohamnak szánt jelenetet is előadott: a mellkasához kapott, és lassan a kanapéra roskadt. Anna azonban ezt a mutatványt már nem először látta, ezért csak keserűen elmosolyodott.
– Erika, a nyugtató a konyhai gyógyszeres dobozban van. Vagy inkább hívjak mentőt?
– Nem kell – tért magához az asszony abban a pillanatban, majd újult erővel folytatta a méltatlankodást.
Egy óra múlva Anna számára elege lett ebből a cirkuszból. Felállt, és hangosan, hogy mindenki hallja, kijelentette:
– Rendben, a meghallgatás véget ért. Mennem kell Lilláért az iskolába. Mire visszajövök, kérem, minden vendég távozzon. Idegenek nem fognak a lakásomban tartózkodni.
– Mi nem vagyunk idegenek, hanem rokonok – tiltakozott Erika.
– A férjem rokonai – pontosított Anna. – Péter pedig az én engedélyemmel lakik itt. Úgyhogy viszontlátásra.
Ezzel határozottan kiment az előszobába, és szélesre tárta a bejárati ajtót. A lépcsőház hideg levegője azonnal beáramlott a lakásba. A rokonok morogtak, méltatlankodtak, de lassan mégis szedelőzködni kezdtek. Mónika olyan gyűlölettel nézte Annát, hogy szinte vibrált körülötte a levegő.
– Ezt még meg fogod bánni – súgta oda neki, miközben elhaladt mellette a szobája felé. – Nagyon keservesen meg fogod bánni.
Este, amikor Lilla már lefeküdt, Péter bement Annához a hálószobába. Anna egy könyvvel ült az ágyon, de egyetlen sort sem olvasott; csak maga elé meredt.
– Anna, beszélhetnénk? – kérdezte Péter halkan. – Nyugodtan, kiabálás nélkül.
– Mondd.
– Tudom, hogy haragszol anyámra. De én miért bűnhődöm ezért? Szeretlek téged. Veled és Lillával akarok élni.