– Ha valóban szeretnél, már rég a helyére tetted volna az anyádat – felelte Anna fojtott hangon. – Felnőtt férfi vagy, Péter. Harminchat éves. És még mindig képtelen vagy kimondani neki azt az egyetlen szót, hogy nem.
– Ő az anyám – Péter lesütötte a szemét. – Egyedül nevelt fel. Nem tehetem meg, hogy egyszerűen kidobom.
– Én pedig azt nem tehetem meg tovább, hogy vele éljek egy fedél alatt. Érzed a különbséget?
Péter lehajtotta a fejét. Anna látta rajta, hogy szenved, és egy pillanatra belesajdult a szíve. De most már tudta: ha megsajnálja, azzal saját magát árulja el. Túl sokáig volt megértő. Túl sokszor nyelte le a megaláztatást.
Hosszú csönd után Péter újra megszólalt:
– Akkor legyen így. Anya visszaköltözik a saját lakásába. Már holnap. Mi pedig itt maradunk, te, én és Lilla. És megpróbáljuk elölről.
Anna lassan megrázta a fejét.
– Nem hiszek neked. Most megígéred, aztán egy hónap múlva megint itt állsz majd vele és a bőröndjeivel. Ezt már egyszer végigjátszottuk.
– Esküszöm neked.
– Ne esküdözz. Én már döntöttem.
Péter felállt. Az arca egy pillanat alatt megváltozott: eltűnt róla a könyörgés, és valami idegen, rideg kifejezés ült ki rá.
– Rendben – mondta halkan, de a hangja kemény volt. – Ha így állunk, akkor én sem fogok finomkodni. Azt hiszed, csak úgy kisétálok innen? Tévedsz. Viszontkeresetet adok be. Követelem a felújítás árának megtérítését. Nem valami jelképes összeget, hanem a munkadíjat és az anyagköltséget is, az utolsó forintig. Vannak képeim arról, milyen állapotban volt a lakás a felújítás előtt. A szomszédok is tanúsítani fogják, hogy minden romos volt. Úgyhogy még lesz mit intézned.
– Intézd – vont vállat Anna, bár belül valami összerándult benne. – Nem félek tőled.
A félelem azonban mégis beköltözött a mellkasába. Aznap éjjel alig hunyta le a szemét. A sötétben fekve újra meg újra azt számolgatta, mennyibe kerülhetett valójában az a felújítás, ha Péter tényleg mindent be akar hajtani rajta. Közös megtakarításuk nem volt, az a pénz pedig, amelyet Anna az édesanyja műtétjére tett félre, külön számlán pihent. Ha a bíróság mégis kártérítésre kötelezné, lehet, hogy az sem lenne elég. Akkor pedig az anyja segítség nélkül maradna.
Reggel felhívta egy régi barátnőjét, aki jogi tanácsadó irodában dolgozott. Akadozva, összevissza mesélte el neki, mi történt, a barátnője pedig végighallgatta, majd kertelés nélkül válaszolt:
– Ha bizonyítani tudja, hogy pénzt fektetett a lakásba, a bíróság elvileg kötelezhet téged a megtérítésre. De ehhez számlák, nyugták, szerződések kellenek. Pusztán szavak és fényképek alapján ez gyenge lábakon áll. Ráadásul ha a felújítás régen történt, lehet, hogy már semmit sem tud érvényesíteni. Az elévülési idő három év.
Anna ettől valamelyest fellélegzett. A gyomrában ülő szorítás azonban nem múlt el. Érezte, hogy ez nem a történet vége, hanem csak az első csata volt.
Három nap telt el. A lakás levegője addigra szinte vibrált a feszültségtől. Mónika többé nem ordított. Nem csapott ajtót, nem szórta a sértéseket. Ehelyett úgy vonult végig a szobákon, mint egy megsértett királynő: összeszorított szájjal, felemelt állal, jelentőségteljes hallgatásba burkolózva. Péter alig szólt valakihez, legfeljebb sötét pillantásokat vetett Annára. Lilla pedig, aki pontosan érezte, hogy baj van, csendesebb lett, és egyre több időt töltött a saját szobájában.
Aztán bekövetkezett valami, amire Anna egyáltalán nem volt felkészülve.
Péntek este megszólalt a csengő. Az ajtó előtt egy ismeretlen nő állt, irattartó mappával a kezében.
– Jó estét. A gyámügyi osztálytól jöttem – mutatkozott be hivatalos hangon. – Bejelentés érkezett hozzánk, miszerint a családban a gyermek számára nem megfelelőek a körülmények. Helyszíni ellenőrzést kell végeznünk.
Annában megfagyott a vér.
– Miféle bejelentés? Kitől?
– Névtelen jelzés volt. De kötelességünk kivizsgálni. Bejöhetek?
A nő belépett, és körbenézett az előszobában. A nappaliban Mónika ült a kanapén, jámbor, már-már mártíri arckifejezéssel bámulta a tévét. Amint meglátta az ellenőrt, nagyot sóhajtott, majd szomorúan megrázta a fejét.
– Hát tessék, nézzen csak körül – mondta halk, panaszos hangon. – Az anya egész nap dolgozik, a gyerek meg magára van hagyva. Én, mint nagymama, próbálok segíteni, de hát engem itt senki sem hallgat meg.
Anna egy pillanatra meg sem tudott szólalni. A nyílt aljasság olyan erővel csapta arcon, hogy csak bámult az anyósára, és nem akart hinni a fülének.
– Ez hazugság – fordult végül az ellenőrhöz. – Otthonról dolgozom. A lányom mindig felügyelet alatt van.
– Megnézzük – felelte nyugodtan a nő. – Kérem, mutassa meg a gyermek szobáját.
Anna bevezette Lilla szobájába. Odabent rend volt és melegség: a polcon könyvek sorakoztak, az íróasztalon tankönyvek és füzetek feküdtek, a falon rajzok lógtak. Az ellenőr mindent alaposan szemügyre vett, majd a konyhába is bekukkantott, kinyitotta a hűtőt, ellenőrizte, van-e elég élelmiszer. Ezután megkérte Annát, hívja be a kislányt.
Lilla riadt tekintettel lépett be, és azonnal az anyja kezébe kapaszkodott. Az idegen nő kérdezett tőle néhány dolgot az iskoláról, az étkezésről, arról, ki segít neki a házi feladatban. Lilla röviden válaszolt, szinte csak tőmondatokban, közben egy pillanatra sem engedte el Anna kezét.
Az ellenőrzés végén a nő jegyzőkönyvet vett fel, majd közölte, hogy nem talált szabálytalanságot. Ezután elment. Anna azonban pontosan tudta: ez nem megnyugvást jelent, hanem figyelmeztetést. Mónika bevetette a nehéztüzérséget. Ettől kezdve bármikor jöhetett a következő csapás.
Aznap este Anna odalépett az anyósához.
– Maga hívta ránk a gyámügyet?
– Én? – Mónika úgy kerekítette el a szemét, mintha életében nem hallott volna nagyobb képtelenséget. – Ugyan már, honnan veszi? Talán a szomszédoknak tűnt fel, hogy a gyerek el van hanyagolva.
– Az én gyerekem nincs elhanyagolva. És maga ezt nagyon jól tudja.
– Én semmit sem tudok. Különben sem beszélek magával azóta, hogy ki akar dobni az utcára.
Anna ekkor megértette: ezzel az asszonnyal felesleges vitatkozni. Más eszközökre lesz szüksége.
Attól a naptól kezdve mindent dokumentálni kezdett, ami a lakásban történt. Amikor kiment a konyhába vagy a nappaliba, bekapcsolta a telefonján a hangrögzítőt. Feljegyzett minden fenyegető megjegyzést, minden furcsa telefonhívást, minden váratlanul felbukkanó rokont és ismerőst. Eleinte saját maga is túlzásnak érezte, mintha üldözési mániája lenne. De hamar kiderült, hogy az óvatossága nem hiábavaló.
Egy héttel a gyámügyi látogatás után megint csengettek. Ezúttal a körzeti megbízott állt az ajtóban: fiatal férfi volt, fáradt arccal, kezében tablettel.
– Bejelentés érkezett arról, hogy ön megsérti az itt lakók jogait, és ellehetetleníti a közös együttélést – mondta hivatalos, kissé unott hangon. – Kötelességem meghallgatni a feleket.
– Ki tett bejelentést? – kérdezte Anna, bár a választ előre tudta.
– Az anyósa, Mónika. Azt állítja, hogy ön ki akarja tenni a lakásból, lekapcsolja nála az áramot, és nem engedi használni a közös helyiségeket.
– Ez nem igaz. Senki nem kapcsolt le semmit. A lakás minden részéhez hozzáfér. Jöjjön be, nézze meg saját szemével.
A rendőr végigment a lakáson, majd néhány kérdést tett fel Péternek, aki a konyhaasztalnál ült, és komoran kavargatta a teáját. Péter kitérően válaszolgatott: azt mondta, valóban van családi konfliktus, de tettlegességig nem fajult a dolog.
– Értem – zárta le végül a körzeti megbízott az ellenőrzést. – Ez tipikusan családon belüli, lakhatási vita. Azt tanácsolom, próbálják békésen rendezni. Ha nem megy, marad a bíróság.
– Pontosan, majd a bíróságon rendezzük! – kiáltotta Mónika a szobájából. – És még rágalmazásért is feljelentem!
Anna ekkor már nem bírta tovább.
– Mónika, miféle rágalmazásról beszél? Én csak az igazat mondom.
– Az igazság mindenkinek mást jelent – vágta rá az asszony.
Miután a körzeti megbízott elment, Anna leült a konyhában, és sokáig mozdulatlanul bámult maga elé. Péter bejött, meglátta az arcát, aztán elfordította a tekintetét. Látszott rajta, hogy szégyelli magát. De semmit sem tett, hogy megállítsa az anyját.
– Péter – szólította meg Anna halkan. – Te is tudod, hogy a gyámügyet és a rendőrt is az anyád hívta ránk. Felfogod, hogy ezzel nemcsak engem sodor bajba, hanem téged is?
– Én erről nem beszélek vele – morogta Péter.
– Pedig kénytelen leszel. Mert ez innentől csak rosszabb lesz.
Két nappal a rendőr látogatása után Anna a hálószobában ült, és a telefonján sorra visszahallgatta a felvételeket. Az egyik különösen értékesnek bizonyult. Késő este készült, amikor Anna épp elhaladt Mónika szobája előtt, és meghallotta, hogy az asszony valakivel telefonon kiabál. Úgy beszélt, mintha biztos lenne benne, hogy senki sem figyel rá.
– Csak próbáljon meg kitenni innen! – harsogta Mónika. – Felgyújtom ezt a lakást vele együtt, a fenébe is, hogy senkié se legyen! Tudja meg végre, kivel kezdett ki!
Anna akkor a folyosón dermedt mozdulatlanná, a telefont a mellkasához szorítva. A felvétel közben futott. Mónika pedig tovább beszélt, egyre ingerültebben:
– És Péter is mellettem áll, ne aggódj. Ő is tudja, hogy jogilag semmit sem kapnánk. De mi majd úgy megkeserítjük Anna életét.