Anna az ablak mellett állt, és azt figyelte, ahogy odalent, a ház udvarán a szomszédasszony a kutyáját sétáltatja. A lakásban szokatlan nyugalom ült. Mögötte Péter az íróasztalon heverő papírokat rendezgette, közben halkan fütyörészett valami dallamot. Olyan este volt, mint annyi másik az elmúlt években: semmi különös, semmi rendkívüli. Csakhogy Anna pontosan tudta, hogy ez az este más lesz. Már reggel óta érezte, amikor gondosan összekészítette az iratokat egy mappába, majd eldugta a konyhaszekrényben, a gabonás üvegek mögé.
Lassan megfordult, és a férjére nézett. Péter felpillantott rá, mosolygott is, mit sem sejtve arról, hogy néhány pillanat múlva az addig biztosnak hitt világa darabokra hullik.
– Beszélnünk kell – szólalt meg Anna.
A hangja nyugodtnak tűnt, pedig belül minden porcikája remegett.
Péter letette a tollat, hátradőlt a széken, és kissé kíváncsian ránézett.
– Rendben, beszéljünk. Történt valami?
– Igen, történt, Péter. Beadom a válókeresetet. Neked pedig el kell költöznöd ebből a lakásból. Az anyáddal együtt.
A csend úgy nehezedett közéjük, mint valami sűrű, ragacsos anyag. Péter csak bámulta a feleségét, és láthatóan nem tudta eldönteni, tréfát hallott-e, vagy komolyan beszél hozzá. Aztán elvigyorodott, és hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Anna, mi ütött beléd? Miféle bolond gondolat ez?
– Nem bolond gondolat. Elegem lett. Elfáradtam abban, hogy az anyád parancsolgat az én otthonomban. Elegem van abból, hogy ti ketten úgy viselkedtek, mintha ez a lakás a tiétek lenne. Belefáradtam a sértegetésbe, a tiszteletlenségbe. Én ezt tovább nem bírom.
Péter lassan felállt. Az arcáról eltűnt a könnyed mosoly, a tekintete elsötétült.
– Hogy érted azt, hogy a te lakásod? – kérdezte komoran, mélyebbre váltó hangon. – Hét éve élünk itt együtt. Én újítottam fel ezt a helyet.
– A lakás az enyém. Még az esküvőnk előtt vettem. Minden irat nálam van. Te be vagy jelentve ide, de a tulajdonos én vagyok. Egyedül én.
– És a felújítás? – Péter közelebb lépett, szemében valami idegen, kellemetlen villanással. – Kétmillió forintot öltem ebbe a lakásba. A saját kezemmel raktam rendbe a padlót, egyenesre húztam a falakat, kicseréltem a csöveket és a szanitereket. Emlékszel te egyáltalán, milyen állapotban volt ez a lakás, amikor ideköltöztünk?
Erre Anna nagyon is emlékezett. A falakról foszlott a tapéta, a padló minden lépésnél nyikorgott, a fürdőszobában rozsdás csövek csúfították a falat. Igen, Péter rengeteget dolgozott rajta. Ezt nem lehetett elvitatni tőle. Hálás is volt érte egykor. Csakhogy a hála egy dolog, az pedig egészen más, amikor az ember azt érzi, hogy lassan, módszeresen kiszorítják a saját otthonából.
– Emlékszem – felelte csendesen. – És nem tagadom, hogy sokat tettél érte. De ettől a lakás jogilag továbbra is az enyém.
– Jogilag? – Péter keserűen felnevetett. – Szóval most már a jog számít? És a lelkiismeret? Család vagyunk. Hét éve élünk együtt. Van egy lányunk.
– Pontosan Lilla miatt húztam eddig. Azt reméltem, egyszer észhez térsz. Azt hittem, az anyád is visszavesz magából. De hónapról hónapra csak rosszabb lett minden.
Péter ököllel rácsapott az asztalra. A toll felpattant, majd legurult a földre.
– Az anyámat hagyd ki ebből! Ő soha egyetlen rossz szót sem szólt hozzád.
– Tényleg? – Anna hangja is megemelkedett, mert az utolsó csepp türelem is elfogyott belőle. – Akkor ki mondta tegnap, hogy csapnivaló háziasszony vagyok? Ki jelentette ki, hogy a lányom rendetlen kis semmirekellőnek nő fel? Ki az, aki állandóan megmondja, mit főzzek, hogyan takarítsak, mit hová tegyek? Ráadásul az én lakásomban!
Péter összeszorította az állkapcsát, az arccsontján megfeszültek az izmok. Egyértelmű volt, hogy nem számított ilyen ellenállásra. Hozzászokott, hogy Anna lenyeli a bántásokat, hallgat, és a békesség kedvéért inkább félrenéz. Most azonban a felesége végre hangosan kimondta mindazt, amit évek óta magában tartott.
– Ez csak felindulás – mondta egy kis idő múlva. – Női hiszti. Lehiggadsz, és te magad fogsz nevetni azon, amit most összehordtál.
– Nem hisztizek, és nem is tréfálok – Anna kinyitotta a szekrényt, elővette a mappát, és az asztalra tette. – Itt a tulajdoni lap. A vásárlás dátuma két évvel az esküvőnk előttre esik. Itt van a földhivatali nyilvántartásból származó kivonat. Itt a személyi okmányaim és a lakcímem igazolása. Ez pedig – külön lapot húzott elő – a házasság felbontására vonatkozó kereset. Holnap beadom a bíróságon.
Péter szinte kirántotta a kezéből a papírokat, és olvasni kezdte őket. Anna látta, ahogy a lapokat markoló ujjai elfehérednek. A férfi nehezen lélegzett, mintha futva érkezett volna fel a negyedik emeletre.
– Te ezt komolyan gondolod – mondta végül, és a hangjában először csendült fel valami bizonytalansághoz hasonló. – Tényleg komolyan beszélsz.
– Teljesen komolyan.
Ekkor résnyire nyílt a szoba ajtaja, és megjelent a küszöbön Mónika, Péter anyja. Magas, határozott tartású asszony volt, arcán állandó, parancsoló kifejezéssel, ajkai többnyire szigorúan összezárva. Mintha megérezte volna, hogy róla esik szó.
– Mi ez a lárma itt? – kérdezte, miközben végigmérte őket. – Én épp teáztam. Lehetne egy kicsit halkabban?
– Anya – fordult felé Péter –, képzeld, Anna ki akar minket tenni a lakásból.
Mónika egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Aztán a szeme keskeny résnyire szűkült.
– Mit jelent az, hogy ki akar tenni?
– Pontosan azt, amit hallott – nézett rá Anna most már egyenesen. – Ez a lakás az enyém. Ön legfeljebb szívességből lakik itt, Péter pedig csak bejelentett lakó. Önnek semmilyen joga nincs ehhez az otthonhoz. Úgyhogy kezdjék el összepakolni a holmijukat, és költözzenek el.
– Hogy merészelsz így beszélni velem! – Mónika hangja éles visításba csapott át. – Péter, hallod, mit mond ez a nő? Én vagyok az anyád! Én a lelkemet beletettem ebbe a lakásba! Segítettem a felújításnál, én vettem a konyhába a függönyt, én vigyáztam Lillára, amíg ti gyógyüdülésre meg pihengetni jártatok!
Anna arca kipirult a felháborodástól.
– Először is, nem nyaralgatni voltunk, hanem orvosi javaslatra mentünk gyógykezelésre. Másodszor, a függönyöket soha nem kértem. Harmadszor pedig attól, hogy valaki „a lelkét beleteszi” valamibe, még nem lesz a tulajdonosa.
– Péter, szólj már rá! – követelte Mónika.
Péter azonban nem válaszolt. Még mindig a kezében szorongatta az iratokat, és úgy meredt rájuk, mintha abban reménykedne, hogy a betűk egyszerűen eltűnnek a papírról.
A veszekedés egyre nagyobb lángra kapott. Az este, amely csendesnek indult, viharba fordult. A hangos szóváltásra Lilla is odaszaladt. A kislány megállt az ajtóban, ijedten nézett hol az anyjára, hol az apjára.
– Mi történt? – kérdezte alig hallhatóan.
– Menj be, Lilla – mondta Anna gyorsan, igyekezve lágyítani a hangján. – A felnőttek beszélnek. Menj a hálószobámba, és kapcsold be a mesét hangosabban.
A gyerek nem ellenkezett. Eltűnt az ajtó mögött. Ettől kezdve a vitát már tompább hangon folytatták, nehogy még jobban megrémítsék.
– Felfogod egyáltalán, mit művelsz? – Péter egészen közel lépett Annához. – Szétvered a családunkat.
– Nem én tettem tönkre a családot. A családot az anyád kezdte rombolni az első naptól, amikor úgy viselkedett, mintha én mindenért hálával tartoznék neki. És te is részese voltál, mert egyszer sem álltál mellém.
– Én mindig melletted álltam!
– Valóban? Amikor az anyád azt mondta, menjek utcaseprőnek, mert rendes végzettségem sincs, mit tettél? Hallgattál. És amikor azt vágta a fejemhez, hogy senkiházi vagyok, mert állami gondozásban nőttem fel, hol voltál? Ott álltál mellette, és bólogattál.
Péter arca még komorabb lett. Látszott rajta, hogy ilyen támadásra nem készült. Mónika viszont, amint meghallotta ezeket a szavakat, csak megvetően felhorkant.
– Ugyan már, csak az igazat mondtam. Tényleg állami gondozott voltál. Mi ezen a sértő? Én úgy fogadtalak be, mintha a saját lányom lennél. Megengedtem, hogy itt élj.
– Ön engedte meg? – Anna keserűen elmosolyodott. – Az én saját lakásomban? Igazán nagylelkű.
– Anna, ne kapkodd el – szólalt meg hirtelen Péter egészen más hangon, sokkal békülékenyebben. – Meg tudjuk ezt beszélni. Ha akarod, anya bocsánatot kér. Anya, kérj tőle bocsánatot.
– Még mit nem – fújtatott Mónika.
– Anya!
– Jól van. Bocsánat – préselte ki végül a fogai között az asszony, miközben nem Annára, hanem valahová a válla fölé nézett. – Ha valami olyat mondtam, ami nem tetszett.
– Erre már nincs szükség – rázta meg a fejét Anna. – Túl késő. Meghoztam a döntésemet.
Felvette a mappát, visszatette a szekrénybe, majd ismét a férjéhez fordult.
– Holnap reggel beadom a keresetet. Egy hónapot kapsz, hogy lakást találj magadnak és elköltözz. Az anyádat is vidd magaddal. Ha nem mentek el önként, bírósági úton fogom elintézni a kijelentéseteket és a kiköltöztetéseteket.
– Ezt nem teheted meg – sziszegte Péter. – Be vagyok jelentve ide. Jogom van itt lakni.
– Majd meglátjuk.
Anna az éjszakát Lillával együtt a hálószobában töltötte. Az ajtót belülről kulcsra zárta.