Én persze rögtön ellenkeztem, hogy miért éppen neki. Anya pedig csak ennyit felelt: „Akkor hát neki. Hadd hordja.”
— A gyűrű — suttogta Eszter. — Az a kék köves…
Emlékezett rá. Nem tisztán, inkább úgy, mintha víz alól látná a régi képeket. Kislányként láncon viselte a nyakában. Aztán kamaszkorában eltűnt. Kereste mindenütt, sírt miatta. Az anyja akkor azt mondta: „Meglesz, Eszterkém. Az ilyen dolgok elő szoktak kerülni.”
— És maga hogy került ide? — kérdezte Eszter.
— Egy kiállításra jöttem. Egy hétre. Aztán itt ragadtam. Már három hónapja.
Balázs elhallgatott egy kis időre.
— Kerestelek — mondta végül váratlanul. — Nem úgy, hogy tudatosan. De valahogy egész életemben kerestelek. Tudtam, hogy létezik valahol az a kislány a gyűrűvel.
Eszter felnevetett. Aztán elsírta magát. Majd a könnyei között újra nevetni kezdett.
Másnap felutazott Budapestre. Csak egyetlen napra. Az édesanyjához.
— Anya… az a gyűrű. A gyerekkori. A kék kővel. Emlékszel rá?
Az anyja különös pillantással nézett rá. Aztán felállt, odament a komódhoz, kihúzta a legalsó fiókot, és elővett belőle egy apró dobozkát.
— Nem veszett el, Eszterkém. Én tettem el. Kamasz voltál, szertelen és figyelmetlen, féltem, hogy végleg nyoma vész. Aztán valahogy megfeledkeztem róla. Csak most jutott eszembe, amikor telefonáltál.
A kis dobozban ott feküdt a gyűrű. Megfeketedett már az ezüst, aprócska is volt, de a kék kő még mindig tisztán ragyogott.
Eszter visszavitte Siófokra, és megmutatta Balázsnak.
A férfi sokáig nem szólt semmit. Végül halkan megszólalt:
— Tudod, mit mondogatott anyám? „Ha egyszer találkoznak, azonnal megismerik egymást. Akkor is, ha közben fél élet eltelik.”
Fél év múlva összeházasodtak. A siófoki anyakönyvi hivatalban. Nem volt nagy násznép, nem volt felhajtás. Csak Ilona néni volt ott, meg Eszter édesanyja, Mária, aki Budapestről érkezett, és csendesen sírdogált — de ezek már egészen más könnyek voltak.
Újabb fél év telt el.
Márk rátalált Eszterre. Ilona néni ismerősein keresztül valahogy kinyomozta, hol van. Májusban megjelent Siófokon. Eszter a kávézó ablakából pillantotta meg: ott állt az utca túloldalán, esőtől ázva, gyűrötten, megöregedve.
Kiment hozzá.
— Eszterkém — kezdte Márk. — Mindent megértettem. Nincs munkám. Lilla elhagyott, amint rájött, hogy semmim sincs. Anyámnál lakom. Bármit megteszek. Bocsáss meg.
Eszter ránézett. Nyugodtan. Harag nélkül. Inkább valami enyhe csodálkozással, ahogy az ember arra néz, aki idegenként mégis ismerősnek hiszi őt.
— Márk — mondta halkan. — Köszönöm.
— Mit?
— Köszönöm neked. Tényleg. Ha nincs te meg Lilla, talán még mindig ugyanúgy élnék tovább. És sosem tudom meg, hogy lehet másképp is.
Ekkor Balázs megjelent az ajtóban. Odalépett Eszter mellé, és a vállára tette a kezét. Nem birtokló mozdulattal, csak természetesen, csendesen. Márkra is így nézett: ellenségeskedés nélkül, mint valami régi, tavalyi hóra.
Márk kinyitotta a száját, aztán mégsem mondott semmit. Végül megfordult, és elindult a vizes sétányon. Görnyedten, kisebbnek látszva, mint valaha.
Eszter utána nézett. A szél az arcába fújta a haját. A bal kezén, vékony láncon ott himbálózott a kicsi ezüstgyűrű a kék kövecskével; a szíve fölött hordta. A gyűrűsujján pedig egy másik csillogott, szintén zafírral, csak nagyobb kővel. Balázs egy győri öreg ékszerész boltjában talált rá.
— Gyere be — szólt Balázs. — Hideg van.
Visszamentek a kávézóba. Ilona néni felnézett a kasszától. Nem kérdezett semmit. Csak elmosolyodott azzal a régi, ráncok közé bújó mosollyal, amellyel Eszterre már kislánykorában is mosolygott.
Odakint közben elállt az eső. A Balaton fölött szétnyíltak a felhők, és áttört rajtuk a késő májusi fény.
Eszter töltött magának egy kávét, aztán leült az ablak mellé.
Az üveg túloldalán sirályok kiáltoztak.