Az öreg Ladában sokáig egyikük sem szólalt meg. Csak a motor egyenletes zúgása töltötte be a kocsit. Aztán Ilona néni váratlanul megszólalt:
— Bezárom a kávézót. Eladom az üzlethelyiséget.
Eszter felé fordult.
— Tessék? De miért?
— Nyitott mellettem egy új hely. Hálózatosak. Olyan árakkal dolgoznak, amivel nem tudok versenyezni. Ezt már nem bírom el.
Eszter néhány másodpercig csak nézte.
— És ha én megvenném tőled?
— Te?!
— Igen, Ilona néni. Itt maradok. Végleg.
Ilona néni kis híján lesodródott az útról.
Az első napokban Eszter nem nagyon csinált semmit. Csak ment a parton, a vizes homokban, a hideg víz mentén, sokszor órákon át. Néha sírni kezdett, máskor meg hirtelen felnevetett, minden ok nélkül. Az anyja telefonált, ő pedig röviden, nyugodtan válaszolt. Az anyja zokogott. Eszter már nem.
Márk is írt. Először dühösen, szinte őrjöngve: „Mit műveltél?! Kirúgtak! Ez a te kezed volt benne?!” Később könyörgőre fogta: „Eszter, bocsáss meg, elment az eszem, nem tudok nélküled élni.” Aztán fenyegetőzött. Utána megint esedezett. Eszter nem olvasta végig az üzeneteit. Letiltott egy számot, Márk másikról jelentkezett.
Lilla egyszer hívta fel. Ismeretlen számról. Eszter maga sem értette, miért vette fel.
— Eszter — Lilla hangja részeg volt és mérgezett. — Ezt most komolyan gondoltad? Benyújtottad azt a papírt? Egymillió-hatszázezer forint! Én ezt nem tudom…
— Dehogynem — felelte Eszter. — Add el a szalonodat. Engem nem érdekel.
— Hiszen mi… én neked majdnem olyan voltam, mint a testvéred…
— Testvérem — ismételte Eszter halkan, aztán bontotta a vonalat.
Egy hónap múlva az üzlethelyiség már az övé volt. Két héttel később újra kinyitottak. A kávézónak a Krizantém nevet adta. Ilona néni csodálkozott rajta, de Eszter nem magyarázkodott.
Munka akadt bőven. Beszállítókhoz rohangált, kávét főzött, és megtanult sütni is. Ilona néninek volt egy régi német almáspite-receptje, amelyért a környékbeliek odavoltak. Novemberre kialakult a törzsközönség: helyiek, halászok, két hétvégi házas író. És egy festő is, magas, ősz hajú férfi, meglepően fiatal tekintettel. Balázsnak hívták.
Minden reggel betért. Dupla eszpresszót kért, mellé egy szelet pitét. Az ablak melletti asztalhoz ült, elővette a vázlatfüzetét, és rajzolt.
Véletlenül elegyedtek szóba. Balázs egyszer otthon felejtette a pénztárcáját, Eszter pedig meghívta. Másnap a férfi egy rajzzal tért vissza: Eszter portréja volt. Nem szépítette meg, nem tette lágyabbá. Egyszerűen ő volt rajta. Fáradtan, csendesen, a szemében valami meg nem élt szomorúsággal.
— Honnan jött? — kérdezte Balázs.
— Budapestről.
— Én Győrből. De születtem… — halványan elmosolyodott. — Budapesten születtem. A régi környéken, a Duna felé eső részen.
— Én is ott nőttem fel.
Egymásra néztek.
— Melyik utcában? — kérdezte a férfi.
— A Korona utcában.
Balázs mozdulatlanná dermedt. Letette a csészéjét.
— Házszám?
— Tizenhét.
A férfi arca elsápadt. A zakója belső zsebébe nyúlt, elővett egy régi fényképet, és átnyújtotta neki.
A képen egy udvar látszott. Az ő udvara. A hinta, amelyen gyerekkorában annyit ült. A homokozó. És két gyerek: egy ötéves forma kislány piros kabátban, mellette egy valamivel idősebb fiú. A fiú kézen fogta a kislányt.
— Ez én vagyok — mondta Eszter lassan. — Ez… tényleg én vagyok?
— Te — felelte Balázs. — És én.
Aznap estig ott ültek az üres kávézóban. Ilona néni bezárta a termet, majd tapintatosan felment az emeletre.
Kiderült, hogy a szüleik valaha nagyon közel álltak egymáshoz. Családostul jártak össze. Balázs nyolcéves volt, Eszter öt. Ugyanabban a lépcsőházban laktak. Aztán Balázsék elköltöztek, mert az apja Győrben kapott állást. Indulás előtt Balázs édesanyja adott a kis Eszternek egy gyűrűt. Egyszerű, gyereknek való ezüstgyűrű volt, apró kék kővel.
— Anya azt mondta: „Ez a te menyasszonyodé, Balázskám. Majd ha felnősz.”