Három esztendővel korábban Márk egy apró, szerény ékszerboltban választotta ki neki: fehér arany volt, egyszerű, tiszta vonalú, semmi hivalkodás. Eszter mindig szerette ezt a gyűrűt.
Most letette az éjjeliszekrényre, a krizantémok mellé.
Aztán elővette a telefonját. Megnyitotta a banki alkalmazást. Közös számlájuk volt — ő ragaszkodott hozzá annak idején, mert úgy érezte, ez tisztességesebb, felnőttebb, házasságba illőbb megoldás. A számlán pontosan annyi pénz állt, amennyit ő maga utalt rá. Márk három év alatt egyetlen forintot sem tett hozzá. Mindig ugyanaz volt a magyarázat: „Amíg be nem indul a projekt, Eszter, érted, ugye?” Ő értette. Utalt. Fizetett. Eltartotta.
Eszter most átvezette az egészet. Az utolsó forintig. Arra a saját számlájára, amelyről Márknak fogalma sem volt. Még az anyja nyitotta neki a házasság előtt, és újra meg újra a lelkére kötötte: „Ezt soha ne szüntesd meg, kislányom. Egy nő titkos tartaléka szent dolog.”
Ezután belépett Márk munkahelyi e-mail-fiókjába. A jelszót még régen ő maga adta meg neki, azzal, hogy „ha valami sürgős lenne”. Bízott benne. Eszter írt egyetlen levelet a főnökének. Csatolta hozzá azokat a képernyőmentéseket is, amelyeket fél évvel korábban talált, és akkor még erővel elhitette magával, hogy „biztosan csak munkaügy”. Nem az volt. Kenőpénzekről szóltak. Nem nagy összegekről, de rendszeresen. Eszter akkor hallgatott. Szerette, hitt neki, reménykedett.
Most már nem reménykedett.
Rákattintott a küldés gombra.
Aztán eszébe jutott Lilla. Lillának volt egy szépségszalonja: kicsi, csinos, és állandóan veszteséges. Eszter tavaly kölcsönadott neki egymillió-hatszázezer forintot felújításra. Nem szóban, nem barátnők között odavetve, hanem közjegyző előtt aláírt tartozáselismeréssel. „Legyen minden felnőttesen elrendezve” — mondta akkor Lilla, és nevetett. Az okirat Eszter anyjának páncélszekrényében feküdt.
Eszter felhívta az anyját.
— Anya — szólalt meg meglepően nyugodt hangon. — Szia. Szükségem lenne Lilla tartozáselismerő papírjára. Emlékszel, nálad hagytam?
— Eszterkém, mi történt? — riadt meg az anyja azonnal. — Baj van?
— Nincs semmi. Csak ideje érvényesíteni. Lejárt a határidő.
— Eszter…
— Anya. Később. Mindent elmondok később. Most kérlek, intézd el.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend volt. Aztán az anyja halkan azt mondta:
— Megyek hozzád.
— Ne gyere. Elutazom. Most azonnal.
— Hová?!
— Ilona nénihez. Siófokra. Egy hétre.
— Eszter…
— Szeretlek, anya. Jól vagyok. Tényleg.
Letette. A hálószobából újra nevetés szűrődött ki. Eszter átment a dolgozószobába, összeszedte az iratait: személyi, útlevél, diploma, munkakönyv, minden, ami fontos lehetett. Egy kisebb bőröndbe beledobált néhány ruhát. A laptopot. A töltőt.
Legvégül visszament az éjjeliszekrényhez, és felvette a jegygyűrűt. Egy pillanatig nézte. Aztán kiment a konyhába, felnyitotta a szemetes fedelét, és beleejtette. A gyűrű fémesen koppant egy konzervdobozon. Eszter lecsukta a fedelet.
Az asztalra kitette a pezsgősüveget. Azt a bizonyosat. Mellé két poharat állított. Végül egy cetlit hagyott ott: „Gratuláljatok nekem. Osztályvezető lettem. És elmegyek tőletek. A kulcsokat dobjátok be a postaládába. A lakás az enyém — ajándékozási szerződés, Márk, emlékszel?”
Halkan behúzta maga mögött az ajtót. Lesietett a lépcsőn. Odakint még mindig szemerkélt, de a korábbi finom permetből valódi, hideg eső lett.
Eszter leintett egy taxit.
— Hová lesz? — kérdezte a sofőr.
— A Déli pályaudvarra.
Siófok sós, nyirkos széllel és alacsonyan lógó, szürke éggel fogadta. Ilona néni, az anyja húga, nagyjából tizenöt éve élt itt: a válása után költözött „a víz mellé, minél messzebb mindenkitől”, vett egy kis házat néhány percnyire a sétánytól, és nyitott egy kávézót. Eszter gyerekkorában minden nyarat nála töltött.
— Eszterkém! — Ilona néni a pályaudvaron magához ölelte, kérdések nélkül. Csak belenézett a szemébe, és ennyit mondott: — Gyere.
A parkoló felé indultak, ahol Ilona régi autója várta őket.