Eszter a vállával lökte be a főorvosi iroda ajtaját, és kis híján elsodorta a folyosón haladó beteghordót. Sietve odavetett egy halk „elnézést”, aztán már rohant is a lépcsőház felé. A liftre várni most elviselhetetlenül hosszúnak tűnt volna.
Osztályvezető. Huszonnyolc évesen.
„Eszter, mi mindannyian az ön kinevezését támogatjuk — csengett még a fülében Gábor főorvos hangja. — Megdolgozott érte.”
Odakint apró, hideg októberi eső szitált, Eszter mégis úgy érezte, mintha ragyogó napsütés öntené el az utcát. Lerántotta a kapucniját, arcát a szél felé fordította, és önkéntelenül felnevetett. Egy járókelő hátra is pillantott rá.
Márkra gondolt. Elképzelte, ahogy a férfi felkapja őt a karjába — mindig így tett, ha Eszter valami jó hírt vitt haza. Megpörgeti majd a konyha közepén, aztán előveszi azt a pezsgőt, amelyet régóta „valami igazán különleges alkalomra” tartogattak. Felhívja az anyját is, mert Márk mindig Máriát értesítette elsőként. „Gratuláljon a lányának, megint nagyot alkotott” — mondja majd, Mária pedig biztosan elsírja magát a telefonban.
Később megérkezik Lilla is. A legjobb barátnője. Majdnem a nővére. Biztosan berobban a sarki pékségből hozott Napóleon-tortával, mert Eszter csak azt szereti igazán, és Lilla ezt pontosan tudja. Lesz koccintás, nevetés, és hárman ülnek majd a konyhában késő éjszakáig, mintha újra egyetemisták lennének.
A virágosbódénál Eszter megtorpant. Vett magának egy csokor sárga krizantémot. Nevetségesnek érezte egy pillanatra, hogy saját magát lepi meg, de ezen a napon mindent szabad volt.
A taxi húsz perc alatt hazavitte. Az ötödik emeletre gyalog szaladt fel, mert a lift megint nem működött. Az ajtó előtt megállt, és megpróbálta összeszedni a levegőt.
Aztán megdermedt.
Az előszobában idegen cipő állt. Női. Vörös, vékony sarkú. Lilláé.
A szívébe nem azonnal hasított bele a felismerés. Először még örülni is kezdett: Lilla itt van, akkor mindjárt elmesélhet neki mindent. Csakhogy a cipők furcsán hevertek. Nem úgy, ahogy az ember rendesen leteszi őket. Az egyik oldalra dőlt, mintha kapkodva rúgták volna le.
— Márk? — szólalt meg Eszter halkan. — Lilla? Itthon vagytok?
Válasz nem jött. Csak a lakás belsejéből szűrődött ki valami tompa, elfojtott hang.
Eszter tett egy lépést előre. A krizantémok hirtelen ólomsúlyúnak tűntek a kezében. Letette őket a tükör alatti kis szekrényre. Lassan kibújt a kabátjából, mintha attól félne, hogy egyetlen hangosabb mozdulattal összetör valamit, ami már amúgy is megrepedt. A tükörből a saját arca nézett vissza rá: sápadt, kitágult szemű, idegen.
Elindult a folyosón. Nem lopakodott, de nem is lépett határozottan. Valahol mélyen már tudta, mi vár rá, az elméje mégis kétségbeesetten kapaszkodott más magyarázatokba: Lilla rosszul lett, Márk segít neki, csak beszélgetnek…
A hálószoba ajtaja résnyire nyitva volt.
Eszter odalépett. Benézett.
És meglátta őket.
Nem sikoltott fel. Nem rogyott össze. Csak állt, és nézte őket egy másodpercig, kettőig, háromig. Aztán némán behúzta az ajtót. Kívülről.
Visszament az előszobába, és leült a puffra. Tekintete a sárga krizantémokra esett; a virágfejek lekonyulva lógtak le a szekrény széléről. Olyan nevetségesek voltak. Olyan fölöslegesek.
Belül semmi sem mozdult. Nem jöttek könnyek, nem tört elő belőle kiáltás. Csak éles, süket csend maradt, mintha valaki egyetlen mozdulattal kikapcsolta volna a világ hangját.
„Osztályvezető” — jutott eszébe valamiért. Erre keserűen elmosolyodott.
Nagyjából tíz perc telhetett el. A hálóból neszezés hallatszott, majd visszafojtott nevetés. Lilla nevetése. Ugyanaz a nevetés, amelyet Eszter az első év óta ismert: a kollégiumi szobákból, Lilla fél év után széthullott házasságából, amikor Eszter magához vette, teával itatta, pszichológushoz hordta. Ugyanez a nevetés csengett Eszter saját esküvőjén is, ahol Lilla tanúként zokogott, és azt hajtogatta: „Eszterkém, ti annyira összeilletek…”
Eszter felállt. Lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt, és a tenyerébe fektette. Márk három éve vette neki.