Csak hosszú percek múltán kezdte felfogni igazán, mi történt vele. Gábor elárulta. Az a férfi, aki harminc évvel korábban szinte térden állva esdekelt neki, hogy legyen a felesége, most már alig várta, hogy megszabaduljon tőle.
Most bizonyára arról ábrándozik, hogy hamarosan egyedül marad, aztán majd boldogan él tovább egy fiatal, csinos nő oldalán. Eszternek összeszorult a mellkasa a megaláztatástól. A betegség önmagában is elég teher lett volna, de ez az árulás még mélyebbre taszította.
Aztán lassan, makacsul megkeményedett benne valami. Nem, nem fog összeomlani. Talpra áll, végigcsinálja a kezelést, meggyógyul, és élni fog. Csak azért is. Gábort pedig majd utoléri az élet igazsága.
A lakást hamarosan megvették, a holmikat átvitték az új helyre. Dóra nem hagyta magára az anyját, vele költözött. Eszter közben járta a kezeléseket; kegyetlenül megviselte a szervezetét, mégis összeszorított foggal tűrte a fájdalmat és a gyengeséget.
Gábor néha felbukkant nála. Nem szeretetből, ezt Eszter pontosan érezte. Inkább úgy méregette, mintha azt vizsgálná, mennyire romlott le, közelebb került-e már a véghez. Eszter ezért szándékosan rájátszott a beteg szerepére: sápadtabbnak, elesettebbnek mutatta magát, mintha valóban már csak kevés ideje maradt volna.
A kórházban, az infúziós állvány mellett fekve ismerkedett meg Andrással. Ő is ugyanazon a kezelésen esett át, és valahogy mindig talált hozzá egy biztató szót. Eszter úgy érezte, senki sem érti meg annyira, min megy keresztül, mint ez a csendes, figyelmes férfi.
Andrást a felesége hagyta el, mert megrémült attól, hogy egy beteg emberről kellene gondoskodnia. A férfi szomorúan beszélt róla, de keserűség nélkül. Azt mondta, mindenki a saját boldogságát keresi. Gyermeke nem született, és ezt nagyon fájlalta.
A kezelések után telefonszámot cseréltek. Időnként felhívták egymást, megkérdezték, ki hogy van, hogyan bírja a napokat. Eszternek sokat jelentett András nyugodt, emberi támogatása.
A szüleinek, akik egy másik városban éltek, semmit sem árult el a betegségéről. Nem akarta őket megijeszteni. Az édesanyjának amúgy is gyenge volt a szíve, minek rakjon rá még egy újabb terhet?
Amikor Eszter észrevette, hogy lassan erősödik, új lendület költözött belé. Úgy döntött, ideje Gáborral is komolyabban foglalkozni.
Egyik este minden előzetes bejelentés nélkül visszament a régi házhoz. A kulcs még nála volt. Halkan fordította el a zárban, majd belépett az előszobába.
Pontosan az a kép fogadta, amire számított. Gábor otthon volt Nórával. Amikor meglátta a feleségét, úgy pattant fel a kanapéról, mintha rajtakapták volna valami szégyenletesen.
– Eszter? Te meg mit keresel itt? Miért nem szóltál, hogy jössz? – csattant fel zavartan.
Ekkor a konyha felől megjelent Nóra is. Rövid köntöst viselt, szőkített haja lazán omlott a vállára, a kezében pedig két pezsgőspoharat tartott.
– Jó estét, Gábor – mondta Eszter hűvösen. – Ha jól emlékszem, ez még az én otthonom is, tehát akkor jövök ide, amikor kedvem tartja. Látom, te sem unatkozol. Talán be is mutathatnál bennünket egymásnak.
– Ő… ő Nóra – hebegte Gábor. – A kolléganőm. Egy új munkán dolgozunk, csak átbeszéltük a részleteket.
Nóra gúnyosan felnevetett.
– Ugyan, drágám, ne erőltesd ezt a mesét! A feleséged lehet beteg, de ostoba biztosan nem. Pontosan látja, mi folyik itt. Eszter, én már jó ideje a szeretője vagyok.