A kimutatásokból egyértelműen látszott: Gábor két év alatt összesen valamivel több mint háromszázhúszezer forintot utalt a közös számlára. Nóra ugyanebben az időszakban több mint nyolcmilliót.
A tárgyalóteremben hirtelen olyan sűrű lett a csend, mintha mindenki visszatartotta volna a lélegzetét.
— Az alperesnek van állandó munkahelye? — kérdezte ismét a bíró.
Gábor ügyvédje közelebb hajolt hozzá, és halkan súgott neki valamit. Gábor csak megrántotta a vállát.
Az ítélet három tárgyalási nap után született meg. Minden Nóránál maradt: a lakás, a nyaraló, az autó. Gábornak a bíróság a személyes holmijait és a televíziót ítélte meg. Igaz, a tévét is Nóra pénzéből vették, de ő már nem akart ezen vitát nyitni. Vigye, ha ettől könnyebb neki.
Amikor Gábor megjelent, hogy összeszedje a dolgait, Mária megint ott volt mellette. A lakásban járkált, hol a polcokat nézte, hol a dobozokat, és olyan arcot vágott, mint aki nagyon szeretne mondani valamit, csak most először életében nem talál hozzá elég éles szavakat. Ez különös volt tőle. Máskor a mondatai készen álltak, mielőtt bárki kérdezett volna.
Egy idő után megállt a konyha ajtajában, és Nórára emelte a tekintetét.
— Azt hiszed, győztél? — kérdezte csendesen.
Nóra nem kapta fel a hangját. Még csak meg sem rezzent.
— Nem hiszek semmit — felelte. — Egyszerűen csak a saját lakásomban élek.
Mária összeszorította a száját, aztán szó nélkül kiment.
Gábor végül az anyjához költözött. Más lehetősége nem nagyon maradt. Réka pedig hamar eltűnt a képből, amint világossá vált számára, hogy sem vagyon, sem kényelmes élet nem vár rá.
Mária egy este tányért tett a fia elé, leült vele szemben, és megpróbált magabiztosan beszélni:
— Semmi baj. Találunk neked egy rendes nőt. Olyat, aki nem ennyire büszke.
Gábor nem válaszolt. Csak bámulta az ételt maga előtt. Valamiért eszébe jutott az a régi reggel a konyhában: Nóra felkapta a táskáját, indult dolgozni, ő pedig még a szemét sem emelte fel a telefonjáról. És az is, ahogy Nóra azt mondta: „Későn jövök.” Nyugodtan. Sértettség nélkül. Üresen.
Akkor nem értette.
Most kezdett rájönni.
Nóra azon az estén kitárta a nappali ablakát. Beengedte a friss levegőt, aztán hosszú ideig csak állt ott, és nézte a várost. Fények, autók, idegen emberek élete — minden mozgott, haladt, lüktetett a maga ritmusában. Töltött magának egy pohár bort, halkan zenét indított a hangszórón, majd felhívta a nővérét.
— Vége? — kérdezte Katalin azonnal.
— Vége.
— És te hogy vagy?
Nóra elgondolkodott. Nem udvariasságból, nem megszokásból. Őszintén.
— Jól — mondta végül. — Nagyon régóta először tényleg jól.
Katalin felnevetett.
— Akkor hétvégén jössz hozzám. Az unokaöcséd már hiányol. És én is.
— Megbeszéltük.
Nóra letette a telefont, és újra kinézett az ablakon. Körülötte a lakás csendes volt, és végre egészen az övé. Minden sarok, minden polc, minden lámpa az ő döntése volt. Többé senki nem pakolja át a tányérokat, amíg nincs otthon. Senki nem teszi le a telefonját kijelzővel lefelé az ő kanapéjára.
Ez az élete volt.
Az ő tere.
Az ő szabályai.
Belekortyolt a borba, és elmosolyodott. Nem féloldalasan, nem kényszerből, hanem szélesen, tisztán, igazán.
A játszma lezárult. Nem azért nyert, mert keményebben ütött vissza. Hanem azért, mert tovább gondolkodott.
Egy év szinte észrevétlenül múlt el.
Nóra kisebb felújításba kezdett a lakásban: átfestette a nappali falait, és vett egy új kanapét. Világosat, kényelmeset, olyat, amelynek karfáján nem lógott idegen zakó. Apróságnak tűnt, mégis valahányszor belépett a szobába, melegség futott át rajta. Az a különös, nyugodt érzés, amikor egy hely végre teljesen hozzád tartozik.
A munkahelyén előléptették. Nem érte különösebb meglepetésként. Az előző fél évben olyan fegyelmezetten és összeszedetten dolgozott, hogy az eredmény szinte magától következett. Kiderült, hogy ha az ember fejét nem mások problémái foglalják el, rengeteg hely marad benne a saját ötleteinek.
Néha eszébe jutott Gábor. Nem fájdalommal, inkább úgy, ahogy egy régen becsukott könyvre gondol az ember. Talán érdekelné, hová futott ki a történet, de újraolvasni már semmi kedve.
Hallotta, hogy Gábor végül talált valami munkát, apróbb közvetítésekkel foglalkozott. Azt is beszélték, még mindig az anyjánál lakik, és komolyan összevesztek a pénzen. Furcsa fintora volt ez a sorsnak: Mária, aki annyira szerette volna irányítani mások költségvetését, most a saját nyugdíját osztotta meg a fiával, és ettől egyáltalán nem lett boldogabb.
Réka a pletykák szerint már mással járt.
Az élet ment tovább a maga rendje szerint.
Egy szombati napon Nóra kiment a piacra, virágokat akart venni az erkélyre. Sokáig válogatott, alaposan megnézett mindent, még az árussal is vitába keveredett a fajtákról. Utána betért a közeli kis kávézóba, rendelt egy kapucsínót, és leült az ablak mellé.
A szomszéd asztalnál egy fiatal pár nevetett hangosan. Gondtalanok voltak, könnyűek. A fiú lelkesen mesélt valamit, a lány pedig hátravetett fejjel, őszintén kacagott.
Nóra rájuk nézett. Irigység nélkül. Csak nézte őket egy pillanatig.
Aztán elővette a telefonját, és írt Katalinnak: „Holnap megyek hozzátok. Viszek tortát.”
A válasz szinte azonnal megérkezett: „Végre. Az unokaöcséd már kérdezgette, mikor jön Nóra néni.”
Nóra elmosolyodott. Megitta a kávéja végét, majd kilépett az utcára, bele a megszokott szombati napba. A sajátjába. Abba, amelyet nem felügyelt senki, és amelyre többé senki nem tehette rá a kezét.
Az elmúlt évek legjobb dolga az volt vele, hogy időben kimondta magának az igazságot.
És még időben levonta belőle a következtetést.