Mária így hagyott nyomot maga után: akárhányszor vendégségbe érkezett, elmosogatott, áttörölt, átrendezett valamit. Mintha csendben üzenni akarna: itt jártam, és amíg te nem voltál itthon, én voltam a ház úrnője.
Gábor a nappaliban ült, a nagy képernyőn ment valami műsor. A telefonja mellette hevert, kijelzővel lefelé fordítva.
— Ettél? — kérdezte anélkül, hogy igazán ránézett volna.
— Igen.
— Anyám beugrott. Kicsit rendet rakott.
— Látom — felelte Nóra egyenletes hangon.
Bement a hálóba, átöltözött, aztán visszatért. Leült a fotelbe, és kinyitott egy könyvet. Kívülről nézve teljesen szokványos este volt: férj a tévé előtt, feleség olvasással a kezében. Gábor oldalról rápillantott. Nóra nem nézett fel, nem kereste a tekintetét. Úgy tűnt, mintha semmi sem történt volna. A férfi mondani akart valamit, de nem talált hozzá megfelelő ürügyet.
Ekkor halkan megrezzent a telefonja.
Szinte ösztönösen kapott utána, gyorsan felállt.
— Kimegyek, telefonálok — vetette oda félvállról.
— Rendben — mondta Nóra, és továbbra sem emelte fel a szemét a lapokról.
A fal túloldaláról tompán átszűrődött Gábor hangja. Aztán nevetés. Rövid volt, de élő, könnyed, egészen más, mint amilyet Nóra mellett valaha is megengedett magának.
Nóra lapozott egyet.
Nem érzett dühöt. A harag ahhoz tartozik, amikor az ember tehetetlen, amikor nem tudja, merre mozduljon. Ő viszont már pontosan tudta.
Másnap ebédidőben üzenetet kapott Esztertől: „Az iratok elkészültek. Bármikor beadhatjuk. Csak a jelzését várjuk.”
Nóra visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, és folytatta a munkahelyi megbeszélést. Rámosolygott az egyik kollégájára, hozzászólt valamit a negyedéves jelentéshez, majd bólintott a vezetőnek. Minden ugyanúgy zajlott, mint máskor.
Csak odabent kattant a helyére valami. Mint amikor egy zár végre pontosan illeszkedik, és bezárul.
A jelzés meg fog érkezni. Hamarosan.
Gábor még nem sejthette, hogy a csinos, hallgatag, olyan „engedékenynek” hitt felesége hónapok óta türelmesen rakosgatja össze a kirakós darabjait. Az utolsó elem pedig már ott lapult Nóra zsebében.
Mária sem tudta még, hogy az a lakás, amelyben olyan magabiztosan pakolgatta ide-oda a tányérokat, soha nem lesz az övé. Egyetlen percig sem.
És Réka, az a bizonyos kis szívecskével a neve mellett, alighanem szintén nem volt tisztában vele, hogy a lovagja hamarosan lakás, autó és bőkezű feleségi háttér nélkül marad.
De mindez csak később következett.
Egyelőre szerda volt. Nóra a munkahelyi konyhában kávézott, nézte az ablakon át a tavaszi várost, és arra gondolt, hogy hétvégén el kellene mennie az édesanyjához. Régen találkoztak.
Az élet látszólag ment tovább a maga megszokott rendjében.
Nóra csütörtök reggel adta meg Eszternek a jelet.
Mindössze egyetlen szót írt: „Beadjuk.”
A telefont betette a táskájába, megitta a kávéja maradékát, és elindult dolgozni. A nap teljesen átlagosnak tűnt: értekezletek, hívások, táblázatok. A körülötte lévők közül senki sem gondolta volna, hogy ugyanebben az időben a város másik felén egy ügyvédnő gondosan benyújtja a házasság felbontásához szükséges dokumentumokat.
Gábor nem azonnal tudta meg.
Az idézés a következő héten érkezett, rendes postai levélben, hivatalosan, ahogy annak lennie kellett. Sokáig csak állt a borítékkal a kezében, és úgy bámulta, mintha nem értené, miféle tárgy került elé. Aztán lassan felfogta. Az első dolga pedig az volt, hogy felhívta az anyját.
Mária negyven percen belül megjelent. Berontott a lakásba — abba a lakásba, amely Nóráé volt, Nóra felújításával, Nóra bútoraival —, és már az előszobában beszélni kezdett. Hangosan, kapkodva, miközben a kabátját rángatta le magáról.
— Ez csak valami ijesztgetés a részéről. Nyomást akar gyakorolni rád. Gáborkám, ne ess pánikba, ez puszta manipuláció. Az ilyen asszonyokat szigorúan kell fogni, én mindig megmondtam.
Nóra a konyhaasztalnál ült a laptopja előtt. Nem ment el. Nem bújt be a hálóba. Ott maradt, és dolgozott — vagy legalábbis úgy tett. Valójában csak figyelte, amit hall.
— Nóra — váltott Mária hirtelen lágyabb, szinte kedves hangra —, beszéljük ezt meg normálisan, emberi módon. A család mégiscsak fontos dolog. Előfordulnak viták, hát istenem. Gáborkám elragadtatta magát, ennyi az egész.
— Mária — Nóra lecsukta a laptopot, és nyugodtan ránézett —, a papírok már be vannak adva. Nincs miről beszélnünk.
Az anyósa kinyitotta a száját, aztán visszazárta. Végül mégis kibökte:
— Tudod te, hogy talál magának mást? Nálad jobbat?
— Őszintén remélem — mondta Nóra, minden gúny nélkül.
A tárgyalást egy hónappal későbbre tűzték ki. Gábor ügyvéddel érkezett: idősebb férfi volt, aktatáskával, akit láthatóan Mária szerzett neki. Az ügyvéd rögtön próbált nyomást helyezni a helyzetre. Közösen szerzett vagyonról beszélt, a férj családi kasszához való hozzájárulásáról, sőt még lelki sérelemről is.
Eszter csendben végighallgatta. Aztán kinyitotta a mappáját.
A lakás: adásvételi iratok a házasság előtti időszakból. A hitel: számlakivonatok, valamennyi törlesztés Nóra kártyájáról. A nyaraló: közjegyző által hitelesített ajándékozási szerződés. Az autó: saját pénzből vásárolva, még a házasságkötés előtt.
A közös vagyon mindössze ennyi volt: egy hűtőszekrény, egy mosógép és a nappaliban álló televízió.
Gábor ügyvédje köhintett. Megforgatta a papírokat, majd újra köhintett.
A bíró — fáradt, de éles tekintetű, már nem fiatal nő — lassan lapozta át az iratokat, és időnként felnézett Gáborra. A férfi egyenes háttal ült, de valami már megroppant benne. Mintha egy léggömbből lassan, feltartóztathatatlanul szökne ki a levegő.
— Mekkora összeggel járult hozzá az alperes a közös háztartáshoz az elmúlt két évben? — kérdezte a bíró.
Eszter az asztalra tette a banki kimutatásokat.