Egy este, amikor vacsora után Gábor elnyúlt a kanapén és elszenderedett, a telefonja halkan megrezzent az asztalon. Nóra nem nyúlt hozzá. Nem volt olyan ember, aki titokban kutakodik. De a kijelző felvillant, és a nevet így is meglátta: „Réka”. Mellette egy kis szív.
Nóra visszatette a készüléket pontosan oda, ahol volt. Töltött magának egy pohár vizet, megitta lassan, aztán csak ennyit gondolt: hát akkor így állunk.
Akkor kezdett számolni. Nem a pénzt. Azt már régóta pontosan tudta. Az időt mérte fel. Mennyi kell ahhoz, hogy mindent higgadtan, tisztán, kapkodás nélkül intézzen el. Hogy amikor eljön a pillanat, ne érje készületlenül.
Az a pillanat végül a nappaliban érkezett el.
— A családi pénzek fölött én fogok rendelkezni. Vagy ilyen feleségre nincs szükségem!
— Rendben — felelte Nóra.
Gábor nézte, ahogy a nő kimegy a szobából, és nem értette, miért szorult össze hirtelen a gyomra. Mintha valami elkerülte volna a figyelmét. Valami lényeges.
Nóra bement a hálóba, felnyitotta a laptopját, és írt Eszternek: „Kezdjük.”
Két perc múlva megérkezett a válasz: „Készen állok. Holnap tízkor?”
„Tízkor” — írta vissza Nóra.
A fal túloldalán Gábor bekapcsolta a tévét. Ugyanúgy, ahogy minden este. Az ő világában az élet ment tovább a megszokott kerékvágásban.
Fogalma sem volt róla, hogy az már véget ért.
Másnap reggel Gábor úgy viselkedett, mintha az előző esti jelenet meg sem történt volna. Ez volt az egyik különös képessége: kimondani a legélesebb mondatokat, aludni rá egyet, majd reggel frissen, majdnem kedélyesen megjelenni a konyhában. Pólóban ült az asztalnál, a telefonját görgette, és kortyolgatta a kávéját.
— Ma bemész dolgozni? — kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.
— Igen — mondta Nóra, és felvette a táskáját. — Későn jövök.
Gábor bólintott. A tekintete már újra a képernyőn volt.
Nóra kilépett az ajtón.
Eszter irodája egy elegáns üzleti központban volt az Andrássy út környékén: szigorú üvegfelületek, recepciós pult, jó kávé illata és más emberek gondjainak sűrű levegője. Nóra harmadszor járt ott, de most először érezte úgy, hogy nem tanácsért érkezett. Hanem azért, hogy végre történjen valami.
Eszter fölösleges udvariaskodás nélkül fogadta. Becsukta maga mögött az ajtót, elővette az iratokat, és sorban az asztalra rendezte őket.
— Akkor nézzük — kezdte. — A lakással kapcsolatban minden egyértelmű. Házasság előtt vásároltad, a hitelt a te pénzedből fizettétek ki, a tulajdoni lapon te szerepelsz. Erre nem tarthat igényt. A nyaraló ugyanilyen: ajándékozási szerződés a szüleidtől. Az autó szintén a tiéd. Ami a közös számlát illeti: érkezett oda tőle érdemi befizetés?
— Aprópénz — válaszolta Nóra. — Az utóbbi fél évben pedig már az sem.
Eszter jegyzetelt valamit.
— Ebben az esetben vagyonmegosztásnál a bíróság jó eséllyel neked ad igazat. Egyetlen dolog van még. — Felnézett rá. — Azt mondtad, hogy azt akarta, utalgass át neki pénzt „apránként” a saját számlájára. Megtörtént bármelyik utalás?
— Nem. Hallottam, miről beszél, de odáig nem jutottunk.
— Jó. Akkor nincs mit rögzíteni ezen a téren. Elindítjuk az eljárást.
Nóra bólintott. Belül nyugalmat érzett. Azt a fajta csendes nyugalmat, amelyet Gábor sosem tudott elviselni. Ő hidegségnek hitte. Pedig nem az volt. Hanem tisztánlátás.
Miközben Nóra az ügyvédnél ült, Mária már hívta is a fiát.
— Gáborkám, mi lett? Beszéltetek tegnap?
— Beszéltünk, anya.
— És?
— Beleegyezett. Azt mondta, rendben.
Rövid csend következett. Aztán Mária hangja elégedetten, kissé olajosan szólalt meg:
— Na látod. Én megmondtam, hogy ezt már régen meg kellett volna lépni. Puha nő az. Engedni fog.
Gábor nem válaszolt. Valamiért az a tegnapi „rendben” reggel óta nem hagyta nyugodni. De elhessegette a gondolatot. Ugyan már. A felesége a felesége. Hová menne?
Mária ebédidő tájban érkezett, persze „csak úgy”, egy bolti szatyorral a kezében. Különösen szerette azokat az időpontokat, amikor Nóra nem volt otthon. Ilyenkor magabiztosabban mozgott a lakásban. Megfogott tárgyakat, benyitott szekrényekbe, mintha csak azt ellenőrizné, nincs-e szükség segítségre. Egyszer Nóra arra ért haza, hogy a konyhában máshová kerültek a tányérok. Hosszú ideig állt a polcok előtt, és próbálta megfejteni, mi értelme volt ennek. Aztán megértette. Nem volt értelme. Jelzés volt. Itt jártam. Én is számítok. Én is gazdasszony vagyok.
Nem. Nem volt az.
Délután háromkor Nóra kilépett Eszter irodájából, de nem hazafelé indult. Az autót a Nagykörút közelében, egy bevásárlóközpontnál hagyta, majd felment a második emeleti kis kávézóba. Oda, ahol a nővérével szokott találkozni. Katalin már ott várta.
Katalin öt évvel volt idősebb nála, és pontosan tudta, mikor kell hallgatni. Végighallgatta az egészet: a nappaliban lezajlott beszélgetést, Esztert, a szívecskés nevet a telefonon. Csak a végén kérdezett.
— Biztosan készen állsz erre?
— Igen.
— Nem fogod megbánni?
Nóra elgondolkodott. Nem sietve, nem ösztönből, hanem igazán.
— Nem. Három éve abban élek, hogy várok. Várom, hátha jobb lesz. Elfáradtam ebben.
Katalin rátette a kezét az övére.
— Akkor melletted vagyok. Mire van szükséged?
— Egyelőre semmire. Csak tudd.
Még egy órát ültek ott. Másról beszélgettek: az unokaöcsről, Katalin munkahelyváltási terveiről, egy kiállításról a Műcsarnokban. Két testvér hétköznapi kávézós beszélgetése volt. Kívülről nézve semmi különös.
Este fél nyolckor Nóra hazaért. A konyha feltűnően rendben volt. Ez csak egyet jelenthetett: Mária megint ott járt.