— Háromszázhatvanezer. És húszszázalékos kamatra adnák a lakáshitelt. Ekkora önerő mellett — tizenkétmillió forintról beszélek — a havi törlesztő bőven négyszázezer fölött lenne. Mondd már meg, honnan szednénk elő tizenkétmilliót?
— Az esküvőre félretettünk valamennyit…
— Az esküvőre egymillió forintunk volt, András. Abból is alig maradt valami. Ráadásul az esküvő egy hónap múlva van. Egy. Hónap. Múlva.
Erika néni furcsa hangot adott ki; olyan volt, mintha egyszerre akarna köhögni és gúnyosan felhorkanni.
— Lillácska, ahogy látom, te aztán mindent szépen kiszámoltál.
— Mégis minek néz engem, Erika néni? Hülyének? Nyolc éve könyvelőként dolgozom a Pikniknél. A számokhoz azért konyítok.
— Elég legyen — csapott Katalin a tenyerével az asztalra. — Nem kell itt jelenetet rendezni. Lilla, nyugodj meg. András, te is. Nem idegenek ülnek itt egymással szemben, hanem egy család.
— Család… — morogta András rekedten. — Anya, én tényleg megértem Esztert. Komolyan mondom. De értsétek meg engem is. Mi erre a lakásra építettünk mindent. Lilla már a tapétákat nézegette.
— Akkor át kell tervezni.
— Hogyan, anya? Az esküvő felét már kifizettük. A vendéglőnek ötszázhúszezer forint előleget adtunk. Nem jár vissza. Ha lefújjuk, az a pénz megy a kukába.
— Ki mondta, hogy fújjátok le?
— És mégis hol lakjunk?!
— Ott, ahol eddig. Az albérletben.
— Havi százezerért? Életünk végéig?
— Addig, amíg össze nem gyűjtitek a saját lakásra valót.
András a tányérját bámulta. A franciasalátához hozzá sem nyúlt.
Lilla hátratolta a székét, és felállt.
— András. Menjünk.
— Várj már.
— Mire várjak? Mindent hallottál. Gyere.
— Lilla, ülj vissza. Beszéljük meg normálisan.
— Én teljesen normálisan beszélek. Hazamegyünk, és otthon megbeszéljük.
— Itt is meg tudjuk. Ülj le.
Lilla lassan visszaereszkedett a székre. A leendő anyósára rá sem nézett.
— Rendben. Akkor beszéljünk higgadtan. András, egyetlen kérdésem van. Ezek szerint visszavonod, amit ígértél? Mindazt, amit egy éven át hajtogattál nekem?
— Lilla, ne mondd már így. Anya elmondta, mi a helyzet.
— Nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy visszalépsz-e a szavadtól.
— Nem lépek vissza. Csak… nem tudom, mit csináljak.
— Értem.
Megint felállt. A szék támlájáról levette a fekete Zara-táskáját, amelyet még azelőtt vett, hogy a márka eltűnt volna Magyarországról; Lilla úgy vigyázott rá, mint valami ereklyére.
— András, akkor most világosan kimondom, a szüleid és Erika néni előtt is. Lakás nélkül te nekem senki vagy. Nem azért voltam veled három évig, hogy harminckét évesen egy bérelt egyszobásban ragasztgassam utánad a leváló tapétát.
Az asztal körül olyan csend lett, hogy a poharak halk koccanása is túl hangosnak tűnt.
István felemelte a fejét. Katalin lassan letette a poharát. Erika néni szája résnyire nyílt.
— Ezt ismételd meg — szólalt meg Katalin.
— Mit ismételjek?
— Amit az előbb mondtál.
— Azt mondtam, amit gondolok. Maguk meg mind úgy tettek, mintha ez szerelem lenne. Nem szerelem volt ez, Katalin. Hanem megállapodás. A megállapodás része volt a lakás. Kivették belőle a lakást, tehát a megállapodás megszűnt.
— Lilla — pattant fel András. — Hallod te egyáltalán, miket beszélsz?
— Azt, amit már tegnap ki kellett volna mondanom. Az esküvő elmarad.
— Lilla!
— András, most hazamegyek, összepakolom a holmimat, és Rékához költözöm. A vendéglő előlegét megfelezzük. A ruhát már megvettem, azt megtartom. A gyűrűket visszaviszed az ékszerészhez, tizennégy napon belül cserélik vagy visszaveszik, utánanéztem.
— Te… ezt most komolyan mondod?
— Ennél komolyabban nem is mondhatnám.
Sarkon fordult, és elindult az ajtó felé.
— Lilla, állj már meg! — András utána rohant. — Mit művelsz? Esküvőnk lesz! A vendégeket már meghívtuk!
— Akkor szépen felhívod őket te.
— Lilla!
Ő már az előszobában volt. Leült a puff szélére, és belebújt a szandáljába. A mozdulatai gyorsak voltak, pontosak, mintha ezerszer begyakorolta volna. A csat elsőre a helyére kattant.
— András, emberi nyelven is elmagyarázom. Nem elhagylak. Egyszerűen nem akarok harminckét évesen mindent nulláról kezdeni. A barátnőim már a saját otthonukban élnek. Dóra Debrecenben vett a férjével egy háromszobás lakást. Vivien egy pécsi új építésű társasházban lakik. Réka az agglomerációban építtet házat. Én meg álljak be huszonötödiknek a sorba a te örökségedért, ami végül a nővéredhez kerül? Köszönöm, nem kérek belőle.
— Lilla, de hát ott a hitel…
— Harmincegy éves vagy. Hatvankettő leszel, mire kifizeted. A saját egészségemet sajnáljam erre? Vagy a tiédet?
— Akkor ennyi volt?
— Ennyi.
Kinyitotta az ajtót, aztán még visszafordult.
— Ja, András. A tortát vidd el. Én nem szeretem a dobostortát.
Azzal kilépett.
András visszament a konyhába, és leült a helyére. Az anyjára nézett. Katalin ugyanúgy őt figyelte.
— Hát — mondta végül az asszony —, akkor ez ennyi.
— Anya, mi az, hogy ennyi?
— Ennyi, fiam. Ma este elveszítetted a lakást is, meg a menyasszonyodat is.
— Anya, ezt te csináltad! Minden miattad történt!
— Miattam?
— Hát ki miatt más miatt? Ha hallgattál volna Eszterről, most nem omlik össze minden.