— …akkor idehoztam volna, együtt laktunk volna egy darabig, aztán Eszter ügyét valahogy rendezzük később…
Katalin lassan ránézett.
— András, te hallod magad?
— Miért, mit mondtam?
— Azt, hogy majd „később rendezzük”. Vagyis Eszter a két gyerekkel oldja meg, ahogy tudja, ti meg Lillával beköltöztök a nagymama lakásába, szépen, kényelmesen, a virágmintás tapéta alá.
— Anya, nem így értettem.
István közben töltött magának egy pohár pálinkát. Nem sietett. Aztán felhajtotta, falat nélkül.
— András — szólalt meg rekedten. — Amikor Lilla megkérdezte, visszavonod-e, amit mondtál, te a széket bámultad. Tudod, miért?
— Miért?
— Mert neked Lilla is csak egy lakás volt. Kellemes, szép, meleg, használható. Számítottál rá. Most, hogy a kényelem kicsúszott alólad, hirtelen már nem is olyan kedves neked.
— Apa, ez nem igaz.
— Dehogynem, fiam. És ami a legszomorúbb: neki te is lakás voltál. Csak éppen lábakon járó.
— Apa!
— Ne apázz itt nekem. Egész életedben csak ez megy: apa, anya, adjatok. Harmincegy évesen is idejössz anyádhoz, hogy „anya, kellene”. Egyszer megkérdezted, mennyi a vérnyomása? Vagy hogy az apád derekával mi van? Nem. Csak az, hogy adjunk.
— István, elég lesz — mondta halkan Katalin.
— Nem lesz elég. Hallja csak. Eszter hetente felhív minket. Márk belekiabál a telefonba, hogy beszélni akar a mamával. Anna versikéket mond. András meg mikor telefonált utoljára úgy, hogy nem akart semmit? Na, fiam?
András nem felelt.
— Látod. Még te sem tudod.
Erika néni, aki addig szótlanul ült a sarokban, egyszer csak megköszörülte a torkát.
— Kati, mondhatok valamit?
— Mondjad, Erika.
— András, ne Lillára haragudj. Az a lány persze nem egy könnyű eset, van benne tűz rendesen, de most nagy szívességet tett nektek.
— Miféle szívességet?
— Megmutatta, kit akartál majdnem feleségül venni. Ha nincs ez a lakásügy, két év múlva ugyanígy szétmentetek volna. Csak akkor már lenne egy gyerek is. Meg egy közös hitel.
— Erika néni…
— És még valamit mondok, aztán megsértődhetsz, ha akarsz. Te sem vagy éppen főnyeremény. Anyádék fél életükben támogatnak. Hol hűtő kell, hol mosógép, hol az autóhoz adtak pénzt. Te meg csak tartod a markod. Harmincegy éves vagy, Andriskám. A mi időnkben ennyi idősen az emberek már a második gyereket ringatták.
András leszegte a fejét, és az oroszsalátát kezdte nézni, mintha abban lenne a válasz.
Erika néni csendesebbre fogta a hangját.
— Eszternek most sokkal nehezebb, mint neked. Gondolj bele. Márk kicsi, kérdezgeti, hol az apja. Anna éjszakánként sír. Anyád meg apád ezért álltak mellé. Te meg, nagy felnőtt ember létedre, azon sértődtél meg, hogy elvették a játékodat.
— Ez nem játék.
— Persze hogy nem. Ez egy lakás, András. Falak meg kulcsok. Eszter viszont élő ember.
András tizenegy körül ment el. Taxit hívott, mert a kocsiba beülni sem volt ereje, nemhogy vezetni. Az albérletben, a kétszobás lakásban furcsa üresség fogadta. Lilla nem vitt el mindent, csak azt, ami igazán kellett neki: a neszesszerét, a hajszárítót, a laptopját, a töltőket. Az éjjeliszekrényen ott maradt az a kis köves gyűrű, amelyet András február tizennegyedikére vett neki. Mellette egy cetli feküdt.
„András, egy hétig ne keress. Utána megbeszéljük az éttermet és a gyűrűket. Ne rendezz jelenetet. Lilla.”
Leült az ágy szélére. Sokáig csak ült mozdulatlanul. A zsebében három kulcs lapult: az albérleté, a szülei lakásáé, és a nagymama régi, Bartók Béla úti lakásának kulcsa. Katalin még évekkel korábban adta oda neki, amikor a nagymama élt, hogy ha szükség lenne rá, locsolja meg a virágokat. András azóta sem adta vissza. Ott hordta a kulcscsomón.
Most levette a karikáról. A tenyerébe fektette, nézte egy darabig, aztán az éjjeliszekrényre tette, közvetlenül Lilla gyűrűje mellé.
Éjjel kettőkor felhívta Esztert.
— András? — vette fel azonnal a húga, mintha egyáltalán nem aludt volna. — Mi történt?
— Szia, Eszter.
— Mi ez a hang? Baj van?
— Nincs semmi. Csak… csak fel akartalak hívni. Hogy vagytok? A gyerekek?
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend volt.
— Márk rosszul alszik. Anna még elvan, ő kicsi, nem nagyon érti.
— És te?
— Én? — Eszter halkan, keserűen nevetett. — András, harminckétezer forintot keresek. Szerinted hogy vagyok?
— Eszter. Holnap utalok neked pénzt. Harmincezret.
— Ne, András. Nem kell.
— De kell. A húgom vagy. Utalom, és kész.
— András, mi van veled?
— Semmi. Tényleg. Csak telefonáltam.
Letette. Egy ideig a gyűrűt és a kulcsot nézte, ahogy egymás mellett feküdtek az éjjeliszekrényen. Aztán újra kézbe vette a kulcsot, forgatta az ujjai között, majd felállt. Kiment a konyhába, kihúzta a fiókot, és elővett egy szürke borítékot, olyat, amilyet a Magyar Postán adnak. Abban tartotta a fontos papírjait. Beletette a kulcsot, a tetejére pedig ráírta:
„Anya, add oda Eszternek.”
Leragasztotta.
Ezután kinyitotta a hűtőt, és elővette a megmaradt dobostortát, amelyet Katalin végül mégis becsomagolt neki. Vágott belőle egy szeletet. Leült az asztalhoz, megette. Aztán felállt, elmosta a tányért és a villát, és szépen a szárítóra rakta őket.
Végül lekapcsolta a villanyt, és ruhástul feküdt le aludni.