— …de hát… — próbálta folytatni András.
— Miféle „de hát”? — vágott közbe Katalin. — Eszternek tényleg nincs hová mennie, fiam. Egyáltalán sehová. Ha a lakást nem adjuk oda neki, ide fog beállítani a két gyerekkel. Nekünk meg csak ez a kétszobás van. Mondd meg, hová fektessem le őket?
András nem válaszolt. Lilla közben érezte, ahogy a ruhája alatt végigfut rajta a forróság: először a nyakánál, aztán lassan lejjebb kúszott, egészen a gyomráig.
— Katalin néni — szólalt meg óvatosan, minden szavát megválogatva. — Én értem, hogy Eszter nagyon nehéz helyzetbe került. Komolyan értem. De nekünk egy hónap múlva esküvőnk lesz. Mindent ehhez igazítottunk, mindent előre elterveztünk.
— Lilla, szerinted én mit tehetnék? — tárta szét a kezét Katalin. — A lányomról van szó. Egyedül maradt két kicsivel. Talán tegyem ki az utcára?
— Senki nem mondta, hogy kerüljön utcára. De biztosan van más megoldás is. Indítson tartásdíjpert. Menjen be a családsegítőhöz, kérjen támogatást.
— A családsegítő legfeljebb aprópénzt ad neki. Abból nem lesz tető a feje fölött.
— Akkor mi béreljünk lakást tovább?
— Ti fiatalok vagytok, egészségesek, gyerek nélkül. Megoldjátok.
Lilla lassan kifújta a levegőt. Erika néni ezalatt némán rágcsált egy uborkaszeletet, és hol az egyikükre, hol a másikukra pillantott, mintha egy pingpongmeccset követne.
— Apa — fordult András István felé —, te miért nem szólsz semmit?
István hátradőlt a széken. Ugyanaz a szürke pulóver volt rajta, amelyre Lilla még az előző télről emlékezett; a gallérján két vékony csík futott körbe.
— Mit mondjak, fiam? Anyádnak igaza van.
— Apa, de hát mi…
— Felnőtt ember vagy, András. Harmincegy éves. Van rendes munkád, nem keresel rosszul. Lillának is van állása. Most is albérletben laktok, fizettek érte százezer forintot havonta. Ha lejár a szerződés, kivesztek egy másikat. Nem omlott össze a világ.
— Ez így nem igazságos.
— Mi nem igazságos benne?
— Tizennégy éves korom óta azt hallgatom, hogy az a lakás majd az enyém lesz. „Ha megnősülsz, András, ha családot alapítasz, odaadjuk.” Egész életemben erre számítottam.
— Eszter meg arra számított, hogy lesz mellette egy férj — felelte István. — Aztán nézd meg, mi lett belőle. Az élet már csak ilyen, fiam. Néha átírja az ember terveit.
Erika néni ekkor már nem bírta tovább hallgatni.
— András, próbáld meg józanul nézni. Eszter kétgyerekes anya. Inkább hálásnak kellene lennünk, hogy eddig is elviselte azt a Balázst. Te is tudod, hogy az utóbbi két évben teljesen kikészítette szegényt.
— Tudom — morogta András. — De ennek mi köze a lakáshoz?
— Az, hogy nincs hová mennie! Pont ez a köze!
Lilla a szájához emelte a poharát. Inni egyáltalán nem akart, de valamivel le kellett foglalnia a kezét.
— Egy dolgot hadd kérdezzek meg — mondta végül. — Arról a Bartók Béla úti lakásról beszélünk, ugye? Az egyszobásról. Harmincnégy négyzetméter?
— Igen — bólintott Katalin. — Mária nagymama lakása.
— Önök szerint mennyit ér most?
— Lilla, mire akarsz kilyukadni?
— Csak szeretném érteni. Úgy hatvanmillió forint körül?
— Valahol akörül. És?
— És arra, hogy Eszternek két gyerekkel harmincnégy négyzetméteren hamarosan szűk lesz. Pár év, és Márknak külön szoba kell. Egy kétszobás lakás Debrecenben pedig nyolcvanmilliónál kezdődik. Gondoltak már arra, miből fizeti ki a különbözetet?
Katalin Lillára nézett. A tekintete hirtelen megkeményedett, élesebb lett, mint az előbb.
— Ez már nem a te dolgod, Lillácska.
— Hogyhogy nem az én dolgom? Egy hónap múlva a menyük leszek.
— Pontosan. Egy hónap múlva. Eszter viszont harminchét éve a lányom.
András gyorsan közbe akart lépni.
— Anya, Lilla, ne kezdjük el egymást marni. Anya, figyelj rám. Mi lenne, ha ti segítenétek Eszternek az albérletben? Maradna Pécsen, beadná a tartásdíjat, és egy-két évig valahogy kihúzná. Mi meg beköltöznénk a nagymama lakásába. Így mindenkinek jutna valami.
— András — Katalin fáradtan megdörzsölte az orrnyergét. — Pécsen egy albérlet legalább nyolcvanezer havonta. Szorozd meg huszonnégy hónappal. Az közel kétmillió forint. Nekünk nincs ennyi pénzünk csak úgy odaadni. Eszternek meg végképp nincs.
— És szerinted nekem meg Lillának van?
— Nem is neked kell fizetned. Neked a saját életedet kell felépítened.
— Épp azt próbálom! Erre a lakásra alapozva!
— Akkor építsd albérletből. Ahogy mások is.
Lilla letette a poharat az asztalra. A keze nem remegett. A hangja sem.
— Katalin néni, jól értem? Most azt mondja, hogy azt a lakást, amelyet három éve nekünk ígérnek, mégis Eszter kapja meg, mert a férje elhagyta.
— Igen. Jól érted.
— És az, hogy nekünk egy hónap múlva esküvőnk lesz, nagyjából annyit jelent, hogy oldjuk meg, ahogy tudjuk.
— Lilla, mi köze ennek az esküvőhöz?
— Az, hogy mi úgy terveztük, a nagymama lakásában kezdjük a közös életünket. Ez volt az alapfeltétel. András, mondd meg te is.
András hallgatott.
— András, szólalj már meg.
— Lilla…
— Ne „Lillázz” most. Februárban mit mondtál nekem? Azt, hogy amint összeházasodunk, azonnal költözünk, és felmondjuk ezt az albérletet. Ezt mondtad vagy nem?
— Mondtam.
— És akkor most mi lesz?
András félrenézett.
— Hát… felveszünk egy hitelt.
— Miféle hitelt, András?! — Lilla észre sem vette, hogy megemelte a hangját. — Te ezt most komolyan mondod? Neked havi négyszáznyolcvanezer forint a fizetésed, az enyém pedig még annál is kevesebb.