Lilla talán már ötödször igazította meg ugyanazt a tincset. A kezében egy üveg félédes bor volt, nagyjából 3600 forintért vették, ráadásul direkt egy borszaküzletben, nem valamelyik olcsó diszkontban. Mellette András a Prága tortát szorongatta, és egyik lábáról a másikra állt, mintha felelés előtt várakozna az osztályterem ajtajában.
— Mit toporogsz már? — sziszegte Lilla. — Csengess.
— Anya már kinyitotta. Minek csengessek?
Az ajtó valóban résnyire nyitva állt. A lakásból sült csirke illata úszott ki, keveredve valami émelyítően nőies szaggal: talán parfüm, talán arckrém. Vagyis Erika néni is itt van. András arca elkomorult. Abban reménykedett, hogy négyszemközt beszélhet az anyjával. Vagy legalább csak az apja előtt; István rendszerint hallgatott.
— Andriskám, te vagy az? — kiáltott ki Katalin a konyhából. — Gyertek be, vegyétek le a cipőt, mindjárt jövök.
Lilla András kezébe nyomta a bort, és a tükör elé lépett. Megigazította a rúzsát, lesimította a bézs, testhezálló ruháját, amelyet két nappal korábban vett leárazva a Gloria Jeansben. Nem volt kihívó, de éppen elég csinos ahhoz, hogy az anyósa később azt mondhassa a barátnőinek: András menyasszonya akár egy kép.
— Izgulsz? — súgta oda Lilla.
— Dehogy.
— Hazudsz.
— Jó, egy kicsit. Ha anya jó kedvében van, még meggondolhatja magát.
— András, három éve ígérik nektek azokat a kulcsokat. Mit kellene ezen meggondolni?
A férfi bólintott, de a mozdulatában nem volt meggyőződés.
Az asztalnál már ott ült Erika néni, Katalin idősebb nővére. Sovány asszony volt, fürkésző, kapaszkodó tekintettel, rikító ciklámen kardigánban, amely mintha még lekapcsolt lámpánál is világított volna. Tényleg krémszaga volt: Lilla azonnal felismerte, fekete gyöngyös arckrém, a nagymamájánál is állt egy ugyanilyen tégely a komódon.
— Ó, megjött a fiatalság! — csapta össze a tenyerét Erika néni. — A vőlegény meg a menyasszony. Lillácska, hát maga gyönyörű, komolyan mondom. Üljetek csak le.
Katalin közben az asztalra tette a majonézes salátát és a csirkés tálat. András apja, István, már a főhelyen ült, és némán a terítőt vizsgálta. Mindig ilyen volt: mintha gondolatban valahol messze járna, mégis minden egyes szót meghallana.
— Na, drágáim — kezdte Katalin, miközben leült —, meséljetek. Hogy állnak az esküvői dolgok?
— Minden terv szerint halad — mosolygott András. — Az éttermet lefoglaltuk, emlékeztek, a Marseille-t a Kossuth utcán? Találtunk ceremóniamestert, fotós is van.
— Sokba kerül?
— Körülbelül egymillió forint lesz.
Katalin szó nélkül biccentett. Erika néni halkan füttyentett.
— Az igen. Régen ennyi pénzből autót vett az ember.
— Erika néni, ma ennyiből még egy normális használt Suzukit sem nagyon — jegyezte meg Lilla félmosollyal.
Nevetés futott végig az asztalnál. A levegő oldódni kezdett, már-már családias lett. Lilla elkapta András pillantását, és aprót kacsintott: most, itt az idő. A férfi megköszörülte a torkát.
— Anya. Apa. Igazából azért jöttünk, hogy beszéljünk a lakásról.
Katalin lassan letette a villáját. István felemelte a szemét. Erika néni hirtelen rendkívül elmélyülten kezdett foglalkozni egy savanyú uborkával.
— Miféle lakásról, fiam?
— Hát melyikről? A nagyi lakásáról. Azt mondtad, ha összeházasodunk, megkapjuk a kulcsokat.
— Én ilyet nem mondtam.
Lilla úgy érezte, odabent valami halkan elszakad.
— Katalin, szilveszterkor mindenki előtt említette — szólalt meg óvatos, de feszült hangon. — Emlékszem rá. Andrással még Gergőnek is meséltünk róla, vannak tanúink.
— Azt mondtam, majd meglátjuk. Az nem ugyanaz, mint hogy odaadjuk.
— Anya, most mi van? — András teljesen összezavarodott. — Mi erre számítottunk. Direkt nem vettünk fel hitelt autóra, hogy a felújításra tudjunk félretenni.
Katalin nagyot sóhajtott.
— Andris, a lakást Eszternek adjuk.
Az asztal körül megállt a levegő. Olyan csend lett, hogy Lilla meghallotta, ahogy a konyhában csöpög a csap.
— Melyik Eszternek? — kérdezte András alig hallhatóan.
— A nővérednek. Kinek másnak?
— Anya… ezt most komolyan mondod?
— Ennél komolyabban nem is mondhatnám.
Eszter hat évvel volt idősebb Andrásnál. Pécsen élt a férjével, Balázzsal és a két gyerekükkel. Lilla az elmúlt három év alatt talán háromszor látta: lekvárral érkezett, száraz volt, csendes és állandóan fáradt. Magában Lilla csak savanyú nőnek nevezte. Persze soha nem hangosan.
— Mi történt vele? — kérdezte, és a hangja fél árnyalattal magasabbra csúszott.
— Balázs elment. Egy hete.
— Hogy érti, hogy elment?
— Úgy, ahogy mondom. Talált magának egy fiatal nőt a munkahelyén, összepakolta a táskáját, és lelépett. Eszter ott maradt a két gyerekkel: Márk ötéves, Anna három. A pécsi lakásuk albérlet, Balázs pedig azonnal abbahagyta a pénzküldést. Eszter pénztáros egy szupermarketben, havi százhuszonnyolcezer forintot kap. Fel tudod fogni, ez mit jelent?
— Anya… — kezdte András, de a hangja elakadt.