magánjellegű beszélgetés közben – vágott vissza András higgadtan. – A jog nem tiltja, hogy valaki rögzítse azt, ami a saját otthonában, a saját jelenlétében hangzik el. Ráadásul a felperes önként ment el Nórához, és ő maga kezdte a beszélgetést. Itt semmiféle jogsértés nem történt.
A bíró figyelmesen hallgatta, időnként bólintott, és jegyzetelt. Ezután sorra behívták a tanúkat. Kati néni is eljött, pedig már betöltötte a nyolcvanegyedik évét. Az unokája hozta be a bíróságra. Elmondta, hogy Ilona néni maga fogadta fel a mestereket, maga vásárolta az anyagokat, Gábor pedig legfeljebb annyiban segített, hogy odébb húzott néhány bútort, meg pár alkalommal felszögelt egy-egy szegélylécet.
– Kapott ezért pénzt? – kérdezte az ügyvédem.
– Kapott bizony – felelte Kati néni határozottan. – Ilona borítékot adott neki. A saját szememmel láttam. Utána még mondta is nekem: „Odaadtam Gáborkának a munkájáért, mert nem akarta elfogadni, de én ragaszkodtam hozzá.”
Gábor arca olyan vörös lett, mint a főtt rák. Mária idegesen gyűrögette a zsebkendőjét.
A szomszéd, Gergő bácsi is megerősítette, hogy a felújítás öt évvel korábban zajlott, amikor Nóra még nem is volt férjnél. Még az évszámra is pontosan emlékezett, mert abban az évben ment férjhez a lánya, és az a dátum örökre bevésődött neki.
A bíró mindenkit végighallgatott, feltette a kérdéseit, majd szünetet rendelt el. Kimentünk a folyosóra.
– Mit gondol? – fordultam Andráshoz.
– Szerintem helybenhagyják az elsőfokú döntést – mondta. – Túl sok bizonyíték szól ellenük. Ez a kétmillió forintról szóló számlacsomag pedig nagy valószínűséggel hamisítvány vagy legalábbis erősen kétséges. Ha szükséges, szakértői vizsgálatot kérek.
Egy óra múlva a bíró visszatért. Felolvasta a határozatot:
– Gábor K. fellebbezését a bíróság elutasítja. Az elsőfokú bíróság ítéletét változatlanul helybenhagyja. A döntés azonnal jogerőre emelkedik.
Hosszú levegőt fújtam ki. Gábor a fejéhez kapott. Mária felpattant a helyéről.
– Ez hazugság! Mi ezt nem hagyjuk annyiban! Továbbmegyünk! A Kúriáig is elmegyünk!
– Asszonyom, kérem, nyugodjon meg – szólt rá a bíró. – Az ítélet jogerős. Rendkívüli jogorvoslatnak ugyan vannak szűk keretei, de aligha fogják megváltoztatni az ügy kimenetelét.
Azzal felállt, és távozott. Mi is kimentünk a folyosóra. Alig léptünk ki, Mária már rám is támadt.
– Te! Minden miattad van! – kiabálta. – A fiam most mindent elveszített! Az ügyvédre is elment egy rakás pénz, Réka meg a gyerekekkel fedél nélkül maradt! Most boldog vagy?
– Mária – mondtam fáradtan –, ezt az egészet maguk indították el. Én csak megvédtem magam.
– Megvédte magát! – gúnyolódott. – Eladtad a lakást, zsebre vágtad a pénzt, most meg még sérelemdíjat is követelsz tőlünk! Abból nem lesz semmi!
– De lesz – feleltem nyugodtan. – A végrehajtási lapot már kiállították.
Mária lendítette a karját, mintha meg akarna ütni, de Gábor elkapta a csuklóját.
– Anya, elég! – mordult rá. – Vesztettünk, ennyi. Hagyd már békén!
Mária kirántotta a kezét, és hangosan kopogó sarkakkal elviharzott a folyosón. Gábor rám nézett. A szemében valami furcsa keveredett: harag, kimerültség és talán… megbánás?
– Nóra – szólalt meg halkan. – Te… ne haragudj, ha… Én nem így akartam. Anyám…
– Gábor – szakítottam félbe. – Menj. Ne mondj semmit. Már minden elhangzott.
Bólintott, megfordult, és az anyja után indult. Néztem, ahogy távolodik, és arra gondoltam: vége. Itt a pont.
Andrással együtt kiléptünk az épületből. Odakint erősen sütött a nap, meleg volt, szinte nyárias.
– Gratulálok, Nóra – mondta. – Most már végleg nyert. Innentől nyugodtan élhet tovább.
– Köszönöm – feleltem. – Maga nélkül nem ment volna.
– Dehogynem – mosolyodott el. – Erős ember maga. De ha bármire szüksége lenne, tudja, hol ér el.
Elbúcsúztunk. Beültem az autóba, és hazamentem. A fejemben különös üresség volt. Nem éreztem örömöt, sem dühöt, sem sértettséget. Csak mérhetetlen fáradtságot és valami csendes megkönnyebbülést.
Két héttel később a végrehajtók megkezdték Gáboron a kétszázezer forint sérelemdíj és a perköltségek behajtását. Nem tudtam, fizet-e vagy sem, és őszintén szólva nem is érdekelt. A lényeg az volt, hogy ez a rémálom véget ért.
Egy hónap múlva egy közös ismerőstől megtudtam, hogy Réka végül nem kapott lakást. A gyerekeivel egy bérelt szobában húzta meg magát, és két műszakban dolgozott, hogy eltartsa őket. Gábor az anyjához költözött, de hamarosan ott is bajok kezdődtek. Mária mindenért a fiát hibáztatta, azt ordította vele, hogy gyenge, pipogya alak, aki semmire sem képes. Aztán megtörtént az, amire senki sem számított.
Eszter hívott fel, az a közös ismerősünk, akivel néha összefutottunk a munkahelyen.
– Nóri, hallottad? – kérdezte suttogva, mintha attól félne, valaki kihallgatja.
– Mit? – nem értettem.
– Mária beperelte Gábort. Visszaköveteli tőle azt a pénzt, amit az ügyvédre adott. Azt mondja, Gábor megígérte, hogy ha nyernek, visszafizeti, most meg nem akarja.
Elakadt a szavam.
– Tessék? A saját fiát?
– Igen – erősítette meg Eszter. – Nem kis összegről van szó, drága ügyvédet fogadtak. Mária fizette, Gábor pedig állítólag írt róla elismervényt. Most meg azt mondja, nincs miből törlesztenie. Mária erre beadta a keresetet. Azt hajtogatja, hogy ő nem azért gyűjtögette a pénzét, hogy a fia meg a menye bíróságra járjon belőle.
Nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. Hát ennyit ért a családi összetartás. Ennyit a „vér nem válik vízzé” elve. Amint pénzszagú lett a történet, az anya már a saját fiát is kész volt bíróság elé rángatni.
És ezzel még nem volt vége. Egy hónappal később Eszter azt mesélte, hogy Réka összeveszett az anyjával ugyanemiatt. Réka szerint Máriának nem lett volna szabad pénzt követelnie Gábortól, hiszen ő a családért próbálkozott. Mária erre élősködőnek nevezte, és a fejére olvasta az összes évet, amikor szerinte Réka az ő nyakán élt. Réka becsapta maga mögött az ajtót, és azóta nem beszéltek.
Gáborról azt rebesgették, hogy inni kezdett. Elveszítette az állását, mert túl gyakran ment be másnaposan. Mária végül kirakta a lakásából, amiért nem fizette vissza neki a pénzt. Gábor hol barátoknál aludt, hol ott, ahol éppen sikerült.
Hallgattam ezeket a híreket, és nem tudtam, mit kellene éreznem. Egyfelől volt bennem némi káröröm, ezt nem tagadom. Másfelől szomorúság is. Hiszen valamikor szerettem ezt az embert. Valamikor család voltunk. És lám, idáig jutott minden.
Egy este, miközben Benedek macskát etettem, és épp a spanyolórára készülődtem, megszólalt a csengő. Kinéztem a kémlelőnyíláson: Gábor állt az ajtó előtt. Sovány volt, borostás, koszos kabátban, olyan szánalmas és elveszett, hogy egy pillanatig meg sem ismertem.
Kinyitottam. Ott állt némán, a padlót nézte. Aztán lassan felemelte a tekintetét.
– Nóra, engedj be fél órára. Megfagyok.
Kint hideg volt, november vége. Sóhajtottam, és félreálltam az ajtóból. Belépett, a konyhába ment, leült egy székre. Benedek fújt egyet, és sértődötten beszaladt a szobába.
– Kérsz teát? – kérdeztem.
– Kérek – bólintott.
Feltettem a vizet, majd leültem vele szemben. Körbenézett a konyhában, mintha most látná először.
– Otthonos nálad. A tiéd, ugye?
– Az enyém – mondtam.
Sokáig hallgatott. Végül a bögréjét bámulva megszólalt:
– El sem tudod képzelni, mi volt nálunk a per után. Anyám nekem esett, Réka is. Mindenki pénzt követel, nekem meg nincs. A munkámat elvesztettem. Lakni sincs hol. Én azért jöttem… hogy bocsánatot kérjek.
– Gábor – mondtam csendesen –, te már kértél bocsánatot. Többször is.
– Most komolyan mondom – nézett fel rám. – Mindent megértettem. Hülye voltam, hogy anyámra hallgattam. Nóra, kezdjük újra. Én megváltozom. Keresek munkát, szeretni foglak, ahogy régen. Kérlek.
Néztem őt, és rájöttem, hogy egy idegen ül velem szemben. Szánalmas volt, megtört, de még mindig azt kereste, hogyan szakíthatna magának valamit az életből. Nem engem szeretett. Egyszerűen nem volt hová mennie.
– Gábor – mondtam határozottan –, olyan, hogy „régen”, már nincs. Te törted össze az egészet. Nem az anyád, nem Réka. Te. Mondhattad volna nekik, hogy elég. Kiállhattál volna mellettem. De nem ezt választottad. Őket választottad. Most pedig, amikor ők is kidobtak, idejöttél hozzám. Én nem vagyok tartalék menedékhely.
Nem válaszolt. Hosszú ideig csak ült. Aztán felállt.
– Akkor nem bocsátasz meg?
– Nem – feleltem.
Bólintott, megitta a teáját, és az ajtó felé indult. A küszöbnél még visszafordult.
– Pedig valamikor tényleg szerettelek.
– Én is téged – mondtam. – De az már nagyon régen volt.
Kiment. Bezártam az ajtót, és homlokomat a hideg fához támasztottam. Odabent üresség volt. Nem sajnáltam, nem haragudtam, nem fájt. Csak csend lett.
6. fejezet – Élet utána
Eltelt fél év. Hat hónap csend, nyugalom és újrakezdés. Már nem rezzentem össze, ha megszólalt a csengő. Nem féltem kilépni az utcára. Nem vártam, hogy valaki hátulról újra belém rúg. Vége lett. Végérvényesen.
Spanyolország még annál is jobb volt, mint amilyennek elképzeltem. Két hét a tengerparton, kilátással a vízre, spanyol öregekkel, akik megállás nélkül fecsegtek, és türelmesen javítgatták a kiejtésemet. Barnán, kipihenten tértem haza, és azzal az eltökélt szándékkal, hogy rendesen megtanulom a nyelvet. A tanfolyamot folytattam, már rövidebb cikkeket is olvastam spanyolul az interneten, és egyszerűbb beszélgetésekben sem jöttem zavarba.
A munkahelyemen is minden rendben alakult. Az előléptetés után magabiztosabb lettem, összetettebb feladatokat vállaltam, és éreztem, hogy számolnak velem. Még a kollégáimmal is oldottabb lett a kapcsolatom. Talán én változtam meg: már nem az a félénk Nóra voltam, aki inkább hallgatott, nehogy rosszat mondjon.
Benedek macska közben illetlenül kikerekedett. Az állatorvos szerint diétára kellett volna fogni, de képtelen voltam megtagadni tőle az extra falatokat. A párkányon ült, figyelte a madarakat, és elégedetten hunyorgott a napfényben.
Vettem egy autót is. Kicsi volt, használt, de jó állapotú. Így már könnyebben kijártam vidékre, meglátogatni az anyámat – pontosabban a nevelőanyámat, Ilona néni régi barátnőjét –, aki egy faluban élt. Örült, hogy végre összeszedtem magam, és abbahagyta a sajnálkozást. Elég volt a sajnálatból. Új élet kezdődött.
Egy péntek este a konyhában ültem, teát ittam, és a telefonomon görgettem a híreket. Benedek az ölemben aludt. Ekkor megcsörrent a mobil. Ismeretlen, vezetékes szám volt.
– Tessék – szóltam bele.
– Nóra Péterné? – kérdezte egy idősebb női hang, rekedtesen.
– Igen, én vagyok.
– Mária vagyok – mondta. – A volt anyósa.
Majdnem félrenyeltem a teát. Fél év hallgatás után egyszer csak felhív. Vajon mit akarhat?
– Jó estét, Mária – feleltem óvatosan. – Történt valami?
– Történt – sóhajtott nagyot. – Gábor kórházban van. Súlyos az állapota. Téged kért, látni akar. Tudom, hogy azok után, ami volt, nincs jogom ilyet kérni, de… eljönnél? Nincs teljesen magánál, félrebeszél, és téged hív.
Elhallgattam. Túlságosan váratlan volt. Túlságosan különös.
– Mi baja? – kérdeztem végül.
– A szíve – mondta. – Az orvosok szerint infarktus. Alig tudták visszahozni. Most az intenzíven fekszik. Állandóan téged emleget. Nem is tudtam, felhívjalak-e. De nem hagyott békén a lelkiismeretem.
Eszembe jutott az az utolsó este, amikor ott állt az ajtóm előtt, koszos kabátban, elveszetten. Az is, ahogy nemet mondtam neki. És ahogy elment.
– Hol van? – kérdeztem.
– A városi kórházban, a kardiológián. Második épület, ötödik emelet. Nóra, kérlek, gyere el. Tudom, vétettünk ellened, de mégiscsak ember.
Letettem a telefont, és sokáig meredtem a falra. Benedek felébredt, kérdőn rám nézett, majd az orrával megbökte a kezemet. Megsimogattam, de a gondolataim egészen máshol jártak.
Miért kellek neki? Mit akarhat mondani? És nekem miért kellene odamennem? Már lezártam magamban mindent. Pontot tettem a végére. De odabent valami mégis megmozdult. Talán szánalom volt. Talán kíváncsiság. Talán a régi érzések halvány maradéka.
Másnap reggel felhívtam Esztert, azt a közös ismerőst, aki korábban is mesélt a családi viszályaikról. Ő nővérként dolgozott ugyanabban a kórházban, ahová Gábort bevitték.
– Eszter, szia. Ma dolgozol? – kérdeztem.
– Igen, délelőttös vagyok. Mi történt?
– Meg tudnál nézni nekem egy beteget? Gábor K., kardiológia. Azt mondják, infarktusa volt. Tudsz róla valamit?
Eszter nagyot sóhajtott.
– Jaj, Nóra, elég csúnya ügy. Tegnap hozták be, alig sikerült stabilizálni. Most az intenzíven van, az állapota súlyos, de egyelőre stabil. Az orvosok azt mondják, ha ebből kijön, az kisebb csoda lesz. A szíve teljesen le van strapálva, ivott is, idegeskedett is. Te oda akarsz menni?
– Nem tudom – vallottam be. – Az anyja hívott, könyörgött.
– Te döntöd el – mondta Eszter. – Csak számolj vele, hogy Mária állandóan ott ül. Réka is bejár. Lehet belőle cirkusz.
– Réka? – lepődtem meg. – Hiszen nem is beszéltek egymással.
– Úgy látszik, kibékültek – horkant fel Eszter. – A betegség sok mindent összeragaszt.
Letettem, és gondolkodni kezdtem. Réka ott van. Mária is ott van. Gábor az intenzíven. Ha elmegyek, könnyen botrányba fulladhat. Ha nem megyek, talán később bánni fogom, hogy nem búcsúztam el tőle, ha mégis meghal.
Végül úgy döntöttem, elmegyek. De nem egyedül.
Felhívtam Andrást. Meglepődött, de beleegyezett, hogy elkísér – nem ügyvédként, hanem barátként. Este hatkor találkoztunk a kórház előtt. Farmer volt rajta és kabát, nem a megszokott szigorú öltönye, így egészen hétköznapinak tűnt.
– Izgul? – kérdezte, amikor a bejárat felé indultunk.
– Nem is tudom – feleltem. – Furcsa az egész. Fél éve nem láttam, most meg így.
– Tartsa magát – mondta. – Itt vagyok. Ha bármi kellemetlen történik, azonnal elmegyünk.
Második épület, ötödik emelet. A levegőben kórházszag terjengett: gyógyszer, fertőtlenítő és valami nehezen megfogható, nyugtalanító szag. Megtaláltuk az intenzív osztály ajtaját. A folyosón, a székeken Mária és Réka ültek.
Amikor megláttak, Mária felállt. Réka is felemelkedett, de lesütött szemöldökkel, ellenségesen nézett rám. Mindketten megöregedettnek és kimerültnek látszottak. Márián régi kabát volt, ősz haja ziláltan lógott, nyoma sem volt a korábbi, magasra fésült frizurájának. Réka melegítőben állt, szeme alatt sötét karikákkal.
– Eljöttél – mondta Mária. A hangjában most nem volt támadás, csak fáradtság. – Köszönöm.
– Mi van vele? – kérdeztem.
– Nagy kiterjedésű infarktus – felelte. – Az orvosok szerint leállt a szíve, alig tudták újraindítani. Most már néha magához tér, de nagyon gyenge. Éjjel téged kérdezett. Téged hívott.
Réka nem szólt semmit, csak valami megfejthetetlen arckifejezéssel bámult.
– Bemehetek hozzá? – kérdeztem.
– Megkérdezem a nővért – mondta Mária, és odament a pulthoz. Egy perc múlva visszajött. – Bemehetsz, de csak rövid időre. Öt perc. És egyedül.
Hátranéztem Andrásra. Bólintott.
– Menjen. Itt megvárom.
Beléptem a kórterembe. Bent csend volt, csak a gépek szabályos sípolása hallatszott. Gábor az ágyon feküdt, vezetékekkel és csövekkel körülvéve. Az arca szürke volt, beesett, a szeme csukva. Közelebb léptem, és leültem mellé.
– Gábor – szólítottam meg halkan.
Kinyitotta a szemét. Zavaros tekintete nehezen talált fókuszt. Aztán meglátott, és valami életféle villant benne.
– Nóra… – suttogta. – Eljöttél… Köszönöm.
– Ne beszélj – mondtam. – Az orvosok szerint nem szabad felizgatnod magad.
Gyengén megrázta a fejét.
– El kell mondanom… Muszáj… Bocsáss meg… Mindenért. Anyámért, Rékáért, a perért… Azért, hogy nem álltam melléd… Ostoba voltam.
– Már vége – válaszoltam. – Elmúlt.
– Nem múlt el – köhögni kezdett, a lélegzete elnehezült. – Tudnom kell… Megbocsátottál nekem?
Néztem őt, és magamban kerestem a választ. Megbocsátottam? Talán igen. Nem miatta. Magam miatt. Hogy végre elengedhessem.
– Megbocsátottam – mondtam. – Már régen.
Lehunyta a szemét, és egy könnycsepp végigcsúszott az arcán.
– Köszönöm… – lehelte. – Te jó ember vagy… Mindig az voltál… Én meg…
– Aludj – mondtam. – Gyógyulj meg. Nekem mennem kell.
Felálltam, de ő hirtelen kinyitotta a szemét, és megfogta a kezem. Gyenge volt a szorítása, mégis makacs.
– Nóra… Ha túlélem… Felhívhatlak egyszer? Csak hogy halljam a hangod?
Hallgattam egy pillanatig. Aztán bólintottam.
– Felhívhatsz.
Elengedte a kezem, és újra lehunyta a szemét. Kiléptem a folyosóra.
Odakint mindannyian rám vártak. Mária kérdőn nézett, Réka továbbra is ellenségesen.
– Na? – kérdezte az anyja.
– Beszéltünk – feleltem. – Bocsánatot kért.
– És te megbocsátottál neki? – kérdezte Réka hitetlenkedve.
– Mi közöd hozzá? – fordultam felé. – Ez nem a te ügyed.
– De igenis az! – csattant fel. – Ő a bátyám! És miattad majdnem meghalt!
– Miattam? – alig hittem a fülemnek. – Réka, elment az eszed? Ti toltátok bele a perbe az anyáddal együtt, ti rángattátok, ti szívtátok ki belőle az utolsó erőt is!
– Hallgassatok el mindketten! – szólt rájuk Mária élesen. – Kórházban vagyunk, ne ordítsatok.
Réka elnémult, de a tekintete továbbra is gyűlölettel szegeződött rám. Máriához fordultam.
– Én most elmegyek. Ha történik valami, hívjon.
– Nóra – állított meg Mária. – Köszönöm, hogy eljöttél. Tudom, hogy hibáztunk. De te… te tényleg jó vagy. Ebben igaza volt.
Nem válaszoltam. Csak elindultam a lift felé, ahol András várt rám.
Kimentünk az utcára. Már besötétedett, kigyúltak a lámpák. Hideg volt, de a kórházi fülledtség után frissnek tűnt a levegő.
– Hogy van? – kérdezte.
– Furcsán – mondtam. – Bocsánatot kért. Azt mondta, szeretett.
– És maga? – nézett rám figyelmesen.
– Én megbocsátottam – feleltem. – Talán nem is neki, hanem magamnak. Azért, hogy ennyi éven át tűrtem. Azért, hogy nem mentem el hamarabb. Azért, hogy hagytam, hogy kihasználjanak.
– Ez így helyes – bólintott András. – A megbocsátás nem nekik kell. Hanem annak, aki tovább akar élni.
– Maga filozófus – mosolyodtam el halványan.
– Az ügyvédek többnyire cinikusak – vont vállat. – De néha nem árt egy kis filozófia sem.
Elindultunk az autója felé. Felajánlotta, hogy hazavisz, én pedig elfogadtam. Útközben alig beszéltünk. Mindketten a saját gondolatainkban ültünk. A házam előtt megállt, és mielőtt kiszálltam volna, azt mondta:
– Nóra, jól csinálta. Tartsa magát. És ha bármire szüksége van, én itt vagyok.
– Köszönöm, András – feleltem. – Sokat segített. Nem csak ügyvédként.
Elmosolyodott, bólintott, majd elhajtott. Én pedig felmentem a lakásomba, ahol a kövér Benedek és a csend várt.
Egy hét múlva Mária telefonált. Azt mondta, Gábort átvitték az intenzívről egy sima kórterembe, és lassan javul az állapota. Aztán hozzátette:
– Nóra, azt üzente, hogy emlékszik a szavaidra. És hogy élni fog. Érted, ezt mondta.
– Ne értem éljen – válaszoltam. – Magáért. Élni akarjon önmagáért.
– Eljössz még hozzá? – kérdezte félénken.
– Nem, Mária – mondtam. – Én elbúcsúztam. A többi már az ő dolga.
Sóhajtott, de nem vitatkozott.
Egy hónappal később megtudtam, hogy Gábort kiengedték a kórházból. Egy másik városba költözött rokonokhoz, abbahagyta az ivást, és munkát talált. Réka a gyerekekkel visszament az anyjához, és úgy tűnt, kibékültek. Máriáról azt beszélték, hogy csendesebb és szelídebb lett; a fia betegsége megváltoztatta.
Nálam minden rendben volt. Jártam a tanfolyamra, tanultam spanyolul, utaztam anyámhoz, és nevelgettem Benedeket. Andrással időnként találkoztunk: ittunk egy kávét, beszélgettünk. Nem voltak célozgatások, nem volt semmi felesleges. Csak jóleső, nyugodt emberi közelség.
Egy este a konyhában ültem, és a naplementét néztem az ablakon át, amikor hirtelen rájöttem valamire. Hosszú évek óta először jó volt egyedül lennem. Nem magányos voltam. Hanem szabad. Békés. Otthonos. A magam ura lettem, a saját támaszom.
Benedek felugrott az ölembe, és dorombolni kezdett. Megsimogattam, és elmosolyodtam.
Ilona néninek igaza volt. Erős vagyok.
Csak sokáig nem tudtam róla.
Most már tudom.