A keresetben a követelt összeg tizenkétmillió forint körül szerepel. Vagyis, ha jól értem, majdnem az eladási ár felét akarja elvinni azzal az indokkal, hogy ennyit értek volna azok a bizonyos „fejlesztések”.
– Igen – bólintottam. – A lakásért valamivel több mint huszonnégy millió forintot kaptam kézhez.
– Ügyes húzás – jegyezte meg András szárazon, és féloldalasan elmosolyodott. – Csakhogy van itt egy apró gond. Ahhoz, hogy egy ilyen követelésnek legyen alapja, a beruházásnak valóban jelentősnek és az ingatlantól elválaszthatatlannak kell lennie. Magyarul: komoly felújításról, szerkezeti átalakításról, vezetékek, csövek, villamos hálózat cseréjéről beszélünk. Amit ön elmondott, és ami a felvételen is hallható, az legfeljebb esztétikai javítgatás. Ráadásul Gábor maga mondja ki, hogy a felújítást a nagynénje intézte, ő pedig csak segédkezett.
– De vannak számlák is – tettem hozzá. – Az anyósa két éven át gyűjtögette őket. Állítólag az anyagokról.
– A számla önmagában nem rossz – ismerte el András. – De attól, hogy valaki felmutat néhány blokkot vagy számlát, még nem bizonyította, hogy azokat az anyagokat Gábor vette meg, és hogy ténylegesen ebbe a lakásba kerültek. Ha Mária nevére szólnak, vagy Ilona néni nevére, akkor az kifejezetten nem őt erősíti. Ha Gábor neve szerepel rajtuk, akkor is meg kell néznünk, miről van szó. Szögek, tapéta, festék, ragasztó… ezek apró tételek. Ehhez képest ő tizenkétmillió forintot követel.
– Mit tegyek? – kérdeztem halkan.
– Először is: ne essen kétségbe – mondta határozottan. – Beadunk egy viszontkeresetet, amelyben kérjük annak kimondását, hogy a lakás eladásából származó pénz az ön különvagyona. A hangfelvételt pedig csatoljuk bizonyítékként, mert azon Gábor gyakorlatilag elismeri, hogy a követelése nincs megalapozva. Emellett indítványozni fogom tanúk meghallgatását is: szomszédokét, Ilona néni ismerőseiét, bárkiét, aki látta vagy tudta, hogy a munkákat ő intézte. És természetesen ön is elmondja majd, amit tud. Ön lesz az egyik legfontosabb tanú.
– Félek – vallottam be. – Soha életemben nem jártam bíróságon.
– Ez teljesen érthető – enyhült meg a hangja. – De higgye el, eddig nagyon jól viselkedett. Nem mindenki lett volna ennyire lélekjelenlétnél, hogy rögzítse azt a beszélgetést, aztán ügyvédhez forduljon. Sokan inkább tűrnek a végsőkig, aztán már csak akkor kapnak észbe, amikor elvesztették, amit meg lehetett volna védeni. Önben van tartás.
A szavai után valami lassan felmelegedett bennem. Nem oldódott meg semmi, de legalább valaki végre nem engem hibáztatott.
– Mennyibe fog ez kerülni? – kérdeztem, amikor eszembe jutott a gyakorlati oldal.
András megmondta az összeget. Sok volt, de nem megfizethetetlen. Az eladásból még maradt pénzem, és tudtam, hogy ezt most nem sajnálhatom.
– Rendben – mondtam. – Belevágok. Mikor kezdjük?
– Most azonnal. Elkészítem az iratokat, ön átnézi és aláírja őket, holnap pedig beadjuk a viszontkeresetet. Van még időnk, az előkészítő tárgyalást csak két hét múlvára tűzték ki. Addig fel tudunk készülni.
Megkötöttük a megbízási szerződést, kifizettem az előleget. Amikor kiléptem az irodából, kicsit szédültem. Nem tudtam, az idegességtől-e vagy attól, hogy először éreztem: végre nem sodródom, hanem teszek valamit. Megtettem az első helyes lépést. Innentől már csak ki kellett várni a folytatást.
A következő két hét úgy telt el, mintha feszes huzalon járnék. Alig mentem ki a lakásból, mert attól tartottam, egyszer csak belebotlom Gáborba vagy az anyjába. Telefonon főleg anyával beszéltem – a nevelőanyámmal, Ilona néni barátnőjével, aki annak idején felnevelt –, meg Erzsébettel. Anya mindig ugyanazt mondta: „Tarts ki, kislányom, erős vagy.” Erzsébet pedig megígérte, hogy ha kell, tanúként is eljön.
Gábor többször hívott. Nem vettem fel. Erre üzeneteket kezdett küldözgetni: „Ezt még megbánod.” „A bíróság majd megmutatja.” „Olyan ügyvédem van, hogy cafatokra szed.” Mindent lementettem, és továbbítottam Andrásnak.
Az előkészítő tárgyalás előtti napon váratlanul Mária hívott. Meglepődtem, mert az anyósom korábban soha nem keresett közvetlenül. Mindent Gáboron keresztül intézett. Most azonban úgy látszott, úgy döntött, saját kezébe veszi az ügyet.
– Nóra – szólalt meg, amikor felvettem, és a hangja olyan hideg volt, mintha jégcsap csörrent volna. – Neked már végképp nincs lelkiismereted? A saját férjed ellen mész bíróságra? Viszontkeresetet adsz be?
– Jó napot, Mária – feleltem nyugodtan. – Először Gábor perelt be engem. Én csak védekezem.
– Védekezik! – horkant fel. – Eladtad a lakást, zsebre vágtad a pénzt, most meg még azt akarod, hogy Gábor semmit se kapjon? Ezt nem fogod megúszni. Nálunk vannak a számlák, be fogjuk bizonyítani, hogy az a felújítás az ő pénzéből volt!
– Mária – vágtam közbe –, ön egyáltalán látta azokat a számlákat? Összejön rajtuk akár csak néhány millió? Vagy csak apróságok vannak rajtuk?
Egy pillanatra elhallgatott. Aztán még dühösebben folytatta:
– Ne okoskodj velem! Majd a bíróság eldönti. A felvételed pedig törvénytelen. Provokáció volt! Szándékosan leitattad Gábort, aztán rávetted, hogy beszéljen!
– Nem én itattam le. Magától jött részegen – mondtam. – A felvétel jogszerűségét pedig az ügyvédem megvizsgálta.
– Te kis… – olyan ocsmány káromkodás szakadt ki belőle, amilyet tőle addig még sosem hallottam. – Várj csak, Nóra. Majd megmutatjuk neked. Rossz családba kötöttél bele!
Azzal lecsapta a telefont.
Egy ideig csak ültem, és a kijelzőt bámultam. Furcsa módon nem félelmet éreztem. Inkább fáradtságot. És valahol mélyen, a fáradtság alatt, egyre erősebb haragot. Haragudtam ezekre az emberekre, akik úgy viselkedtek, mintha mindenhez joguk lenne. Mintha elvehetnék azt is, ami nem az övék, csak mert nekik „családjuk” van, meg „gyerekük”. Nekem pedig ezek szerint se családom, se jogaim nem lehetnek?
A tárgyalás reggelén visszafogottan öltöztem fel: sötét szoknya, világos blúz, alig valamennyi smink. András előre figyelmeztetett, hogy a bíróságon az első benyomás is számít: rendezettnek, józannak, megbízhatónak kell látszani. A tükörből egy harminc körüli, fáradt, de összeszedett nő nézett vissza rám. A tekintetem keményebb volt, mint amilyennek emlékeztem.
A bíróság folyosója zsúfolt volt. Andrással megkerestük a megfelelő tárgyalótermet, aztán leültünk a padra várakozni. Néhány perc múlva megjelentek ők is. Gábor, az anyja és Réka. Gábor öltönyt vett fel, de inkább nevetségesen festett benne: a zakó lógott rajta, a nyakkendője ferdén állt. Mária elegáns, szigorú ruhában érkezett, magasra tűzött frizurával, mintha ünnepségre jött volna. Réka valami harsány színű holmiban volt, vastagon rúzsozott szájjal és rosszindulatú pillantással.
Amint Gábor meglátott, elfordította a fejét. Mária úgy ment el mellettem, mintha ott sem lennék. Réka viszont odasziszegett:
– Dög.
Nem válaszoltam.
A terembe a bíróval együtt mentünk be. A bíró egy ötvenes éveiben járó nő volt, fáradt arccal, szemüveggel az orrán. Végignézett rajtunk, kinyitotta az aktát, majd ismertette az ügyet.
Az előkészítő tárgyalás inkább formaság: a felek előadják, mit kérnek, a bíró tisztáz néhány részletet, és kitűzi az érdemi tárgyalás időpontját. Gábor ügyvédje, egy idősödő, ragadozómadár-arcú férfi, azonnal támadásba lendült:
– Tisztelt Bíróság, kérjük figyelembe venni, hogy az alperes rosszhiszeműen járt el. A férje háta mögött értékesítette azt az ingatlant, amely a házasság alatt közös vagyoni jelleget szerzett, tekintettel arra, hogy a felperes jelentős összegeket fordított rá. Egyúttal indítványozzuk az alperes által készített hangfelvétel bizonyítékként történő kizárását, mivel az álláspontunk szerint jogellenesen, a magánélethez fűződő jog megsértésével készült.
András felállt.
– Tisztelt Bíróság, az indítvánnyal szemben tiltakozom. Az ingatlan nem minősül házastársi közös vagyonnak, mivel az alperes öröklés útján szerezte Ilona nagynénjétől, amit az okiratok egyértelműen igazolnak. A felperes esetleges ráfordításai, ha voltak is, csekély mértékűek, és nem alapozzák meg az ingatlan közös vagyonná nyilvánítását. Ami pedig a hangfelvételt illeti: az az alperes saját lakásában, egy személyes beszélgetés során, az ő részvételével készült. Jogszabálysértés nem történt. Sőt, a felvétel éppen azt támasztja alá, hogy a felperes maga is tisztában van a követelése megalapozatlanságával.
A bíró végighallgatta, bólintott, majd röviden közölte:
– A hangfelvétel felhasználhatóságáról az érdemi tárgyaláson döntök. Most kitűzöm a következő időpontot: két hét múlva. A felek készítsék elő a bizonyítékaikat. A megjelenés kötelező.
Felálltunk, a bíró távozott. A folyosón azonban Mária hirtelen elém ugrott.
– Azt hiszed, majd visszavonulunk? – sziszegte, és az ujjával majdnem az arcomba bökött. – Nekünk van a legjobb ügyvédünk a városban. El fogunk tiporni!
– Anya, hagyd – rángatta meg Gábor a karját, de Mária kirántotta magát.
– Te csak hallgass, te rongy! – förmedt rá a saját fiára. – Minden miattad van! Elvetted ezt a nőt, most meg szenvedhetünk miatta!
Néztem őket, és valami különös nyugalom ereszkedett rám. Mintha mindez nem is velem történne, hanem valaki mással, én pedig csak kívülről figyelném. Réka kicsit távolabb állt, a körmét rágta, és gyűlölködve méregetett.
– Mária – mondtam csendesen –, van két hetük átgondolni. Talán jobb lenne visszavonni a keresetet. Még nem késő.
Szinte levegő után kapkodott a felháborodástól.
– Te fogsz nekem tanácsot adni? Hát én…
– Menjünk – lépett közbe Gábor ügyvédje, és megfogta Mária karját. – Ne itt. Majd a tárgyaláson elmond mindent.
Elvezette őket. Gábor egy pillanatra hátranézett, és valami furcsát láttam a szemében. Talán megbánást. Talán félelmet. De akkor már nem érdekelt.
Andrással együtt kiléptünk az épületből. Odakint szürke, hideg idő volt, apró eső permetezett.
– Két hét – mondta az ügyvédem. – Készüljünk fel rendesen. Össze kell szedni a tanúkat. Szomszédok, barátnők, bárki, aki ismerte Ilona nénit, és tudja, ki intézte a felújítást.
– Értem – bólintottam.
A következő két hét rohanással telt. Felkerestem Ilona néni még élő szomszédait. Ő jóban volt Kati nénivel a huszonötös lakásból. Kati néni már elmúlt nyolcvan, de az emlékezete élesebb volt, mint sok fiatalé. Részletesen elmesélte, hogyan fogadott Ilona néni munkásokat, hogyan vásárolta maga az anyagokat, és Gábor legfeljebb abban segített, hogy odébb tolt egy-egy bútort. A fölöttünk lakó Gergő bácsi is megerősítette, hogy a nagyobb zajjal járó munkák öt évvel korábban voltak, amikor én még nem is voltam Gábor felesége. Felírtam a vallomásaik lényegét, elkértem a telefonszámukat, és mindent továbbítottam Andrásnak.
Közben az ügyvédem elkészítette a viszontkeresetet. Ebben azt kértük, hogy a bíróság mondja ki: a lakás eladásából befolyt pénz az én különvagyonom. Emellett követeltük, hogy Gábor térítse meg a perköltséget, és fizessen sérelemdíjat is. Az összeg inkább jelképes volt, kétszázezer forint, de András szerint itt nem az összeg nagysága, hanem az elv számított.
A tárgyalás előtti napon Réka hívott fel. Meglepődtem. Fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem.
– Nóra – kezdte sírós hangon. – Nem tudnád visszavonni a viszontkeresetedet? Átgondoltuk, és úgy döntöttünk, nem akarunk pereskedni. Csak te is vond vissza a tiédet.
– Tessék? – kérdeztem, mert elsőre azt hittem, rosszul hallok. – Ez most vicc? És a ti keresetetek?
– Azt is visszavonjuk – hadarta. – Rájöttünk, hogy nincs igazunk. Anya is beleegyezett. Gábor is. Intézzük el békésen, jó?
Hallgattam, és próbáltam értelmezni, amit mondott. Valami nem stimmelt. Túl hirtelen jött ez a nagy békülékenység.
– Réka, ezt át kell gondolnom – feleltem végül. – Beszélnem kell az ügyvédemmel.
– Ne húzd sokáig – csúszott idegesség a hangjába. – Holnap tárgyalás van, ma el kell dönteni.
Letettem, és azonnal felhívtam Andrást. Végighallgatott, aztán röviden felhümmögött.
– Úgy tűnik, rájöttek, hogy vesztésre állnak. Vagy az ügyvédjük elmagyarázta nekik, hogy a hangfelvétel nagyon kellemetlen lesz. De ne higgyen nekik szóban. Adjanak be hivatalos nyilatkozatot a kereset visszavonásáról. Ha ez megtörténik, mi is megfontoljuk a viszontkereset visszavonását. Addig viszont megyünk a bíróságra.
Visszahívtam Rékát, és elmondtam neki András álláspontját. Habozni kezdett.
– Hát… majd ma beadjuk. De te holnap már ne menj el, jó? Úgy lesz hivatalos.
– Réka – mondtam határozottan –, irat nélkül én nem teszek semmit. Amíg nincs papír, megyek a tárgyalásra.
Erre bontotta a vonalat.
Azon az estén alig aludtam. Csak feküdtem, és azon töprengtem, mit találtak ki. Tényleg megijedtek? Vagy valami csapdába akarnak csalni? Reggel felhívtam Andrást. Azt mondta, vita nincs: el kell menni a bíróságra.
A tárgyalóteremben ők nem voltak ott. Vártunk fél órát, aztán megjelent a bíró, és közölte:
– A felperes szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg. Távolmaradásának okát nem mentette ki. Ha halasztási kérelem nem érkezett, az ügy a távollétében is tárgyalható.
Gábor ügyvédje sem jött el. Senki közülük.
A bíró ránk nézett.
– Alperesi oldalon rendelkezésre állnak a bizonyítékok?
András átadta az iratokat. A bíró hosszasan tanulmányozta őket. Lapozott, jegyzetelt, újra belenézett egy-egy dokumentumba. Aztán megszólalt:
– Figyelemmel arra, hogy a felperes nem jelent meg, és keresetének megalapozottságát nem támasztotta alá megfelelő bizonyítékokkal, továbbá tekintettel az alperes által becsatolt okiratokra és a hangfelvételre, a bíróság az alperes javára dönt. Gábor K. keresetét teljes egészében elutasítom. A viszontkeresetnek részben helyt adok. A lakás értékesítéséből származó pénzösszeg Nóra K. különvagyonának minősül. Gábor K. köteles Nóra K. részére kétszázezer forint sérelemdíjat, valamint a perköltséget megfizetni.
Nem hittem a fülemnek. Ennyi? Tényleg vége? Tényleg nyertem?
Amikor kiléptünk a bíróság épületéből, odakint sütött a nap. Két hét óta először. Mély levegőt vettem.
– Gratulálok – mondta András. – Jól csinálta. De azért még ne dőljön hátra teljesen. Gábornak egy hónapja van fellebbezni. Ha megteszi, folytatódik az ügy.
– És ha nem? – kérdeztem.
– Akkor az ítélet jogerőre emelkedik, végrehajtási lapot kérünk, és behajtjuk a megítélt összeget. Kétszázezer forint nem tizenkétmillió, de azért nem is semmi.
Elmosolyodtam. Hosszú idő után először őszintén.
5. fejezet – Az utolsó találkozás
Eltelt egy hónap a tárgyalás után. Egy hónapnyi csend, nyugalom, és lassú hozzászokás ahhoz, hogy az életem megváltozott. Gábor nem keresett. Mária hallgatott. Réka sem bukkant fel. Eleinte minden csöngetésre összerezzentem, és vártam, mikor jön az újabb csavar, de lassan kiengedett belőlem a feszültség. András emlékeztetett rá, hogy Gábornak egy hónapja van fellebbezni; ha ez elmarad, az ítélet jogerős lesz. A határidő három nap múlva járt le.
A konyhában ültem az új lakásomban. Egy kis garzon volt egy csendesebb lakótelepi részen, ezt vettem meg Ilona néni lakásának eladása után. Ami pénz megmaradt, azt bankszámlán hagytam. Úgy döntöttem, nem nyúlok hozzá, legyen tartalékom, ha az élet megint váratlanul rám borít valamit. A lakás apró volt, de az enyém. Én választottam a tapétát, én tologattam a bútorokat, én fúrtam fel a polcokat. Senki nem magyarázta, hogy a bézs praktikusabb a zöldnél, hogy a kanapénak a fal mellett a helye, az asztalnak pedig az ablaknál. Csak én voltam, és a saját döntéseim.
A macskám, Benedek, az ablakpárkányon aludt, és élvezte a napsütést. A nevét Ilona néni emlékére adtam neki: a családban mindig volt valami furcsa játék a nevekkel, és amikor először ölbe vettem ezt a komoly tekintetű, csíkos kandúrt, valahogy azonnal tudtam, hogy Benedek lesz. Kávét ittam, és a jövőn gondolkodtam. A spanyol tanfolyam egy hét múlva kezdődött. Már beiratkoztam, megvettem a könyveket, letöltöttem egy nyelvtanuló alkalmazást is. Valami újat akartam. Valami fényeset, élőt, olyat, ami nem hasonlít a régi életemre.
Ekkor csengettek.
Összerezzentem, és letettem a bögrét. A szívem azonnal gyorsabban kezdett verni. Csak nem ő az? Odamentem az ajtóhoz, belenéztem a kukucskálóba. Egy egyenruhás férfi állt kint – már megint? –, mellette pedig egy civil ruhás másik. Mindketten komoly arcot vágtak.
Kinyitottam. Az egyenruhás átnyújtott egy iratot.
– K. Nóra? Idézés. Fellebbezés érkezett Gábor K. részéről.
Átvettem, aláírtam. Aztán becsuktam az ajtót, és háttal nekitámaszkodtam. Hát mégis. Nem hagyta annyiban. Úgy döntött, végigviszi.
Azonnal felhívtam Andrást. Rögtön felvette.
– Tessék, Nóra.
– Fellebbezett – mondtam. – Most hozták az idézést.
– Tudom – felelte nyugodtan. – Én is megkaptam az értesítést. Ne essen pánikba, számítani lehetett rá. Veszített, az új ügyvédje nyilván elhitette vele, hogy még van esély. A törvényszéken folytatjuk.
– Van esélye? – kérdeztem.
– Elenyésző – mondta határozottan. – Erősek a bizonyítékaink: a felvétel, a tanúk, az iratok. A másodfokú bíróság felülvizsgálja az elsőfokú ítéletet, de ha nem talál súlyos eljárási vagy jogi hibát, nem fogja megváltoztatni. Márpedig ilyen hibát nem követtünk el. Ügyeltem rá.
– Mit kell tennem?
– Várjuk az időpontot, és készülünk. Újra be kell mennie a bíróságra, ezúttal a törvényszékre. Én képviselem. Minden rendben lesz.
Letettem, és Benedekre néztem. A macska ásított egy hatalmasat, megvillant a rózsaszín nyelve, aztán visszaaludt. Neki mindegy volt. Nekem nem. Nem akartam újra átélni ezt az egészet. De választásom nem maradt.
A tárgyalást három héttel későbbre tűzték ki. Addig úgy éltem, mintha tűkön járnék. Dolgoztam, jártam a spanyolórákra, szavakat magoltam, de közben egyetlen kérdés keringett a fejemben: mi lesz most? Gábor nem hívott, de Andrástól megtudtam, hogy új ügyvédet fogadott. Az első állítólag kiszállt, miután belátta, hogy nincs komoly esély. Az új fiatalabb volt, és András megfogalmazása szerint „lelkesebb a kelleténél”.
A tárgyalás napján ugyanúgy öltöztem fel, mint az első alkalommal: sötét ruha, visszafogott smink, összefogott haj. A törvényszék épülete még ridegebbnek és hivatalosabbnak tűnt, mint a kerületi bíróság. Magas mennyezet, szigorú biztonsági őrök, hosszú folyosók. Andrással leültünk egy padra, és vártunk.
Fél óra múlva érkeztek meg. Gábor, Mária és az új ügyvéd: fiatal férfi drága öltönyben, túl magabiztos arckifejezéssel. Mária öregebbnek látszott, mint korábban, de a tekintete ugyanolyan mérges volt. Gábor kialvatlannak tűnt, sötét karikákkal a szeme alatt. Rám sem nézett.
Réka nem volt velük. Úgy látszik, ezúttal inkább távol maradt.
A tárgyalóteremben egy negyvenes éveiben járó férfi bíró vezette az ülést, éles, átható tekintettel. Gábor új ügyvédje rögtön támadásba lendült.
– Tisztelt Bíróság, kérjük az elsőfokú ítélet megváltoztatását, mivel álláspontunk szerint az anyagi jogi szabályok téves alkalmazásával született. Az ingatlan ugyan öröklés útján került az alperes tulajdonába, de a házasság fennállása alatt jelentős értéknövelő munkálatokat végeztek rajta közös, illetve a felperes saját forrásaiból. Csatoljuk azokat a számlákat, amelyek az anyagvásárlásokat igazolják, összesen több mint kétmillió forint értékben.
– Kétmillió? – kérdezte halkan András, de a bíró mintha nem hallotta volna.
Gáborra néztem. Kétmillió? Honnan? Két év alatt sem keresett annyit, amit ilyesmire fordíthatott volna. Vagy Mária szedte össze a saját számláit, hogy legyen valami összeg? Vagy némelyik egyszerűen nem is valódi?
A bíró átvette a számlákat tartalmazó dossziét, és belelapozott.
– Alperesi képviselő, mit kíván előadni? – fordult Andráshoz.
Az ügyvédem felállt.
– Tisztelt Bíróság, először is: ezek a számlák az elsőfokú eljárásban nem kerültek előterjesztésre, noha a felperesnek erre minden lehetősége megvolt. Ez önmagában felveti a joggal való visszaélés gyanúját. Másodszor vitatjuk a számlák egy részének valódiságát, illetve azt is, hogy ezek az anyagok valóban a perbeli ingatlanban kerültek felhasználásra. Harmadszor pedig rendelkezésünkre áll egy hangfelvétel, amelyen a felperes maga ismeri el, hogy a felújítás csekély mértékű volt, és hogy a pert az édesanyja kezdeményezte. Kérem, hogy a felvétel leiratát a bíróság vegye figyelembe.
A bíró bólintott, átvette a leiratot, és hosszasan olvasta. A teremben közben olyan csend lett, hogy hallani lehetett, ahogy valaki a folyosón elmegy az ajtó előtt. Végül a bíró felnézett, és Gáborhoz fordult.
– K. Gábor, elismeri, hogy a felvételen az ön hangja hallható?
Gábor elsápadt. Látszott rajta, hogy előre készült valamiféle válasszal, de most mégis elakadt. Mária azonnal felszisszent:
– Provokáció volt! Leitatta őt!
– Asszonyom – szólt rá a bíró szigorúan –, nem önhöz intéztem a kérdést. K. Gábor, válaszoljon.
– Az én hangom – préselte ki magából Gábor. – De részeg voltam, és nem voltam tisztában azzal, mit beszélek.
– A leirat alapján összefüggően beszél – jegyezte meg a bíró. – Azt mondja, hogy a felújítás apróbb munkákból állt, és hogy a keresetet az édesanyja találta ki. Fenntartja, hogy ez nem így van?
– Nem! – vágott közbe Mária. – Nem úgy értette!
– Asszonyom, még egy közbeszólás, és kiutasítom a tárgyalóteremből – mondta a bíró olyan hangon, amely után Mária végre elhallgatott.
De közben úgy nézett rám, hogy egy pillanatra hideg futott végig a hátamon.
Az új ügyvéd próbálta menteni, ami menthető.
– Tisztelt Bíróság, a hangfelvétel a megbízóm hozzájárulása nélkül készült, így álláspontunk szerint jogellenesen megszerzett bizonyíték. Ez a magánélethez való jog sérelmét jelenti.
András nyugodtan felállt.
– A felvétel az alperes, Nóra lakásában készült – kezdte, és abban a pillanatban minden tekintet rá szegeződött.