– Egyáltalán felfogod, mit műveltél? – kérdezte rekedten. – Anyám ezek után el fog átkozni. Réka meg a két gyerekkel a nyakamon marad. Mostantól minden az én felelősségem lesz.
Nem néztem rá. Az oldalsó ablakon át bámultam ki a sötétedő utcára.
– És te, Gábor, felfogod, mit tettél? – kérdeztem halkan. – Megmutattad, hol a helyem az életedben. Nem feleség vagyok. Nem társ. Nem is ember. Csak egy ingyenes toldalék a lakáshoz.
– Én nem így akartam – fordult felém, és akkor láttam, hogy könny csillog a szemében. – Nóra, komolyan mondom. Azt hittem, megérted. Réka a húgom. Ott vannak a gyerekei. Mi meg… mi segítettünk volna, ennyi az egész.
– És ha nekem lenne húgom? – kérdeztem. – Ha én akarnám beköltöztetni őt a ti lakásotokba? Akkor is ilyen természetesnek vennéd? Beleegyeznél?
Hallgatott. A csendje minden válasznál világosabb volt.
– Menjünk haza – mondtam fáradtan.
Az út hátralévő részében egyikünk sem szólt. Otthon Gábor összepakolt. Nem rögtön. Előbb még megpróbált rám hatni: hol bűntudatot akart kelteni bennem, hol szégyenérzetet, hol sajnálatot. Sírt is. Azt hajtogatta, hogy szeret, hogy az anyja és a húga „teljesen sarokba szorították”, és hogy esze ágában sem volt megbántani.
– Ismered anyámat – motyogta az ágy szélén ülve, a padlót bámulva. – Ha egyszer valamit a fejébe vesz, lehetetlen lebeszélni róla. Réka meg mindig is a kedvence volt. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani.
– Nekem tudtál – jegyeztem meg.
Erre nem volt válasza.
Végül felállt, előrángatta a bőröndöt, és dühös, kapkodó mozdulatokkal elkezdte beledobálni a holmijait. Ingek, farmernadrágok, zoknik, pólók repültek összevissza, mintha nem is a saját életét pakolná, hanem valaki másét akarná minél gyorsabban eltakarítani.
– Nóra, de hová menjek? – kérdezte már az előszobában, bőrönddel a kezében. A hangja panaszos volt, szinte könyörgő.
Kitártam előtte az ajtót.
– Oda, ahol várnak rád – feleltem. – Anyádhoz. Rékához. Hiszen ti vagytok a család.
Kilépett. A bőrönd kerekei nagyot döccentek a lépcsőn. Becsuktam az ajtót, hátamat nekivetettem, aztán lassan lecsúsztam a földre. Hosszú idő óta először vettem igazán mély levegőt. De megkönnyebbülés nem jött. Csak üresség maradt bennem, és tompa, nehéz fájdalom a mellkasomban.
Aznap éjjel nem aludtam. Feküdtem az ágyban, és a plafont néztem. Felidéztem, hogyan ismerkedtünk meg, hogyan udvarolt, milyen kedvesen kérte meg a kezemet. Azt hittem, a szerelem örökre szól. Aztán kiderült, hogy csak az első komoly próbatételig tartott.
Reggel Erzsébet hívott.
– Nóra, a vevő szerdán kész aláírni az adásvételit. Önnek megfelel az időpont?
– Igen – válaszoltam. – Teljesen megfelel.
Egy pillanatnyi szünet után lágyabb lett a hangja.
– És ön hogy van? Tartja magát?
– Tartom – mondtam. – Köszönöm.
Letettem a telefont, és a kijelzőre néztem. Tíz nem fogadott hívás Gábortól, és egy üzenet: „Ezt még meg fogod bánni. Nem adom fel ilyen könnyen.”
Kitöröltem az üzenetet, lenémítottam a készüléket, és kimentem kávét főzni.
Csak arról feledkeztem meg, hogy a nyugalomnak ára van. És a számla egy héttel később meg is érkezett.
3. fejezet
Az idézés. Avagy az anyós bosszúja
Az a hét úgy suhant el, mintha egyetlen hosszú, boldog nap lett volna. Élveztem a csendet. Átrendeztem a szobát, és végre lecseréltem a függönyöket, amelyeket annak idején Mária választatott velem. Emlékszem, akkor azt mondta:
„Nóra, a bézst vedd. Az praktikus.”
Én pedig megvettem a bézst, bár zöldet szerettem volna. Most lágy, fűszínű anyag lógott az ablakokon, és a lakás ettől egyszerre világosabbnak, otthonosabbnak tűnt.
Ilona néni lakásának eladásából származó pénz már a számlámon volt. Szép összeg maradt belőle, még úgy is, hogy gyorsan kellett túladnom az ingatlanon. Úgy döntöttem, egyelőre nem költök belőle semmit. Megvárom, amíg lecsillapodnak az indulatok, aztán nyugodt fejjel kitalálom, hogyan tovább. Talán veszek egy kicsi garzont hitelre. Talán bérelek egy jobb lakást, és közben félreteszek. Időm volt.
Gábor mindennap hívott. Eleinte fenyegetőzött: „Megbánod, megtalálom a módját, hogy elintézzelek.” Aztán könyörgésre váltott: „Bocsáss meg, hülye voltam, beszéljük meg, hiányzol.” Majd újra jöttek a fenyegetések: „Ügyvédhez fordulok, majd meglátod, táncolni fogsz, ahogy én fütyülök. A lakás a miénk volt, nem adhattad el.”
Nem vettem fel. Kinyomtam, majd letiltottam a számát. Erre más telefonokról próbálkozott: a munkahelyéről, vezetékesről, egyszer még Mária számáról is. Ezeket is azonnal bontottam.
Kétszer személyesen is megjelent. Ott állt az ajtóm előtt, csengetett a kaputelefonon, és a kagylóba kiabált:
– Nóra, nyisd ki! Beszélnünk kell!
Nem engedtem be. A szomszédok ugyan ferdén néztek, de nem szóltak semmit. A házunkban mindig csend volt, és mindenki tartotta magát ahhoz az íratlan szabályhoz, hogy mások családi háborújába nem avatkozunk bele.
Lassan már kezdtem elhinni, hogy a vihar elvonult. Hogy Gábor feladta, belátta, nincs mit tennie. Milyen naiv voltam.
Péntek este éppen habfürdőt és egy pohár bort terveztem. A munkahelyemen prémiumot kaptam, és úgy döntöttem, megérdemlek egy kis kényeztetést. Megengedtem a vizet, illatos habot öntöttem bele, gyertyákat gyújtottam. A telefont szándékosan a szobában hagytam, hogy semmi ne zavarhassa meg a pihenést. Már levettem a köntösömet, és épp be akartam lépni a kádba, amikor megszólalt a csengő.
Hosszan. Erőszakosan. Egymás után többször.
Megdermedtem. Ki kereshet este kilenckor? Gábor nem így csengetett. Ő röviden nyomta meg a gombot, aztán várt. Ez viszont olyan volt, mintha tűz ütött volna ki.
Magamra kaptam a köntöst, az ajtóhoz mentem, és kinéztem a kukucskálón. Egy ismeretlen, egyenruhás férfi állt a lépcsőházban. Sötétkék kabát, sapka, a kezében borítékféle. A szívem a torkomba ugrott. Az első gondolatom az volt, hogy valami baj történt a munkahelyemen. Vagy az iratokkal. Esetleg valami hivatalos tévedés.
Kinyitottam az ajtót, de a láncot fennhagytam.
– Nóra Péterné? – kérdezte szigorúan a férfi, miközben egy papírra pillantott.
– Igen, én vagyok – feleltem remegő hangon.
– Bírósági idézés. Itt írja alá az átvételt.
Gépiesen leakasztottam a láncot, átvettem a nyomtatványt, és odaírtam a nevem, ahová mutatta. A férfi bólintott, megfordult, és már ment is. Én becsuktam az ajtót, és háttal nekidőltem. Annyira reszketett a kezem, hogy képtelen voltam felbontani a borítékot.
Mi ez? Adóügy? Tévedés? Valami csalás?
Kimentem a konyhába, leültem az asztalhoz, felkapcsoltam a lámpát, és feltéptem a borítékot. A papír remegett az ujjaim között, a betűk elmosódtak a szemem előtt. Háromszor kellett elolvasnom, mire felfogtam, miről van szó.
Keresetlevél Gábor Viktor K. részéről vagyonmegosztás iránt.
Mélyebben belemélyedtem a sorokba. Felperes: Gábor Viktor K. Alperes: Nóra Péterné K. A kereset tárgya: a bizonyos címen található lakás értékesítéséből származó pénzösszeg házastársi közös vagyonná nyilvánítása és annak egyenlő arányú megosztása. A követelt összeg csaknem tizenkétmillió forint volt. Nagyjából a fele annak, amit a lakásért kaptam.
Ott, ahol álltam, lecsúsztam a folyosó padlójára. A lábam nem tartott meg.
Hogyan? Miért? A lakás az enyém volt. Házasság előtti, örökölt különvagyon. Amikor Ilona néni után örököltem, utánajártam, ügyvéddel is beszéltem. Akkor világosan megmondták: a férjemnek nincs hozzá joga. És most mégis…
Újra elolvastam a keresetet, ezúttal sokkal figyelmesebben, szinte szóról szóra. Azt írták benne, hogy Gábor állítólag saját pénzéből újította fel a lakást, jelentős összegeket fordított rá, és lényegesen növelte az ingatlan értékét. Emiatt a házasság alatt bekövetkezett értéknövekedésre igényt tarthat. Sőt, ha a bíróság a beruházásokat jelentősnek minősíti, akár tulajdoni hányadot is követelhetett volna.
Az ügyvéd, aki a keresetet megfogalmazta, szépen csomagolta a hazugságot: padlóburkolat lerakása, elektromos vezetékek cseréje, szaniterek felszerelése, falak felújítása. És mindez természetesen a felperes pénzéből.
Eszembe jutott az a bizonyos felújítás. Ilona néni öt évvel korábban kezdett bele, amikor én még férjnél sem voltam. Gábor valóban segített valamennyit: felszögelt néhány szegélylécet, áthelyezett két konnektort, felrakott egy csillárt. Ilona néni hálás volt neki, és ki is fizette a munkáját, bár ő eleinte tiltakozott. Saját szememmel láttam, ahogy a nagynéném borítékot nyom a kezébe. Gábor elvette. És most ez a „felújítás” a fél lakás árába kerülhetett nekem?
Aztán hirtelen összeállt a kép.
Ezt nem Gábor találta ki. Neki nem lett volna ennyi esze, ilyen alattomos húzásra legalábbis biztosan nem. Ez Mária műve volt, az én drága anyósomé. Ő indított támadást. Ő keresett ügyvédet, ő diktálta a keresetet, ő gyűjtögette a számlákat. Akkor villant be az a mondat, amelyet azon a vacsorán hallottam: „Anya két éve gyűjti a blokkokat.” Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Most azonban egészen másként csengett.
Megszólalt a telefonom. Ránéztem a kijelzőre: Gábor volt az. Összerándult bennem minden, mégis felvettem. Tudnom kellett, mi következik.
– Megkaptad? – A hangja nyugodt volt, elégedett, szinte jóllakott. – Na, Nórikám, akkor szép estét. Azt hitted, ilyen könnyen hagyom? Azt gondoltad, kidobsz, és ezzel vége?
– Te megőrültél? – kiáltottam bele, képtelen voltam visszafogni magam. – Miféle értéknövelés? Milyen felújítás? Átraktál egy konnektort, meg felszögeltél pár szegélylécet! Ilona néni kifizette neked a munkát! Az nem a te befektetésed volt!
– Az ügyvéd majd azt mondja, komoly felújítás volt – nevetett fel gúnyosan. Szinte láttam magam előtt az önelégült vigyorát. – És számlák is vannak. Anyám ugyan öregszik, de nem hülye. Gyűjtötte az anyagokról a blokkokat. Mit hittél, csak úgy jártunk hozzád vendégségbe? Néztünk, figyeltünk, megjegyeztünk mindent. Minden szög el van számolva.
– Ti… te… – A dühtől alig kaptam levegőt, a szavak megakadtak a torkomban.
– Adok neked egy esélyt, Nóra – vágott közbe, és a hangja komolyra váltott. – Vond vissza az adásvételt. Szerezd vissza a lakást. A vevő, gondolom, még nem fizetett ki mindent, igaz? Bontsd fel a szerződést, add vissza a pénzt. Réka pedig beköltözik. Ebben az esetben visszavonom a keresetet. És élhetünk tovább békében, mint régen. Még azt is hajlandó vagyok megbocsátani, hogy eladtad a lakást a hátunk mögött.
– És ha nem? – kérdeztem csendesen.
– Akkor a bíróság majd elosztja. Vagy a pénzt, vagy a lakást. A fele az enyém. Ráadásul a perköltséget is te fizeted. Jó ügyvédem van, anyám nem sajnálta rá a pénzt. Gondolkodj, Nórikám. Hétfőig kapsz időt.
Letette.
Én a földön ültem, átkaroltam a térdemet, és egyetlen pontra meredtem. Aztán sírni kezdtem. A megalázottságtól, a tehetetlenségtől, a saját ostobaságom miatti dühtől. Hallgatnom kellett volna Ilona nénire. Mindig azt mondta:
„Nóra, az irataidat tartsd magadnál, és ne bízz meg vakon senkiben. Még a férjedben sem.”
Én pedig bíztam. Azt hittem, család vagyunk.
Nem tudom, meddig ültem így. Arra eszméltem, hogy fázom. Felálltam, kimentem a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vizet. A kezem még mindig remegett. Az órára néztem: fél tizenkettő volt. Akkor jutott eszembe Erzsébet, az ingatlanos. Ő mondta: „Ha bármi gond van, hívjon.” Kikerestem a számát, és tárcsáztam.
– Erzsébet, elnézést, hogy ilyen későn zavarom – kezdtem, és igyekeztem, hogy a hangom ne csukoljon el. – Baj van. A férjem beperelt. A lakás eladásából kapott pénz megosztását követeli. Azt állítja, ő újított fel, ő költött rá. Azt mondja, számlái vannak.
Erzsébet néhány másodpercig hallgatott, aztán nagyot sóhajtott.
– Jaj, kedvesem, én figyelmeztettem. Ez sajnos bevett módszer. Férjek, szeretők, rokonok, mindenki le akar csípni valamit. Látta már a számlákat? Milyen összegekről beszélnek?
– Nem láttam. Csak annyit mondott, hogy az anyja gyűjtötte őket.
– Értem. Akkor most nagyon figyeljen rám – váltott határozott, üzleties hangra. – Itt már nem boldogul egyedül. Jó ügyvéd kell. Bizonyítani kell, hogy a felújítás legfeljebb kozmetikai jellegű volt, hogy a pénzt ön vagy a nagynénje adta, és hogy a férje legfeljebb apróságokat tett hozzá. Ha van bármilyen irat, munkaszerződés, számla, átvételi elismervény, mindent elő kell szedni. Ha nincs, más utat keresünk.
– Milyen más utat? – kapaszkodtam a szavaiba.
– Olyasmit kell találni, ami megingatja az ő követelését. Például azt, hogy valójában nincs joga semmit követelni. Vagy hogy zsarolni próbálta, kényszeríteni akarta valamire. Hűtlenség, adósság, fenyegetés, bármi számíthat. Van felvétele a beszélgetéseikről?
– Nincs… – majdnem újra elsírtam magam.
– Akkor mostantól legyen. Kapcsolja be a hangrögzítőt. Mindig. Ha hívja vagy megjelenik, rögzítsen mindent. A bíróság elfogadhat hangfelvételt bizonyítékként, ha nem jogellenesen készült. Egy önnel folytatott beszélgetés rögzítése nem ugyanaz, mintha másokat hallgatna le. És eszébe ne jusson egyedül elmenni hozzájuk. Csak ügyvéddel. Adok egy jó szakembert. Az ilyen férjeket már nem egyszer földre vitte. Írja a számot.
Kerestem egy tollat, és egy papírfecni hátuljára feljegyeztem a telefonszámot. Megköszöntem Erzsébetnek, majd letettem.
Éjjel egy óra volt. A konyhában ültem, a sötét ablakot néztem, és gondolkodtam. Aztán felálltam, előkerestem egy régi diktafont a fiókból. Valamikor előadásokhoz vettem. Kipróbáltam, működik-e, majd töltőre tettem.
Ebben a pillanatban újra megszólalt a csengő.
Összerezzentem, és mozdulatlanná dermedtem. Ki lehet ez hajnali egykor? Óvatosan odamentem a kukucskálóhoz. Gábor állt az ajtó előtt. Egy üveg bor volt nála, az arcán ostoba mosoly. A régi kabátját viselte, a haja zilált volt, a szeme vörös. Nem tudtam eldönteni, sírt-e vagy ivott. Talán mindkettő.
– Nórikám, nyiss már ajtót! – kiáltotta, és a hangja visszhangzott a lépcsőházban. – Békével jöttem beszélni. Holnap mégiscsak bíróság lesz, oldjuk meg szépen. Szeretlek én téged, hülye voltam. Nyisd ki, ne félj!
Néztem őt, és már nem a férjemet láttam. Hanem az ellenséget. Ravasz, pimasz embert, aki mosolyogva érkezik, miközben követ szorongat a háta mögött. Beperelt, most pedig „szépen” akar megegyezni. Hagyta, hogy az anyja két éven át számlákat gyűjtsön, amíg én a kényelmes, engedelmes feleség szerepében éltem mellette.
A köntösöm zsebében kitapintottam a diktafont. Elővettem, bekapcsoltam a felvételt, majd visszacsúsztattam a zsebembe. Vettem egy mély levegőt, és kinyitottam az ajtót.
– Gyere be – mondtam. – Beszéljünk.
Belépett, és azonnal ölelgetni akart. Olcsó kölni és alkohol szaga áradt belőle. Elhúzódtam.
– Menj a konyhába – utasítottam. – Ne vedd le a cipőd, fel van mosva.
Engedelmesen végigcsoszogott a folyosón, leült az asztalhoz, és letette a bort.
– Ülj le, igyál velem – mondta, miközben poharakba töltött. – A kibékülésre.
Leültem vele szemben. A zsebemben a kezem görcsösen szorította a diktafont.
– Mondd, miért jöttél. De röviden. Holnap korán kelek.
Sóhajtott, ivott a poharából, aztán részeg, könyörgő tekintettel nézett rám.
– Nóra, hülye voltam. Bocsáss meg. Anyám elcsavarta a fejem, Réka is nyomást gyakorol rám. De én nem bírom nélküled. Hozzunk mindent rendbe, jó? Eljövök tőlük. Úgy foglak szeretni, mint régen. Kérlek.
– És a kereset? – kérdeztem. – Azt visszavonod?
– Persze, hogy visszavonom – vágta rá túl gyorsan. – Ha megegyezünk. Csak add oda Rékának a lakást. Vagy tudod mit? Ne is neki add, költözzünk oda mi. Ilona néni lakása jó helyen van, minek nekünk albérlet? Te beköltözöl, én megyek utánad. Ezt meg kiadjuk.
Bámultam rá, és egyszerűen nem hittem el, hogy valaki ennyire arcátlan lehet. Még mindig azt képzelte, hogy a tulajdona vagyok. Hogy velem és az enyémmel is úgy rendelkezhet, ahogy neki tetszik.
– Gábor, te hallod magad? – kérdeztem. – Már eladtam a lakást. A pénz nálam van. És nem fogom odaadni a húgodnak.
– Akkor bontsd fel a szerződést! – csapott az asztalra, mire a poharak megugrottak. – Add vissza a foglalót, mondd azt, hogy meggondoltad magad. Az emberek megértik. Rékának meg azt mondjuk, várjon még egy kicsit. Vagy megkapja ezt az albérletet, mi meg bemegyünk a nagynénéd lakásába. Na?
– Vagyis azt szeretnéd, hogy veled éljek abban a lakásban, amelyet éppen most próbáltál bíróságon keresztül elvenni tőlem? – csóváltam meg a fejem. – Ezt komolyan gondolod?
– De hát visszavonom a keresetet! – kiabálta. – Mit nem értesz? Érted csinálom!
– Értem? – Nem bírtam tovább, felálltam. – Te magadért csinálod, Gábor. Az anyádért. A húgodért. Én a ti családotokban mindig kívülálló voltam. Hasznos voltam addig, amíg csendben maradtam és engedelmeskedtem. De amint nemet mondtam, ellenség lettem. Bepereltél. Te!
– Anyám adta be – morogta, és félrenézett.
– De te írtad alá! – emeltem fel a hangom. – Te mentél utána. Te árultál el engem. És most idejössz egy üveg borral, és azt hiszed, mindent megbocsátok?
Nem válaszolt. Sokáig hallgatott. Aztán kiitta a poharát, felállt, és felém lépett. Én hátráltam egyet.
– Nóra, én tényleg szeretlek – mondta halkan. – Rossz nélküled. Anyám állandóan nyaggat, Réka panaszkodik, a gyerekek visítanak. Hozzád akarok visszajönni. Kezdjük újra.
– Nem, Gábor – feleltem határozottan. – Ezt már nem lehet elölről kezdeni. Túl sok minden történt. Menj el.
– Nóra…
– Menj el – mutattam az ajtóra. – És jól jegyezd meg: ha nem vonod vissza a keresetet, harcolni fogok. Van ügyvédem, lesznek bizonyítékaim. És itt vagy te is – elővettem a diktafont a zsebemből. – Az egész beszélgetést rögzítettem. Az összes beismeréseddel együtt. Úgyhogy gondold át, kinek hisz majd a bíróság.
Ránézett a készülékre, és az arca eltorzult a dühtől.
– Te… te rohadt szemét! Direkt csináltad! Csapdába csaltál!
– Nem csaltalak sehova – mondtam. – Te jöttél ide magadtól. Én csak védekezem. Menj el.
Úgy viharzott ki a lakásból, hogy az ajtócsapódástól szinte megmozdultak a falak. Bezártam utána, kikapcsoltam a diktafont, és leültem a földre. A szívem vadul kalapált. Mégis volt bennem valami különös, ismeretlen érzés. Életemben először visszavágtam neki. Először nem nyeltem le, nem tűrtem, nem hallgattam.
Reggel felhívtam azt az ügyvédet, akinek a számát Erzsébet adta. Hétfőre kaptam időpontot. És nagyon hosszú idő után először éreztem úgy, hogy van erőm küzdeni.
4. fejezet
Őszinte beszélgetés. És a bumeráng
Hétfő reggel elmentem a címre, amelyet Erzsébettől kaptam. Az iroda egy régi belvárosi épületben volt, magas mennyezettel és nyikorgó lifttel. Az ajtón tábla állt: „Leonov A. V. Jogi Iroda”. Megnyomtam a csengőt. Egy nagyjából harmincöt éves, szemüveges férfi nyitott ajtót, sötét öltönyben. Komolynak, már-már szigorúnak tűnt, de a tekintete élénk és figyelmes volt.
– Nóra? – kérdezte. – Jöjjön be. András vagyok. Erzsébet már beszélt nekem önről.
Beléptem egy kisebb irodába. Fából készült bútorok, polcokon iratkötegek, mappák, dossziék mindenütt. Leültem az íróasztallal szembeni székre. András becsukta az ajtót, elfoglalta a helyét, és figyelmesen rám nézett.
– Mondjon el mindent sorban – kérte. – A legelejétől. Semmit ne hagyjon ki.
Mesélni kezdtem. Ilona néniről, az örökségről, arról, hogyan követelte Gábor, hogy adjam át a lakást a húgának. Aztán a gyors eladásról, a Máriánál kitört botrányról, arról, hogyan költözött el. Elmondtam az idézést, a keresetet, majd az éjszakai látogatást az üveg borral és a diktafonnal.
Amikor befejeztem, András hátradőlt a székében, és néhány másodpercig némán nézte a plafont.
– A felvétel önnél van? – kérdezte végül.
Bólintottam, elővettem a telefonomat, és elindítottam a rögzített hanganyagot. Végighallgattuk az egész beszélgetést. András közben jegyzetelt a noteszébe, néha megállította a felvételt, és rákérdezett egy-egy részletre.
Amikor véget ért, letette a tollat, és elismerően nézett rám.
– Nóra, nagyon jól tette, hogy rögzítette. Ez komoly ütőkártya. A férje több lényeges dolgot kimond: hogy a felújítás valójában apróság volt, hogy a keresetet az anyja találta ki, és hogy hajlandó visszavonni, ha ön teljesíti a feltételeit. Ez lényegében azt támasztja alá, hogy a követelése nem jóhiszemű.
– Ez elég ahhoz, hogy nyerjünk? – kérdeztem óvatos reménnyel.
– Ahhoz mindenképpen elég, hogy nagyon megnehezítsük a dolgát – mosolyodott el halványan az ügyvéd. – De látnom kell magát a keresetet is. Pontosan mire hivatkoznak? Milyen összegekkel dolgoznak? Van-e mögötte valódi számla vagy csak hangzatos állítás?
Átnyújtottam neki a kereset másolatát, amelyet az idézéssel együtt kaptam. András alaposan átolvasta, hümmögött, majd levette a szemüvegét, megtörölte, és visszatette.
– Igen, ez a szokásos minta – mondta végül. – Vagyonmegosztási kereset, hivatkozás a házastársi vagyonközösség szabályaira. Azt állítja, hogy saját pénzéből végzett olyan, az ingatlantól el nem választható értéknövelő beruházásokat, amelyek miatt részesedést követelhet.