Azon a keddi napon Ilona néném temetéséről értem haza. Ő volt az egyetlen ember az életemben, aki igazán, feltétel nélkül szeretett. Anyám akkor halt meg, amikor az egyetem második évfolyamára jártam, apámat pedig soha nem ismertem. Ilona néni magához vett, pedig neki sem volt semmije: egyetlen szobás kis lakásban élt, szerény nyugdíjból. Mégis mindig azt mondogatta:
– Nórikám, te az én vérem vagy. Ketten valahogy csak megleszünk.
És valóban megvoltunk. Lediplomáztam, férjhez mentem, Ilona néni pedig az utolsó két évében sokat betegeskedett. Minden hétvégén elmentem hozzá. Vittem neki élelmiszert, gyógyszert, kitakarítottam, rendbe tettem, amit kellett. Gábor, a férjem, sosem nézte jó szemmel ezeket az utakat.
– Már megint ahhoz az öregasszonyhoz mész? – húzta el a száját. – Inkább itthon maradnál. A hétvégét a családodra kellene szánnod.
Én mégis mentem. És most, amikor ott álltam abban az üres lakásban, amelyet Ilona néni rám hagyott, pontosan tudtam: ezek a látogatások voltak az utolsó dolgok, amelyeket még megtehettem érte.
A konyhában ültem, előttem egy csésze kihűlt tea, és mereven bámultam magam elé. Az asztalon ott feküdtek a lakás papírjai. Régi építésű házban volt ugyan, de szépen felújítva. Ilona néni öt évvel korábban csináltatta meg, amikor még tudott járni. Ő választotta a tapétát, ő beszélt a mesterekkel, ő intézett mindent. Akkoriban pénzzel segítettem neki, Gábor pedig természetesen emiatt is morgott:
– Már megint oda hordod a nehezen megkeresett pénzedet?
Én akkor is odavittem. És most mindez az enyém lett.
Az előszobában hirtelen nagyot csapódott az ajtó. Gábor a szokásosnál korábban jött haza a munkából. Hallottam, ahogy ledobja a kulcsait a kis szekrényre, aztán ahogy a cipői koppannak a padlón, mert megint nem tette őket a helyükre. Egy pillanattal később már ott állt a konyhaajtóban. A tekintetében furcsa fény villant, olyan, mint a vadászkutyáé, amikor szagot fog.
– Szia. Miért nem hívtál? – kérdezte, de még csak meg sem csókolt. A szeme rögtön a papírokra esett. – Nahát. Már meg is vannak? Gyorsan dolgoztak a hivatalban.
– Gábor, épp csak hazaértem. Legalább hagyj levetkőzni – kértem halkan.
A hangom még mindig rekedt volt azoktól a könnyektől, amelyeket nem tudtam teljesen kisírni. A temetőben tartottam magam, de most, otthon, valami kemény gombóc szorította a torkomat.
Ő azonban mintha meg sem hallotta volna. Leült velem szemben, magához húzta az iratokat, olyan természetességgel, mintha máris az ő tulajdonát képeznék. Átlapozta őket, majd elismerően füttyentett.
– Nem is kicsi. És a felújítás is egész rendes. Ilona néni ügyes volt, nem hagyta lepusztulni a lakást.
– Gábor, tedd vissza – mondtam.
De addigra már félretolta a dokumentumokat, mintha csak útban lettek volna.
– Figyelj, Nóra. Tudod, mi jutott eszembe? Ez most pont jókor jött – hajolt előre, könyökével az asztalra támaszkodva. – Képzeld, a húgomnak most lakásra van szüksége. Réka válik Márktól, ma hívott, zokogott a telefonban. A gyerekekkel kellene valami hely neki. És tessék, itt ez a szerencse: felszabadult a nénéd lakása. Te ideiglenesen bérelhetnél magadnak valamit, Réka meg beköltözne.
Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok. Olyan hirtelen tettem le a csészét az asztalra, hogy a tea kilöttyent a viaszosvászonra.
– Hogy érted azt, hogy én béreljek valamit? Ez az én lakásom, Gábor. Ilona néni nekem hagyta.
– Tudom én – dőlt hátra a széken, és halvány, fölényes mosollyal nézett rám. – De te is érted, milyen kétségbeejtő helyzetben van most Réka. Azt mondta: „Gábor, talán Nóra segítene. Jó ember, nem fog nemet mondani.” Én meg elgondolkodtam rajta. Hiszen te tényleg rendes vagy. Lakna ott egy-két évig, amíg talpra áll. Aztán majd elkezd rendesen gyerektartást kapni, vagy talál normális munkát. Fodrász, mindig lesz mit csinálnia.
– És mi hol laknánk? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy valami tompa, forró düh kezd bennem felforrni. – Itt? Egy lakásban a húgoddal meg a két gyerekével? Elment az eszed?
– Miért, mi ebben olyan rettenetes? – Gábor őszintén csodálkozónak tűnt. – Réka nem idegen. Anya segítene neki a gyerekekkel, amíg dolgozik. Még jó is lenne, nem? A rezsibe pedig beszállnánk. Már ha úgy alakul. Nem ingyen lakna ott.
– Beszállnátok? – felálltam, és éreztem, hogy remegni kezd a kezem. – Ez az én lakásom! Kiadhatnám, és tisztességes pénzt kaphatnék érte. Eladhatnám, és hozzátenném egy saját otthon önrészéhez, hogy végre ne albérletben éljünk. De te azt akarod, adjam oda csak úgy a húgodnak? Ráadásul én költözzek ki?
Gábor is felállt. Egy fejjel magasabb volt nálam, és most felülről nézett rám. A tekintetében már nyílt ingerültség ült.
– Ja, szóval a pénzről van szó? – emelte fel a hangját. – Én tartalak el, ezt a lakást használhatnánk a család érdekében, te meg irigykedsz? Neked most lett egy ingatlanod, az én húgom gyerekei pedig aludjanak a pályaudvaron? Ezt nem gondoltam volna rólad, Nóra. Mindig olyan jószívűnek tűntél. Hány éve vagyunk együtt? Én sosem hánytorgattam fel neked, hogy keveset keresel, hogy nem tudsz úgy főzni, mint az anyám. Te meg a saját húgomért még a kisujjadat sem mozdítanád.
– Én nem jószívű vagyok, Gábor. Csak kényelmes – feleltem halkan. – Egész életemben mindenkinek megfeleltem. Neked. Anyádnak. A barátaidnak. Emlékszel, amikor Bence kölcsönkért tőlünk pénzt, aztán soha nem adta vissza? Hallgattam. Amikor anyád azt mondta, rossz háziasszony vagyok? Hallgattam. Amikor te péntekenként elmentél a haverjaiddal szaunázni, én meg egyedül ültem itthon? Akkor is hallgattam. De a lakásomat nem fogom odaadni. Ezt ne is kérd.
– Te mégis mit képzelsz, ki dönt itt? – üvöltött fel hirtelen, úgy, hogy összerezzentem. – A feleségem vagy! Család vagyunk! Vagy neked fontosabb ez a vacak lakás, mint mi?
– Nekem a nyugalmam fontos. A húgoddal egy fedél alatt pedig abból semmi nem maradna – vágtam rá, és kimentem a konyhából a szobába.
Gábor utánam jött. Beszélt tovább, mondott valamit, de én már nem figyeltem. Csak néztem ezt az idegen férfit, vörös arccal, ahogy fel-alá járkál az én szobámban. A lakás ugyan bérelt volt, de a bútorok az enyémek voltak, még az esküvő előtt vettem őket, a saját pénzemből. És közben megértettem: valami eltört. Végleg, helyrehozhatatlanul.
Még csak meg sem kérdezte, milyen volt a temetés. Nem érdekelte Ilona néni. Nem érdekelt az én fájdalmam sem. Csak a húga számított, meg az, hogy neki kényelmes legyen.
– Holnap felhívom Rékát – vetette oda végül, miközben kiment a folyosóra, hogy a lépcsőházban rágyújtson. – Megmondom neki, hogy megoldottuk. Te addig gondold át, hogyan a legjobb beköltözniük.
Egyedül maradtam. A fejemben egyetlen gondolat zakatolt: meg sem kérdezett. Egyszerűen bejött, és elvette. Mint mindig. Elvette a fizetésemet a közös kasszába, elvette az időmet, az erőmet, most pedig az utolsó dolgot akarja elvenni tőlem, ami még az enyém.
Aznap éjjel nem aludtam. Feküdtem az ágyban, és hallgattam, ahogy Gábor békésen szuszog mellettem. Nyugodt volt. Biztos volt benne, hogy mindent elrendezett. Hogy én, mint máskor, lenyelem, elviselem, beleegyezem. Hiszen mindig beleegyeztem.
Ilona nénire gondoltam. Arra, ahogy egyszer azt mondta:
– Nóra, ne engedd, hogy a nyakadba üljenek. Attól, hogy jó ember vagy, még nem kell mindenkinek igent mondanod.
Ő egész életében egyedül élt, de soha senkinek nem engedte, hogy parancsolgasson neki. Én viszont engedtem.
Reggel Gábor elégedetten indult munkába. Adott egy puszit az arcomra, mintha előző este nem történt volna semmi.
– Este beszélünk Rékával, és eldöntjük, mikor költöznek – kiáltotta már az előszobából.
Aztán becsapódott mögötte az ajtó.
Felültem az ágyban, átkaroltam a térdemet. A mellkasomban üresség és hideg terpeszkedett. Aztán felálltam, megmosakodtam, felöltöztem, és elmentem abba a lakásba. Ilona néni lakásába. Úgy éreztem, ott kell lennem egy kicsit. Elbúcsúzni tőle, vagy talán saját magamtól.
Végigjártam a szobákat, megérintettem a tárgyait, és sírtam. Aztán hirtelen belém hasított a felismerés: nem adom oda nekik. Ilona néni nem azért spórolt egy életen át, én nem azért segítettem neki, hogy valami Réka, aki engem embernek sem néz, beköltözzön ide, és a saját ízlése szerint átpingálja az egészet.
Hazamentem, bekapcsoltam a számítógépet. Megnyitottam egy hirdetési oldalt, és találtam egy ingatlanost, aki gyors ingatlanfelvásárlással foglalkozott. Írtam neki. Öt perc múlva jött is a válasz:
„Jó napot kívánok, ma este hatkor tudok találkozni. Küldje el a címet és a dokumentumokat.”
Ránéztem az órára. Fél öt volt. Gábor nyolc előtt nem ér haza. Beleférek.
Beírtam Ilona néni lakásának címét, és elküldtem. Felöltöztem, magamhoz vettem az iratokat, és elindultam. A liftben összefutottam az alsó szomszéddal, Erzsébet nénivel.
– Nórikám, miért vagy ilyen sápadt? Történt valami?
Mosolyogni próbáltam.
– Minden rendben, Erzsi néni. Csak elfáradtam.
Aztán kiléptem az utcára.
Egy órával később már egy kis kávézóban ültem, nem messze Ilona néni lakásától, és az ingatlanossal beszéltem. Teltebb, határozott nő volt, Erzsébetnek hívták. Alaposan átnézte a papírokat, feltett néhány kérdést, majd összekulcsolta a kezét az asztalon.
– Nóra, a gyors eladás azt jelenti, hogy húsz-harminc százalékkal a piaci ár alatt kell gondolkodni. Ha a lehető legjobb árat szeretné, várni kell. De ha sürgősen pénzre van szüksége, pár napon belül tudok vevőt hozni.
– Mennyi maradna nálam tisztán? – kérdeztem.
Kimondta az összeget. Kevesebb volt, mint amiben reménykedtem, de még így is elég lett volna egy új építésű lakás önrészére valahol távolabb a központtól. Vagy arra, hogy egy évre kibéreljek egy jó lakást, és nyugodtan keressek rendes fizetést adó munkát.
– Beleegyezem a gyors eladásba – mondtam.
Erzsébet bólintott, elővette a szerződést. Aláírtuk. A dokumentumok másolatait átadtam neki, az eredetieket megtartottam.
Háromnegyed nyolckor értem haza. Gábor még nem jött meg. Visszatettem az iratokat a helyükre, levetkőztem, bekapcsoltam a tévét. Amikor belépett, éppen valami sorozatot néztem, és úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
– Ettél? – kérdezte, miközben a konyha felé ment.
– Igen, bekaptam valamit – feleltem.
Kinyitotta a hűtőt, kivette a fasírtot, betette melegíteni. Aztán benézett a szobába.
– Réka telefonált. Azt mondta, szombaton eljönne megnézni a lakást. Mit szólsz?
– Majd meglátjuk – válaszoltam, le sem véve a szemem a képernyőről.
Gábor halkan felhorkant, aztán visszament a konyhába. Én lenémítottam a tévét, és lehunytam a szemem. Szombaton már késő lesz. Szombatra már a kezemben lesz az előzetes adásvételi szerződés a vevővel.
2. fejezet – Botrány az anyósnál
Három napon át úgy tettem, mintha semmi különös nem történt volna. Vacsorát főztem, mosolyogtam, bólogattam, amikor Gábor részletesen ecsetelte, melyik szobát kapják majd az unokaöccsei. Azt mondta, Réka zöldre szeretné festeni a gyerekszobát, magának pedig bézs hálót akar. Hallgattam, és nem szóltam. Esténként pedig, amíg ő a tévét bámulta, az ingatlanossal leveleztem.
Erzsébet igazi üzletasszonynak bizonyult. Mindennap felhívott, és beszámolt arról, hogyan haladnak. A vevő gyorsan megkerült: egy negyven körüli férfi, aki az édesanyjának keresett lakást. Sürgős volt neki, még megnézni sem ment el, hitt a fényképeknek és Erzsébet szavának, hogy a felújítás jó állapotú. Úgy tűnt, az anyja nem tudott várni.
– Nóra, holnap tizenegykor találkozunk a közjegyzőnél, és aláírjuk az előzetes szerződést – mondta Erzsébet csütörtök este. – A foglalót az aláírás után azonnal átutalom a kártyájára.
– Rendben – suttogtam, közben a szoba ajtaja felé sandítottam, ahol Gábor focimeccset nézett.
– A férjének szólt? – kérdezte óvatosan Erzsébet. – Mégiscsak komoly ügylet, lehetnek következményei.
– Ez az én lakásom – mondtam határozottan. – Házasság előtti örökség. Neki semmi köze hozzá.
Erzsébet sóhajtott, de nem vitatkozott. Csak annyit mondott:
– Akkor holnap tizenegykor. Ne késsen.
Lefeküdtem, de egyetlen percre sem jött álom a szememre. A gondolatok körbe-körbe jártak a fejemben. Vajon jól teszem? Talán még egyszer beszélnem kellene Gáborral? Elmagyarázni neki, hogy ezt nem lehet így, hogy ez az enyém? Aztán eszembe jutott az arca, amikor Rékáról beszélt. Az a magabiztos, pimasz, birtokló arckifejezés. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy végül úgyis engedek. És akkor megértettem: nincs értelme a beszélgetésnek.
Péntek reggel Gábor a megszokott módon elment dolgozni. Megpuszilta az arcomat, és odavetette:
– Este anyához megyünk, el ne felejtsd.
Bólintottam. Amint becsukódott mögötte az ajtó, felöltöztem, magamhoz vettem a papírokat, és elindultam a közjegyzőhöz.
Az aláírás gyorsan lezajlott. A vevő szótlan férfi volt. Csak biccentett felém, ellenőrizte az iratokat, majd aláírta, amit elé tettek. Erzsébet átutalta a foglalót; nem is kis összeget. A fennmaradó részt a teljes fizetés után, egy hét múlva kaptam volna meg. Amikor kiléptem a közjegyző irodájából, olyan érzésem volt, mintha egy szakadék szélére léptem volna. De visszaút már nem volt.
A nap hátralévő részében céltalanul bolyongtam a városban. Beültem egy kávézóba, megittam egy kávét, aztán elmentem Ilona néni lakásába. Ott ültem egy darabig, megsimítottam az ablakpárkányt, amelyet mindig olyan gondosan tisztán tartott, meglocsoltam a még megmaradt virágokat. Aztán hangosan kimondtam:
– Bocsáss meg, Ilona néni. Nem tehetek mást. Ezek felfalnának engem.
Este elindultunk az anyósomhoz. Gábor vezetett, közben munkahelyi gondokról fecsegett, én pedig az ablakon kifelé néztem, és magamban gyakoroltam, mit fogok mondani. Tudtam, hogy ma minden eldől. Réka is ott lesz, Gábor előre szólt, hogy megbeszélték: átbeszélik a költözést.
Az anyósom, Mária, a szokásos módon fogadott bennünket: süteménnyel és szemrehányással. Nála ez mindig így ment. Előbb a sütemény, aztán a kritika. Kicsi, kétszobás panellakása volt, de ragyogott a tisztaságtól. Mária szerette a rendet. Mindenben. Különösen mások életében.
– Nóra, miért vagy ilyen sovány? Nem etet téged ez az ember? – mért végig bíráló pillantással, majd rögtön a fiához fordult. – Gábor, nézd már meg, teljesen elfogy. Minek neked ilyen asszony? Vehettél volna el egy normális, egészséges lányt is.
Hallgattam. Máskor mindig hallgattam. De most nem.
– Mária asszony, teljesen egészséges vagyok. Csak elgondolkodtam – feleltem, és egyenesen a szemébe néztem.
Meglepődött. Még a szemöldöke is felszaladt. Gábor megfeszült mellettem; megérezte, hogy valami nincs rendben. Az asztalnál kellemetlen csend telepedett ránk, amelyet végül az ajtócsengő szakított félbe.
Megérkezett Réka. Két gyerekkel és hatalmas táskákkal, mintha máris végleg be akarna költözni valahová. A gyerekek azonnal berohantak a szobába, azokhoz a játékokhoz, amelyeket Mária külön az unokáinak tartott. Réka pedig, még rendesen le sem véve a cipőjét, már hadarni kezdett:
– Jaj, Nóra, szia! Hoztam pár holmit előre, hogy később ne kelljen annyit cipekedni. Mikor adjátok oda a kulcsokat? Már szeretném elkezdeni a felújítást, kinéznék valami tapétát a gyerekszobába. Gondolom, ott még valami régi, nénis tapéta van, ugye? Én modernebbet szeretnék, macisat.
Csak mondta és mondta, közben kibogozta a sálját, lehúzta az egyik csizmáját. Én néztem a pimasz, magabiztos arcát, és éreztem, hogy belül láva forr fel bennem. Réka öt évvel fiatalabb volt Gábornál, és mindig mások nyakán élt: először az anyjáén, aztán a férjéén, most pedig az enyémen készült. Egyetlen szemernyi kétely vagy szégyen sem látszott rajta.
– Réka – szakítottam félbe. – Ki mondta neked, hogy te ott felújítást fogsz csinálni?
Réka tátott szájjal dermedten megállt, kezében a másik csizmával. Gábor félrenyelt a teától. Az anyósom elejtette a villáját, amely csörömpölve csapódott a tányérhoz.
– Hogy érted ezt? – Réka a bátyjára kapta a tekintetét. – Gábor, te nem beszélted meg vele?
– Nóra, ezt ne mások előtt – sziszegte felém Gábor.
De én már felálltam az asztaltól.
– Miért ne mások előtt? – kérdeztem hangosan. – Beszéljük csak meg mindenki előtt. Itt van a húgod, itt van az anyád. Ők talán nem „mások”? Mondd el nekik, melyik lakást készültél odaadni.
– Ilona néni lakását – vágta rá Réka, és a hangjában már hisztérikus él csendült. – Nóra, ne legyél már ilyen fösvény. Sajnálod a családtól? Hiszen mi egy oldalon állunk. Nem vagyok idegen. Csak egy kicsit laknék ott, amíg Márk elkezd gyerektartást fizetni. Aztán talán majd bérelek valamit.
– Egy oldalon állunk – bólintottam lassan. – Annyira, hogy még meg sem kérdeztél. Egyszerűen megjelentél a táskáiddal. Ezekkel itt – intettem az előszobában ledobott batyuk felé. – Nos, Réka, van egy rossz hírem. A lakás már nem az enyém.
Olyan csend lett, mintha kiszívták volna a levegőt a szobából. Még a gyerekek is elhallgattak odabent, mintha megérezték volna, hogy valami történt.
– Hogyhogy? – Gábor arca annyira elsápadt, hogy még a szeplői is jobban látszottak.
– Eladtam – mondtam nyugodtan. – Tegnap aláírtuk az előzetes szerződést. Ma vagy holnap megkapom a pénzt, jövő héten pedig lezárjuk az ügyletet.
A következő pillanatban elszabadult a pokol.
– Eladtad?! – ordította Gábor úgy, hogy valószínűleg az alattunk lakók is hallották. – Te megőrültél? Hülye vagy? Ez a miénk volt! A családé!
– Az enyém volt. Házasság előtti örökség. Ilona néni rám hagyta – összefontam a karomat a mellkasom előtt, miközben a szívem vadul vert. – Teljes jogom van rendelkezni vele.
– Te hálátlan kígyó! – pattant fel Mária. Az arca vörös foltokban égett. – Befogadtunk a családba, etettünk, itattunk, te meg ezt műveled? Gábor! Hallod, mit beszél? Hívd fel az anyját! Hívd fel azonnal! Hadd lássa, milyen vipera lett a menyünk!
– Az édesanyám meghalt, Mária asszony – emlékeztettem. A hangom egyenletesen csengett, bár belül mindenem remegett. – És ő, magukkal ellentétben, arra tanított, hogy legyen saját fejem. És ne hagyjam, hogy kihasználjanak.
Réka ekkor hangosan zokogni kezdett, magához szorította a gyerekeket, akik kiszaladtak a zajra.
– Most hol fogunk lakni? Nóra, te szörnyeteg vagy! Nincs szíved! Legalább a gyerekeket sajnálnád! Az apjuk egy szemétláda, most meg még a saját nagynénjük is kidobja őket a lakásból!
– Miféle nagynénjük vagyok én? – nevettem fel keserűen. – Semmilyen rokonai nem vagyunk egymásnak. Legfeljebb sógornő, ha nagyon pontosak akarunk lenni.
Gábor ekkor megragadta a karomat a könyököm fölött, és olyan erősen szorította meg, hogy felszisszentem. Az ujjai belemélyedtek a bőrömbe; biztos voltam benne, hogy kék folt marad utánuk.
– Most szépen kijössz velem a konyhába, és beszélünk – préselte ki a fogai között.
– Engedd el a kezem – mondtam, igyekezve nem kimutatni a fájdalmat. – Vagy azonnal hívom a rendőrséget. A telefonom a zsebemben van. Csak egy mozdulat.
Megdermedt. Aztán elengedett. Ilyennek még sosem láttam: zavartnak, dühösnek és egyszerre ijedtnek. Rájött, hogy elveszíti az irányítást. Nemcsak fölöttem, hanem az egész helyzet fölött.
– Mi megyünk – jelentettem ki, és felvettem a széken lógó táskámat. – Gábor, velem jössz, vagy maradsz a „szegény” húgoddal?
Tanácstalanul kapkodta a tekintetét köztem, az anyja és a zokogó Réka között. Klasszikus választási pillanat volt.
– Én… Nóra, hogy tehetted ezt anélkül, hogy megbeszélted volna velem? – nyögte ki végül. A hangjában most nem haragot hallottam, inkább döbbenetet. – Mi család vagyunk. Mindent együtt szoktunk eldönteni.
– Tényleg? – vágtam vissza, miközben már vettem fel a kabátomat. – Te megbeszélted velem, amikor úgy döntöttél, rendelkezni fogsz az én tulajdonommal? Megkérdezted, akarok-e a húgoddal együtt élni? Egyáltalán megkérdezted valaha, hogy én mit szeretnék?
Nem válaszolt. Csak nézett rám, és a tekintetében volt valami furcsa. Mintha most látott volna először.
Kimentem az előszobába. Felvettem a cipőmet, kinyitottam az ajtót. A hátam mögött a két nő tovább kiabált, a legcsúnyább szavakat zúdítva rám. Réka azt visította, hogy kapzsi vagyok, és hogy a gyerekei éhezni fognak miattam. Mária azzal fenyegetőzött, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni, és Gábor úgyis elhagy. A gyerekek sírtak.
Gábor a konyha küszöbén állt, mintha odaszögezték volna.
– Gábor! Hová mész? – sikította az anyja, amikor lassan megindult kifelé.
A lépcsőházban ért utol. Szótlanul mentünk le. Beültünk az autóba. Beindította a motort, de nem indult el. Csak a kormányt bámulta, és olyan erővel markolta, hogy az ujjai teljesen kifehéredtek.