Rikító, ünnepinek szánt ruhát viselt, amelyben aranyszálak csillogtak, a haját pedig olyan magasra tornyozták, mintha egy egész építményt hordana a fején. András gyűrött zakóban feszengve állt mellette; a tekintete ide-oda cikázott, az egész alakja szánalmasan ideges volt.
Mónika találta meg őket. Természetesen. Ez volt a legegyszerűbb húzás.
— Íme — mutatott rájuk Mónika színpadias mozdulattal. — A mi „örökösnőnk” anyósa és törvényes férje. Mondják el az igazgatóságnak, kicsoda valójában Katalin.
Erzsébet az első pillanatban megrettent a sok elegáns, befolyásos embertől. Aztán találkozott Mónika pillantásával, és eszébe jutott a beígért pénz. A hangja azonnal megerősödött; ugyanaz a piaci, éles, megszokott tónus csendült fel belőle, amellyel otthon is uralkodni szokott.
— Jaj, drága jó emberek! Hát ez a nő nem normális! Megszökött otthonról, faképnél hagyta az urát! Tőlem pénzt lopkodott! Ivott! Ki tudja, talán valami szektába is belekeveredett! Ezt kezeltetni kellene, zárt osztályra vinni, nem részvényeket adni neki!
András úgy bólogatott mellette, mint egy műanyag figura az autó műszerfalán. Katalinra nézni sem mert.
— Igen… igen… furcsa volt mindig… vagyis az utóbbi időben… agresszív… meg… meg hozzám vágta a kocsonyát…
A teremben nyugtalan suttogás indult. „Botrány.” „Elmebeteg.” „Veszélyes.” Mónika arca ragyogott; szinte már a győzelmet ünnepelte magában. A számítása egyszerű volt: ha tönkreteszi Katalin hírnevét, vele együtt az örökségét is összeroppantja.
Gábor megfeszült, készen arra, hogy közbelépjen, Katalin azonban nyugodtan a karjára tette a kezét. Egyetlen mozdulattal állította meg: határozottan, minden pánik nélkül.
Aztán felállt.
Olyan csend ereszkedett a tárgyalóteremre, hogy a terem túlsó végéből is hallani lehetett, amint valaki megmozdít egy tollat. Katalin lassan elindult a volt rokonai felé. Magassarkúja kemény, egyenletes ritmust vert a padlón, mintha visszaszámlálás kezdődött volna.
András előtt állt meg.
— Szervusz, András.
A férfi felnézett, és összerezzent. Nem azt a Katalint látta maga előtt, akit ismert. Nem a háziasat. Nem a kényelmesen kihasználhatót. Nem azt, aki összezavarodik, ha rákiabálnak. Egy gyönyörű, hideg, idegen nő állt vele szemben, és András ösztönösen behúzta a nyakát a vállai közé.
— Kata… hát… gyere inkább haza, jó? Anya aggódik…
Katalin tekintete átsiklott Erzsébetre. Az asszony már nyitotta volna a száját, hogy újabb mocskot zúdítson rá, de Katalin jeges pillantása alatt elakadt a hangja, és végül csak levegő után kapkodva elhallgatott.
Katalin az igazgatóság felé fordult.
— Ez a nő nem hazudik — mondta tisztán, hangosan, minden szótagot élesen kimondva.
A teremben egyszerre szaladt végig a döbbenet. Mónika diadalmasan felvonta a szemöldökét. Tessék. Megtört.
— Valóban elmentem abból a házból — folytatta Katalin. — Öt évet töltöttem pokolban. Padlót mostam, megaláztatásokat nyeltem le, magamon spóroltam, és egy olyan ember ordításait hallgattam, akinek a szeretet egyet jelentett a birtoklással, a tisztelet pedig üres szó volt. Tudom, mennyit ér a pénz, mert nekem nem volt belőle. Tudom, mit jelent dolgozni, mert sokkal többet cipeltem a vállamon, mint amennyit bárkinek kellett volna.
Odament az asztalhoz, két tenyerével megtámaszkodott rajta, és végignézett a jelenlévőkön. Nem kért szánalmat. Nem mentegetőzött. Egyszerűen ott állt előttük, egyenes háttal.
— Önök ezt gyengeségnek tartják? Én kiképzésnek nevezem. Az én „drága” fivéreim — biccentett röviden az ikrek felé — úgy nőttek fel, hogy fogalmuk sincs, mennyibe kerül egy vekni kenyér. Unalmukban képesek lennének eljátszani egy vállalatot. Én viszont ott maradtam talpon, ahol felnőtt férfiak roppannak össze. Tudom, hogyan kell a szennyet eltakarítani. És ha a Volkov Groupban felgyűlt valami, amiről önök inkább hallgatni szeretnének, akkor a nagytakarítást még ma elkezdem.
Ezután visszafordult Andráshoz és Erzsébethez.
— Mónika fizetett maguknak azért, hogy nyilvánosan sárba tiporjanak? — kérdezte Katalin. — András, mennyit ígértek? Ötvenezret? Százezret?
András arca kivörösödött, és lesütötte a szemét.
— Gábor — szólalt meg Katalin nyugodtan. — Állítson ki Andrásnak egy csekket kétszer akkora összegről, mint amennyit az özvegyasszony ígért neki. Feltételként szerepeljen benne: teljes lemondás minden követelésről, és közös megegyezéses válás még a mai napon.
Gábor elővette a csekkfüzetét. Az arcán világosan látszott, hogy lenyűgözte, amit lát.
— András! — visított fel Erzsébet. — Ezt nem mered! Ez a nő meg akar venni minket!
András úgy bámulta a papírra írt összeget, mintha mentőövet dobtak volna elé. A kapzsisága erősebbnek bizonyult az anyjánál, és az úgynevezett elveinél is.
— Anya… — lehelte halkan. — Te magad adtál el minket.
Reszkető kézzel átvette a csekket.
— Távozzanak — mondta Katalin egyenletes hangon. — Mindketten. És úgy, hogy többé ne kelljen magukat látnom.
András megragadta az anyja könyökét, és az ajtó felé kezdte húzni. Erzsébet rángatózott, átkozódott, lelkiismeretről, hálátlanságról és átkokról kiabált, de a fia már vitte magával kifelé, a lift irányába, vissza abba az életbe, amelyet ő maga változtatott alkudozássá.
Az ajtó becsukódott mögöttük.
Katalin Mónikára emelte a tekintetét. Az özvegy elsápadt. A legerősebbnek hitt lépését az imént fordították ellene.
— Az előadásnak vége — vágta el Katalin. — Térjünk át a szavazásra. Aki ellenzi, hogy elfoglaljam a pozíciómat, akár most azonnal megírhatja a felmondását.
Nehéz, feszült csend ült a teremre. Aztán az asztal körül ülők közül az egyik bólintott. Majd a másik. Aztán a harmadik.
Nem álmodozók voltak. Üzletemberek. Gyakorlati emberek. És most nem egy hisztérikus nőt láttak maguk előtt, hanem valakit, aki hideg fejjel, jogilag tisztán és mindenki szeme láttára bontott szét egy ellene szőtt csapdát. Nem a ruha győzte meg őket. Nem a smink. Nem is a szép beszéd. Hanem a szorítása.
Aznap este Katalin a penthouse teraszán állt, és Budapest éjszakai fényeit nézte. A szél belekapott a hajába, de ez már nem a lépcsőház huzata volt. Ez a változás szele volt.
Gábor két pohár pezsgővel lépett mellé.
— Hibátlan voltál — mondta halkan. — Azt hittem, össze fogsz omlani, amikor meglátod őket.
— Én is ezt hittem — vallotta be Katalin csendesen. — De amikor Andrásra néztem, hirtelen megértettem, hogy már senkim. Csak egy ember a múltamból. Még sajnáltam is egy kicsit. Ő ott maradt, ahol mindent kocsonyában, apró alamizsnában és piti alkukban mérnek. Én viszont kijutottam onnan.
— És mi következik, Katalin asszony? — kérdezte Gábor, miközben közelebb lépett hozzá. — Mivel kezded?
— Egy alapos nagytakarítással — mosolyodott el Katalin. — A cégnek is szüksége van rá. És nekem is.
— Ismerek valakit, aki ért az építéshez — mondta Gábor halkan, és a kezét Katalin kezére tette.
Katalin a szemébe nézett. Most először nem gúnyt látott benne, hanem tiszteletet. És valami mást is. Valamit, ami ígéretre emlékeztetett.
Belekortyolt a hideg pezsgőbe.
— Tudod, Gábor… én sosem szerettem igazán a smaragdot.
— Hanem mit szeretsz?
— A gyémántot. Az a legkeményebb. Nehéz összetörni.
Gábor elmosolyodott, és poharát az övéhez koccintotta.
— A keménységre. És az új úrnőre.
Lent morajlott a város; tele emberekkel, akik hazafelé siettek, apróságokon vitatkoztak, és mások szabályai szerint élték az életüket. Katalin azonban most már pontosan tudta: oda többé nem tér vissza.
Soha.