András a kanapén ült, két kezébe temetve a fejét. Nem a szerelem elvesztése döntötte romba a világát, hanem a hétköznapi kényelem hirtelen hiánya: ki vasalja majd ki az ingeit, ki készíti elő az ebédet dobozokba, ki tartja rendben körülötte az életet?
— Ki van kapcsolva a telefonja… — motyogta maga elé. Aztán bizonytalanul felnézett az anyjára. — Anya, nem lehet, hogy egy kicsit túl messzire mentél?
Erzsébet abban a pillanatban abbahagyta a sírást, mintha elvágták volna.
— Én?! — csattant fel sértetten. — Én mindent érte tettem! Én csak jót akartam neki! Ő meg…
András hirtelen közbevágott, mintha akkor jutott volna eszébe valami fontos:
— Láttam, ahogy beszáll egy fekete terepjáróba. Egy férfi nyitotta ki neki az ajtót.
A szobára súlyos csend telepedett.
— Gazdag szerető… — suttogta Erzsébet, és a hangjában egyszerre volt undor, irigység és rettegés. — Micsoda szégyen…
András felpattant, előkapta a telefonját, és dühösen pötyögni kezdett egy üzenetet. Olyan mondatokat írt, amelyekről azt remélte, egyszer majd célba érnek, és akkor fájni fognak.
Közben Katalin a Metropol fényárban úszó éttermében ült, és alig tudta levenni a szemét a csillárokról, az aranyozott részletekről, a kristálypoharakon megtörő fényről. A ruhája, amelyet néhány órával korábban még elegánsnak érzett, itt hirtelen egyszerűnek, szinte szerénynek tűnt.
Gábor kissé felé hajolt.
— Nézz egyenesen előre — mondta halkan, de határozottan. — Te Volkov lánya vagy. Ez nem szerep. Benned van.
Zene szólt, drága borokat töltöttek, a levegőben olyan világ illata kavargott, amelyben nem kiabáltak az emberrel a konyhából, és nem kocsonya mellett tárgyalták ki mások életét. Katalin mégis idegennek érezte magát. Minden mozdulatára figyelt, minden mosoly mögött ítéletet sejtett.
Aztán Gábor teste hirtelen megfeszült.
— A fenébe… túl korán — súgta.
— Gábor úr! — hasított bele a levegőbe egy hideg, kimért női hang. — Még egy hét sem telt el azóta, hogy a férjem teste kihűlt, maga pedig már vacsorázgat… — a szünet kegyetlenül hosszúra nyúlt — …a személyzettel?
Katalin felnézett.
Előtte egy magas, hibátlanul ápolt szőke nő állt. Minden porcikájából pénz, fegyelem és veszély áradt. Ő volt Mónika, Volkov özvegye. Mellette két, kísértetiesen hasonló fiatal férfi állt, ugyanazzal a gúnyos félmosollyal az arcukon.
— Ez az új titkárnő? — horkant fel az egyik iker. — Elég olcsó ízlés.
Gábor lassan felállt. Egyetlen mozdulata sem volt sietős, mégis érezni lehetett rajta, hogy minden szavát előre megfontolja.
— Jó estét, Mónika asszony — mondta higgadtan. — Engedje meg, hogy bemutassam Katalint. Volkov Katalint. István Volkov lányát. Az ön mostohalányát.
Az asztaluk körül a csend szinte tapinthatóvá vált, sűrű volt és nyomasztó, mint a vatta. Az ikrek arcáról egyszerre tűnt el a vigyor, mintha valaki kikapcsolta volna őket. Mónika vonásai mozdulatlan, márványszerű maszkká merevedtek. Tekintete Katalinra siklott, és olyan fagyos megvetés áradt belőle, hogy a fiatal nőnek egy pillanatra az az érzése támadt: éppen most olvasták fel felette az ítéletet.
— Volkov? — ismételte Mónika halkan, mérgező nyugalommal. — Értem. Szóval most ezt a dalt énekeljük, Gábor. Nos, kislány…
Közelebb hajolt, és drága parfümjének illata valami fenyegető, éles árnyalatot kapott.
— Nagy ostobaságot követtél el, amikor kimásztál abból a lyukból, ahol eddig éltél. Ebben az akváriumban az ilyen kis halakat reggelire szokták megenni.
Ekkor Katalin váratlanul Erzsébet mellett töltött éveire gondolt. Az anyósa csak kerületi méretű rémuralmat épített ki maga körül, de akaratlanul is megtanította őt valamire: hogyan kell elviselni a támadásokat rezzenéstelen arccal, hogyan nem szabad összeroskadni egy megalázó hangnemtől, és miként kell úgy állni, hogy a másik ne lássa rajtunk a félelmet.
A pánik lassan hátracsúszott benne, és helyét jeges nyugalom foglalta el.
Katalin felemelte a vizespoharat, ivott egy apró kortyot, majd egyenesen Mónika szemébe nézett.
— Részemről is örvendek, mostohaanya — felelte csendesen. — Remélem, nem sértődik meg, ha inkább nagymamának szólítom. Meg kell hagyni, a korához képest egészen remekül tartja magát.
Gábor félrenyelt a levegőtől, és nagy nehezen elrejtette a mosolyát. Az egyik ikernek szó szerint leesett az álla. Mónika szeme összeszűkült, mintha célkeresztbe fogta volna Katalint.
A háború ezzel hivatalosan is elkezdődött.
Mónika azonban nem rendezett jelenetet. Túlságosan jól ismerte a nyilvános hisztéria árát. Csak elsápadt, és a tökéletes sminkréteg alatt előbukkant a valódi, csupasz harag.
— Nevess csak, amíg még tudsz, drágám — sziszegte. — Holnap, az igazgatósági ülésen majd meglátjuk, ki vagy valójában. Nincs végzettséged, nincs modorod, nincs érzéked az üzlethez. Te nem vagy más, csak por.
Azzal élesen megfordult, és egy hadihajó méltóságával vonult el: biztosan, egyenes háttal, vissza sem pillantva. Az ikrek még vetettek Katalinra két nehéz, ellenséges pillantást, aztán követték.
Gábor kifújta a levegőt, majd egyetlen korttyal kiitta a borát.
— Borotvaélen táncolsz, Katalin — mondta. — De elismerem, hatásos volt. A „nagymama” különösen erős találat. Csakhogy holnap már nem szellemeskedésről lesz szó. Megpróbálhatják bebizonyítani, hogy beszámíthatatlan vagy, vagy megtámadják a DNS-vizsgálatot. Fel kell készülnünk.
A következő két hét Katalin számára egyetlen őrült, összefolyó rohanássá változott. Elrejtették a városon kívül egy olyan házban, amely inkább emlékeztetett erődítményre, mint villára. Nappal ügyvédek, stylistok, etikett-tanárok és üzleti szakemberek váltották egymást körülötte. Esténként dossziékat olvasott: ki ül az igazgatóságban, ki kinek tartozik szívességgel, ki kit gyűlöl, és kinek mi a gyenge pontja.
Újra kellett tanulnia járni. Nem egy kimerült háziasszony apró, sietős lépteivel, hanem olyan ember magabiztos tartásával, akinek nem azért adnak helyet, mert kérte, hanem mert eleve elfoglalja. Beszélni is másként tanult. Nem bocsánatkérően, nem magyarázkodva, hanem úgy, hogy a mondatai végén pont álljon.
A telefonját csak egyszer kapcsolta be.
Üzenetek százai várták. András egyik pillanatban könyörgött: „Gyere vissza, mindent megbocsátok”, a következőben átkozódott: „Hol vagy, te szemét?” Aztán jött az örök aduász: „Anyának felment a vérnyomása!” Erzsébettől hangüzenetek érkeztek, tele átkokkal, fenyegetésekkel, sőt azzal is, hogy majd „rontást küld rá”, és „visszarángatja a tévelygő asszonyt oda, ahová való”.
Katalin végighallgatta őket anélkül, hogy az arca megmozdult volna. Ezután egyszerűen kicserélte a SIM-kártyáját. Ezek a hangok többé nem jelentettek neki életet, csak távoli zörejt, mint valami idegen világból átszűrődő rádiózavar.
A nagy nap egy esős kedden érkezett el. Budapest belvárosában, a Volkov Group üvegfalú toronyházában kellett bemutatni az új örököst, és napirendre tűzni az irányítás átadását.
Katalin Gábor oldalán lépett be az épületbe. Mögöttük két biztonsági ember haladt. Rajta szigorú szabású fehér kosztüm volt, amelynek árából András valószínűleg évekig élhetett volna anélkül, hogy folyton „mindenen spórolni” kelljen. A haját tökéletes kontyba fogták, a smink pedig elrejtette az álmatlan éjszakák nyomait.
A konferenciateremben, a hatalmas ovális asztal körül ragadozóarcú emberek ültek. Drága zakós férfiak mérték végig Katalint hideg, számító tekintettel. Mónika az asztalfőn foglalt helyet, akár egy fekete özvegy a háló közepén. Mellette ott ültek az ikrek is.
— Uraim — kezdte Gábor, miközben kinyitotta a mappáját. — István Volkov végakarata és a genetikai szakértői vizsgálat eredménye alapján a többségi tulajdonrész a lányára, Volkov Katalinra száll…
— Egy pillanat! — vágott közbe élesen Mónika, és felállt. Magabiztos mosolya szinte világított. — Mielőtt átadnánk a kormányt ennek… a személynek, szeretnék bemutatni néhány tanút. Olyan embereket, akik mindenkinél jobban ismerik őt. És akik igazolni tudják, hogy lelkileg labilis, hajlamos a csavargásra, sőt… a lopásra is.
A terem ajtaja kitárult.
Katalin úgy érezte, mintha jeges áram futott volna végig a gerincén.
Erzsébet és András lépett be.
Ebben a közegben annyira idegenül hatottak, mintha egy másik korból rángatták volna elő őket. Erzsébet megjelenése önmagában is harsány volt.