— Nincs sok időnk, Katalin — tette hozzá a férfi ugyanazzal a nyugodt, parancsoláshoz szokott hanggal.
Katalin ösztönösen felpillantott a harmadik emeleti lakás ablakaira. A vékony függöny mögött megmozdult egy árnyék: Erzsébet alakja volt az, ebben biztos lehetett. Alighanem már a rokonokat hívogatta sorra, hogy mindenkinek elpanaszolja, miféle hálátlan menyet kapott a sorstól.
Katalin mély levegőt vett, kihúzta magát, és elindult az autó felé. A sofőr, egy fiatal, sötét öltönyös férfi, szinte azonnal kipattant a volán mögül, és udvarias mozdulattal kitárta előtte a hátsó ajtót.
Amikor beült, a drága bőr illata és valami meleg, fás parfüm lengte körül. A puha ülés úgy fogadta magába, mintha egészen más világhoz tartozna, mint az a lépcsőház, ahonnan az imént kijött.
— Jó estét — mondta, és igyekezett úgy beszélni, hogy a hangja ne remegjen.
A mellette ülő ősz hajú férfi — ápolt, magas tartású, hibátlan szabású kabátban — féloldalas mosollyal nézett rá.
— Jó estét, Katalin. Nos? Aláírjuk végre az iratokat? Vagy a kocsonya és a családi jelenetek emléke mégis visszahúz?
— Induljunk — felelte keményen. — Készen állok.
A terepjáró szinte nesztelenül gördült ki az udvarról, és magával vitte őt abból az életből, amelyben eddig kényelmes háttérdíszletnek és ingyenes háztartási alkalmazottnak számított. Az ismeretlen felé tartott, amelytől beleremegett a gyomra, mégis olyasmit ígért neki, amit soha senki nem adott meg: a lehetőséget, hogy végre saját magává váljon.
A táskájában rezegni kezdett a telefon. A kijelzőn ez állt: „Drága férjem”. Katalin néhány másodpercig meredten bámulta a feliratot, aztán érezve a mellette ülő férfi figyelő tekintetét, kikapcsolta a készüléket, és visszasüllyesztette a táskába.
— Határozott mozdulat volt — jegyezte meg a férfi.
Katalin az ablakon túli városi fényeket nézte.
— Ön új életet ígért nekem, Gábor úr. A régit az imént bezártam magam mögött. A kulcsokat ott hagytam az éjjeliszekrényen.
— Akkor kapaszkodj — mondta Gábor, és a szája sarkában ismét megjelent az a gúnyos mosoly. — A java még csak most következik. Egyébként azok a fülbevalók borzalmasak rajtad. Olcsó kacat. Holnap választunk valami valódit.
Katalin önkéntelenül a füléhez nyúlt. Egy pillanatra sértettség szúrt belé, aztán az érzés el is enyészett. A férfinak igaza volt. Olcsó vacak volt az is — akárcsak az egész addigi élete.
A terepjáró kiszabadult a mellékutcából, rákanyarodott a széles sugárútra, majd eltűnt az autók áramában. A szökött menyet a nagy pénzek és az azoknál is nagyobb próbatételek felé vitte.
Odabent csend telepedett rájuk. Csak a gumik halk surrogása hallatszott, ahogy a nedves aszfalton siklottak. Katalin a vajpuha bőrülésbe süppedve ült, és még megmozdulni is alig mert. Úgy érezte, ha rosszul emeli fel a kezét, ha túl nagyot lélegzik, a varázslat szertefoszlik, ő pedig újra a konyhában találja magát, merőkanállal a kezében, miközben Erzsébet szemrehányásait hallgatja.
Gábor úr előhúzott a zsebéből egy ezüst cigarettatárcát, de nem gyújtott rá. Csak hosszú, ápolt ujjaival forgatta elgondolkodva.
— Vedd le azt is — biccentett a megmaradt fülbevaló felé.
— Miért? — Katalin akaratlanul is a fülére szorította a kezét.
— Mert a Volkov-birodalom örökösnőjéhez nem illik az üveg — nyújtotta felé a tenyerét. — Add ide.
Katalin engedelmesen kiakasztotta az ékszert, és a férfi markába tette. Gábor leengedte az ablakot, és egyetlen pillantás nélkül kihajította az útra. Katalin összerezzent, mintha azzal az apró tárggyal együtt a múltjából is kiszakadt volna egy darab.
— Nekem ez a szabadság jele volt — mondta halkan.
— A szabadság sokba kerül, Katalin. Ez viszont csak bizsu. Ideje hozzászoknod az igazi dolgokhoz.
A férfi megnyomott egy gombot a belső kommunikációs panelen.
— Márk, a Metropolba. És szedd egy kicsit a lábad.
Katalin felé fordult. A félelem lassan valami ingerültségfélének adta át a helyét.
— Talán végre elmondaná, mi folyik itt? Három napja írt nekem, azt állította, tud valamit az apámról. Ő meghalt, amikor ötéves voltam. Egyszerű lakatos volt, aztán elitta magát. Mit akar tőlem?
Gábor elmosolyodott. A félhomályban ez a mosoly már-már ragadozónak tűnt. Kinyitott egy bőrmappát, és elővett belőle egy fényképet.
— Az a férfi, akit az apádnak hittél, valóban lakatos volt, és valóban tönkretette az ital. De nem ő volt a vér szerinti apád. Az édesanyád remekül tudott titkokat őrizni. Nézd meg.
Katalin átvette a fotót. Egy fiatal nő állt rajta, döbbenetesen hasonló arccal, mint az övé: boldogan mosolygott egy jacht fedélzetén. Mellette egy magas, magabiztos férfi állt, a keze a nő gömbölyödő hasán pihent.
— Ez… anya? — Katalin hangja megbicsaklott.
— Ilona. Szobalányként dolgozott István Volkov vidéki házában. Rövid viszony, terhesség, pénz és egy feltétel: el kellett tűnnie. Hozzáment ahhoz a bizonyos lakatoshoz, hogy neked legyen hivatalos apád. Volkov egészen az asszony haláláig fizetett neki. Egy hete ő is meghalt. Szívroham.
Katalin feje szédülni kezdett. A Volkov név állandóan felbukkant a hírekben: gyárak, vállalatcsoportok, elképzelhetetlen vagyon.
— És most mi lesz? — kérdezte rekedten. — Hiszen biztosan van családja.
— Az özvegye, Mónika, és két ikerfia — bólintott Gábor. — Kellemetlen emberek. Csakhogy van egy apró részlet. Volkov különc ember volt. A végrendeletében, amelyet én készítettem, szerepel egy pont: az irányító részvénycsomag az elsőszülött lánygyermekére száll, amennyiben egy hónapon belül megtalálják. A DNS-vizsgálat már elkészült. Te vagy a lánya.
A kocsi hirtelen megállt egy piros lámpánál. Katalin görcsösen markolta meg a táskáját.
— Vagyis gazdag vagyok?
— Egyelőre inkább úgy mondanám: lehetsz az. Nagyon is — pontosított Gábor. — De ugyanakkor komoly veszélyben vagy. Ha Mónika és a fiai idő előtt tudomást szereznek rólad, a „véletlen balesetek” nem fognak sokáig váratni magukra.
— Ezért ülök most itt?
— Pontosan. Üzletet ajánlok. Védelmet kapsz, felkészítést, és én bevezetlek az örökségbe. Cserébe a részvények harminc százalékát kérem, valamint a vezérigazgatói széket.
— És ha nemet mondok?
Gábor vállat vont.
— Akkor megállíttatom a kocsit. Visszamehetsz a férjedhez meg a kocsonyához. Utána pedig Mónika emberei fognak megkeresni.
Katalin kinézett az eső áztatta utcára, a szürke kabátos járókelőkre. Könnyen lehetett volna ő is közöttük: szatyrokkal a kezében, fáradtsággal a testében, ürességgel a mellkasában. Eszébe jutott András arca, az elvárásai, és az öt év, amelyet azzal töltött, hogy mindenkinek megfeleljen.
— Elfogadom — mondta végül. — De van egy feltételem.
— Halljam.
— Nem egyszerűen ékszereket vesz nekem. Egy teljesen új életet vesz. Az egészet. Katalin Szabóból semmi sem maradhat.
Ugyanebben az időben a külvárosi, öreg lakásban olyan jelenet bontakozott ki, amely kis híján ókori tragédiának is beillett volna.
— Elment! Érted ezt, László?! — zokogta Erzsébet, zsebkendőt szorítva a szeméhez. — Itt hagyta a fiamat, itt hagyott engem is!
László bácsi egy üveg savanyú uborkával a kezében toporgott az előszobában, Judit néni pedig már a konyhában rendezkedett, mintha mindig is ő lett volna ott a ház úrnője.
— Ugyan már, vissza fog jönni — dörmögte László. — Hová is mehetne?