— Hát ez már mindennek a teteje! Mindjárt itt vannak a vendégek, ő meg éppen most akar elmenni! Ki fogja befejezni az asztalt?! — háborgott az anyósa, Erzsébet Petrovna, két öklét széles csípőjére támasztva. Az arca, amely máskor inkább szürkés és petyhüdt volt, most vörös foltokban égett, furcsa összhangban a rikító, otthoni köntösével.
Katalin meg sem fordult. Az előszobai nagy tükör előtt állt, és nyugodt, szinte távoli mozdulatokkal húzta végig ajkán a sötétbordó rúzst. Minden mozdulata kimért volt, a keze nem remegett, mintha az egész jelenet már nem is róla szólna.
— Talán megsüketültél?! — lépett közelebb Erzsébet Petrovna. Papucsa végigcsoszogott a parkettán azzal a hanggal, amelyet Katalin öt év házasság alatt már a hidegrázásig megutált. — Andriskám! Nézd már meg, mit művel! Én reggel óta a tűzhely mellett állok, kocsonyát főzök, ez meg kicsípte magát, mintha mulatságba indulna!
András a nappaliban hevert a kanapén, telefonját nyomkodva. Anyja rikácsolására csak lusta mozdulattal reagált; megszokásból behúzta a nyakát a vállai közé.
— Kat, azért tényleg… — nyújtotta el a szót, fel sem kelve. — Anya csak segítséget kért. László bácsi és Judit néni mindjárt megérkeznek. Hová készülsz?
Katalin rákattintotta a kupakot a rúzsra. A hang a hirtelen beállt csöndben meglepően élesnek tűnt. Lassan megfordult. Olyan ruha volt rajta, amelyet az anyósa még soha nem látott: sötétkék, visszafogott szabású darab, amely kiemelte az alakját, azt az alakot, amelyet otthon rendszerint kinyúlt pólók alá rejtett.
— A kocsonyát én készítettem, Erzsébet Petrovna — mondta higgadtan. — A salátákat is én vágtam össze. Tegnap éjjel kettőig én mostam fel a lakást. Ön közben sorozatot nézett, és a vérnyomására panaszkodott.
— Hogy merészelsz engem számon kérni a saját házamban?! — visított fel az asszony, színpadiasan a mellkasához kapva. Ezt a mozdulatot hosszú évek gyakorlata csiszolta tökéletesre. — András! Ez a nő a sírba visz engem!
Katalin felvett a kis szekrényről egy apró, bársonnyal bevont dobozkát, és felnyitotta. Belül hosszú, ezüstösen csillogó fülbevaló pihent, nagy zöld kövekkel. Nem volt drága ékszer, csak mutatós bizsu, mégis elegáns. Egy hónapja vette magának, aztán a téli csizmák közé rejtette, hogy ne kelljen végighallgatnia a pazarlásról szóló prédikációt.
— Nem kérek számon semmit — felelte, miközben betette az első fülbevalót. A fém hűvössége mintha kijózanította volna. — Csak kimondom, mi történt. Az asztal meg van terítve. A meleg étel a sütőben van, az időzítőt beállítottam. Én pedig most elmegyek.
— Hová?! — kérdezte egyszerre András és az anyja. A férfi végre felült, majd kikukkantott az előszobába. A szeme elkerekedett: a felesége szokatlanul hatott rá. Túlságosan összeszedett volt, túlságosan szép, túlságosan nem az övé.
— Dolgom van — válaszolta Katalin röviden.
— Miféle dolgod lehet este, amikor a férjed családi vacsorát tart?! — Erzsébet Petrovna termetes testével elállta az útját. Hagyma és macskagyökér szaga áradt belőle; ebben a lakásban ezt nevezték otthonos illatnak, Katalinnak viszont mindig émelygést okozott. — Szeretőd van, igaz? Én tudtam! Andriskám, hallod ezt?!
— Anya, elég már — fintorgott András, de nem mozdult. — Kat, ne rendezz jelenetet. Vedd le azt a ruhát, a vendégek bármelyik percben itt lehetnek. Ne hozz szégyenbe.
Katalin hosszan ránézett a férjére, mintha most látná először igazán. Egy puha testű, korán kopaszodni kezdő, harminckét éves férfi állt előtte, aki még mindig jobban rettegett az anyja rosszallásától, mint attól, hogy elveszíti a felesége maradék tiszteletét. Nem kérdezte meg, mi történt vele. Nem jegyezte meg, hogyan néz ki. Egyetlen dolog érdekelte: hogy minden ugyanúgy menjen tovább, ahogyan addig.
— Nem hozlak szégyenbe, András — mondta halkan, miközben a második fülbevalót is a helyére illesztette. A tükörből egy szép, de halálosan kimerült nő nézett vissza rá, kihunyt tekintettel. — Elengedlek.
— Ezt hogy érted? — bizonytalanodott el a férfi.
Katalin magához vett egy kisméretű alkalmi táskát. Benne volt a személyi igazolványa, a telefonja és a kulcsai.
— Erzsébet Petrovna, legyen szíves, álljon félre — kérte udvariasan.
— Innen ki nem mész! — tárta szét a karját az anyósa, mintha egy kaput próbálna eltorlaszolni. — Csak a testemen keresztül! Neked kell fogadnod a vendégeket, László bácsi hozza a házi likőrt, neked pedig…
Katalin nem emelte fel a hangját. Csupán tett egy lépést előre. A pillantásában olyan dermesztő elszántság volt, hogy Erzsébet Petrovna megtorpant, majd önkéntelenül hátrált egy fél lépést. A menyének szemében nem látszott sem harag, sem félelem. Csak valami ijesztő üresség.
Katalin kinyitotta a bejárati ajtót.
— A kulcsokat itt hagyom a szekrényen — mondta anélkül, hogy visszanézett volna. — Így biztosan nem vesznek el.
— Miféle kulcsokat?! Elment az eszed?! Kat! — András végre felpattant, és zokniban rohant az ajtóhoz. — Hová mész ilyenkor este? Azonnal gyere vissza!
Katalin azonban már megnyomta a lift hívógombját. A kabin szinte azonnal kinyílt, mintha éppen rá várt volna. Belépett, az ajtók pedig összezárultak mögötte, elvágva őt a hisztérikus kiáltásoktól, a szemrehányásoktól és attól a fullasztó „családi melegtől”, amely az ajtón túl maradt.
A liftben régi dohányszag terjengett, de Katalin számára ez a kellemetlen szag abban a pillanatban a szabadság illatává változott. Apró remegés futott végig a testén, halántékában dobolt a vére. A félelem, az adrenalin és valami vad, szédítő öröm egyszerre kavargott benne. Megtette. Tényleg kilépett abból az életből. Nem öt percre, nem azért, hogy kiszellőztesse a fejét, hanem végleg.
Kilépett a lépcsőházból a hűvös őszi estébe. Egy széllökés azonnal szétborzolta gondosan elrendezett tincseit, de eszébe sem jutott megigazítani őket. A ház előtt, mint mindig, használt külföldi autók és a szomszédok öreg kocsijai sorakoztak.
Aztán meglátta. Mintha valaki idegen ecsetvonást húzott volna az ismerős udvar képére: közvetlenül a kijárattal szemben egy fekete, fényes terepjáró állt sötétített ablakokkal, keresztben eltorlaszolva az utat a kukásautó elől. Ebben a kopott udvarban olyan kirívónak és kihívónak hatott, mint egy drágakő az út porában.
Katalin megtorpant, ujjai görcsösen szorították a táskáját. A szíve kihagyott egy ütemet. Tudta, hogy ez az autó talán megjelenik, mégsem hitte el igazán, hogy éppen most fogja meglátni.
A hátsó ablak lassan leereszkedett. Az utastér félhomályából nyugodt, gúnyos szürke szempár szegeződött rá.
— Már kezdtem azt hinni, hogy odabent erővel tartanak vissza — szólalt meg egy mély, magabiztos hang. — Szállj be.